Röpke álom a szabadságról

Gergely Mariann, a kiállítás kurátora ezt az origót jól megválasztott eszközökkel és finom érzékenységgel hozza elő. A mindössze két évtizedet átfogó anyagot racionálisan tagolja irányzatok, művészcsoportok szerint; kevés, de jól összefoglalt szöveggel kíséri, hivatkozási pontként néhány orosz ikont is a képek közé tesz, de semmi más körítést nem használ. Nem erőlteti rá a nézőre az időben párhuzamos, az orosznál sokkal ismertebb európai művészeti folyamatok kapcsolódási pontjait, nem használ direkt analógiákat, bízik a negyven mű saját erejében. Bölcsen teszi. A vörös, szürke, fekete terekben (a szűk kiállítótermek monokróm megjelenése is nagyon hatásos, de nem hatásvadász módon hozza be a forradalom hangulatát) a képek friss életre kelnek, közöttük állva szinte érezni az új művészet születésének lendületét.

A kiállítás végigjárja a század első festészeti útkeresésétől kezdődő folyamatot. Kiindulópontja a Natalja Goncsarova – Mihail Larionov művészpárral 1909 táján kezdődő neoprimitivizmus, amely először emeli be az orosz néphagyományokat a modern művészetbe, s rögtön a legintenzívebb európai hatásokkal, az expresszionizmus és a futurizmus szemléletével ötvözi. De Goncsarováéknál jelenik meg először a konstruktivizmus is, az orosz ikonokból merített inspirációk alapján készített térkompozíciókkal. Ezután következnek a Káró Bubi művészcsoport kubista, futurista, majd kubofuturista portréi és csendéletei, intenzív színekkel, gazdag humorral, az avantgárd irányzatoknak sajátos, markánsan orosz útját mutatva. Az egész anyag legerősebb élménye éppen ez az eredetiség, a nyugati művészeti nyelvnek ez az öntörvényű változata, ami az orosz társadalom sajátosságaiból fakadt. A fiatalon meghalt Olga Rozanova vagy Nagyezsda Udalcova képeinek eredetisége még a filozófiai és festészetelméleti szempontból sokkal érettebb Kandinszkij-mű mellett is mellbevágó. Majd rögtön el is érkezünk a tárgytól elvonatkoztatott kompozíciókig, Rodcsenko, El Liszickij, Ljubov Popova absztraktjaiig és Malevics szuprematizmusáig – mindőjüktől láthatunk néhány fontos művet, ha nem a főműveket is, de a kölcsönhatások olyan látványosak, a kijelölt irány olyan erős, hogy a néző nem egy-egy képtől kapja a szenzációt, hanem az egész együttestől. A záróegység a konstruktivizmust és Tatlin III. Internacionálé emlékművét – jobb híján csak fotókkal – mutatja be, talán csak ez a fejezet hagyatkozik inkább a szövegekre, mint a látványra.

A kiállítás pluszszenzációja az a feketébe öltöztetett folyosó, ahol korabeli dokumentumfilmeken maga a közeg, az avantgárd művészeti mozgalmak hátterét nyújtó Oroszország élete is megelevenedik. Csupa filmtörténeti kuriózum, a cári család mindennapjaitól az első világháborús Oroszország életképein át a hajóvontató asszonyokig, Lenin, sőt Trockij közszerepléséig. (Az utóbbi felvétel csodával határos módon azért kerülhette el Sztálin mindenre kiterjedő figyelmét, mert 1920-ban Lenin, ajándékul a „magyar elvtársaknak”, Budapestre küldte.) Részleteket látunk az orosz háborús filmhíradókból; a filmmontázs eszközét elsőként használó Eszfir Subnak abból a filmjéből, amelyet a forradalom első tíz évének dokumentumaiból vágott össze; és néhány pazarul megkomponált jelenetet Dziga Vertov vagy Eduard Tissze propagandafilmjeiből, a templomokat kifosztó tömegről, a fiatalokat átnevelő táborokról. Ezért a filmes összeállításért még azoknak is érdemes felkaptatni a Galéria harmadik emeletére, akiket amúgy hidegen hagyna a rövid életű, ám annál nagyobb hatású orosz avantgárd.

[[-- insertion|title:none|galeria:154 --]]

A kiállítás 2016. május 1-jéig tekinthető meg.

(s)