Az orosz művészet szárnyal
KIÁLLÍTÁS
„Ha bemész a kiállítótérbe, kint kell hagynod a realista világlátásodat...” Ez a mondat 1914-ben hangzott el, Natalja Goncsarova kiállításával kapcsolatban, de ma sem veszítette el az aktualitását.
| Nyikolajeva Marija |
2016-03-17 19:10 |
A Művészet forradalma, orosz avantgárd az 1910–1920-as években című kiállításra, ami májusig látható a Magyar Nemzeti Galériában, így érdemes bemenni, ott vissszarepülni a rendkívüli felfedezések korába, és elmerülni a fiatal, lelkes orosz avantgárd művészek világában. Ugyanazokat a kérdéseket tesszük fel, és ugyanazokat a szavakat mondjuk ki, mint Goncsarova, Larionov, Malevics, Udalcova kortársai, mert az avantgárd ma időszerűbb és fontosabb, mint valaha, a változások szükségességéről beszél, megszólít minket, és megkérdezi: vajon mi vagyunk ezek az új és jobb emberek, rólunk álmodtak 100 évvel ezelőtt a művészek?
Az orosz avantgárd színes és kivételes jelenség a 20. század eleji európai kultúrában, és mint különleges jelenség – egyedi és bonyolult. A mai napig vitákat gerjeszt, és a legkülönbözőbb érzéseket váltja ki – senkit sem hagy közömbösen. Ebben rejlik az értéke és jelentősége, és természetesen abban, hogy új művészeti nyelvet alkotott, és több új művészeti világot hozott létre, amelyek közül némelyik a tagadásból és a régi normákkal való szakításból alakult ki, némelyik pedig különböző kultúrák párbeszédéből, együttműködéséből, mint például Vaszilij Kandinszkij absztrakt festészete, amely erősen kötődik az organikus világhoz, vagy Ljubov Popova architektonikája, amelyen érződik a reneszánsz hatása.
Nagyezsda Udalcova: Konyha, 1915, részlet © Jekatyerinburgi Szépművészeti Múzeum
A kiállításon 40 műalkotás látható 32 művésztől, ez kevésnek tűnhet az akár száz vagy még több művet felölelő kiállításokhoz szokott látogatónak, de annyi sorssal, reménnyel és csalódással kell itt szembenéznie, hogy talán egy alkalom nem is lesz elég a tárlat befogadásához, ahogy egy cikk sem ahhoz, hogy az avantgárd lényegét felfedjem. A kiállításon szemtanúi lehetünk az orosz művészet szárnyalásának, miközben mindvégig tudjuk, hogy nem tart soká, mindössze nagyjából 15 évig. Új valóságot fedezhetünk fel, amelyet a bátor, újító és folyamatosan megújuló emberek alkottak, ahol a művész nemcsak érzékelte és leképezte a világot, hanem saját akaratot adott a festményének, és határozottan kanyarodott a forma leegyszerűsítéséhez, általánosításához. „Az új művészet nem bír ki semmi kifinomultat, torkig van vele. Ez a mostani művelt festészet elveszi a kutatás szabad akaratát” – írja Leon Bakszt 1909-ben. Ilja Maskov is egyetért vele: „A művészetet az égből vissza kell helyezni a földre... Szerelmes vagyok a tárgyak színes húsába.” Az új térfoglalók szemtelenek, közvetlenek, hangosak, őszinték. 1910-ben, az első, Káró Bubi nevű kiállításuk hatását Kazimir Malevics a legnagyobb vulkán kitöréséhez hasonlítja. Az avantgárd próbálta megváltoztatni a művészet szerepét a társadalomban és ezzel együtt a társadalmat is – a demokratikus kultúra nyelvévé és minél több ember kultúrájává kívánt válni, lehet, hogy mindenkiévé az új világban.
Az avantgárd első lépései nagyon határozottak voltak, mert a festők közvetlen kapcsolatban álltak forrásával, az orosz népművészettel, amely nemcsak gazdag és sokszínű volt, de ami a legfontosabb, élő és működő. Ez biztos alapokat adott, és meghatározta az avantgárd további fejlődését. „Alkotó utam elején főleg a modern franciáktól tanultam – írta Goncsarova –, és ők kinyitották a szememet. Megértettem a hazám művészetének értékét és jelentőségét.” Nemcsak Mihail Larionov és Natalja Goncsarova, de sok más avantgárd festő is teleszívta magát az orosz népművészet energiájával, munkásságukkal pedig titokzatos erejét és ősi igazságát próbálták megfejteni. Nem utánozták, hanem új szellemiséggel töltötték meg a népi esztétikát.
Ugyanakkor mindegyik művész saját utat tett meg, és különböző módon magyarázta a világot – tépelődtek: a forma vagy szín adja-e át a dolgok lényegét, mutatja meg rejtett ritmusát? Kiterítették és elmozdították a formákat, a síkból kimerészkedtek a térbe, bátran kísérleteztek a színekkel, megalkották a plasztikus magányt, és lelket leheltek a tárgyakba. Harcoltak egymással és saját magukkal – nagyon találó Guillaume Apollinaire mondata Petr Koncsalovszkijról: „Karddal fest, nem ecsettel.”
Kik is voltak ők, a művészet Don Quijotéi vagy az új vallás papjai? Erre a kérdésre nem lehet válaszolni, de talán nem is kell, csak vitatkozzunk Malevics fekete négyzetéről – polgárpukkasztóról és időutazóról, halljuk meg Lentulov tiszta színeinek zenéjét és Kandinszkij sámándobjának a hangját, csodáljuk meg Rozanova „látványbáját”, érezzük meg Labasz csendéletének belső rezgését, főzzünk Udalcova konyhájában, és szóljon, szóljon ott a hegedű, a kubizmus királynője... Itt vannak előttünk mind, még nem tudják, mit hoz a jövő, hogy az új élet aligha lesz alkalmas a szabad alkotásra, és sokuk számára a régi formák és a hagyományos művészet új értelmet kap, és menedéket nyújt majd a zord időkben. Ezek a műalkotások tele vannak fiatal energiával és frissességgel, az élet teljességével, optimizmussal. Az orosz művészet szárnyal. Csodáljuk meg.
– Minden jó, aminek a kezdete jó!
– És ha véget ér?
– Nem fog!
(Matjusin, Malevics, Krucsonyh: Győzelem a Nap felett, futurisztikus opera, 1913)
A kiállítás képgalériája itt látható.
