©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

Körök és szétfutó világ-vonalak. Egy József Attila-kiállítás margójára

„Költőien lakozik az ember”, avagy hol kezdte életét a 20. század egyik legfontosabb magyar költője, József Attila? Egy éve nyílt meg a József Attila Emlékhely a Ferencvárosban!

1905. április 11. határnap lett, varázsos pillanat, amelyben az addig ártatlan, ismeretlen, üres tér, a Gát utca 3-ban található egyszerű ferencvárosi bérház egy majdani költő (és az őt jövőben olvasó) sorsának, életének helyszínévé vált. Visszafele olvasva: innen lettek a jambusok (fontosak, mert „van mibe belékapaszkodni”), nemcsak kívülről méregethetjük csodálkozva, hanem benne kínunkra, kedvünkre ellakhatunk. A létrejövő majd alakuló, végül Szárszón szétfoszló test, az alig 33 évnyi idő, az általa, benne megformálódó költői képek, cselekvések, szavak miatt jelentéses, tanulságos tereket hozott létre. Táguló léptékben egykori apró szoba-konyha, a gang, a ház, az utca, a Ferencváros, Budapest, sőt az egész akkor és úgy észlelhető világ a költőhöz és a versekhez tartozik („Anyám világot hagyott rám, nem házat…”, mondja ő maga is). Pilinszky János írta róla még 1962-ben: „Mikor meghalt, nem volt semmije. És ma – költők tudják csak igazán – egész világ a birtoka: fűszálak és csillagok, sőt a szótár egyes szavai, amiket büntetlenül senki többé el nem vehet tőle.”

2015 tavaszán, természetesen április 11-én, A Petőfi Irodalmi Múzeum tervei alapján újra megnyílt a Ferencvárosban, a Gát utca 3-ban, a költő szülőházában a József Attila Emlékhely. Az apró térbe minden belefért, megtaláljuk benne azt a bizonyos „egész világot”, mely egyszerre átláthatóan kerek egész és eltévedésre hívó, megzavaró labirintus. A kis kiállítás térképe egy aszimmetrikus középpont köré épülő, három egymásba olvadó kört, félkört alkot. A szoba fala a kiállítás első köre, ez a költői sorstörténet üzenetét rögzíti, verseken, 8-10 nagyméretű fotón, önéletrajzi részleteken, apróbb képeken, dokumentumokon és nagyon kevés, és így elfelejthetetlenül szimbolikussá emelt személyes tárgyon keresztül.

A második kör a szobába helyezett paradox, áttetsző labirintusként hajló, félköríves üvegfalon olvasható/látható, poétikai szövegek, költői önelemzések formájában. Az üvegfal áttetsző, a szövegek így az egyik oldalról olvashatók, viszont a másikról is láthatók, de fordítottan, olvashatatlanul, miközben a képek, fotók mindkét irányból ugyanazok.

A harmadik, újabb belső üvegfalú kör az eddig avantgárd absztrakt formákat idéző háttereivel szemben nagyon rendezett, egy kisebb félkörben a verseskötetek láthatók egy-egy állványon. És végül, mindennek, a szoba körének és az üveglabirintusoknak belsejében, lent egy kerek, kútkávaszerű, szürke felületű nagy tárgy, felette messze fenn egy üveghengerben egyetlen dolog, a költő zsebórája. Ha a látogató rádobja a kút felületére a szélén talált korongok egyikét, akkor a mélységből szavak, versek, képek bukkannak fel az időről, a szerelemről, a költő életének adatairól, hol rendezetten, hol meg a rend hiányát, a mélység elkerülhetetlen és gazdag összevisszaságát jelező talányos szóhalmazként. Lehetetlen nem gondolni a József és testvérei első mondataira („Mélységes mély a múltnak kútja. Ne mondjuk inkább feneketlennek?”) csak „verset”, „életet”, „szerelmeket”, „önvallomásokat” kell tenni a „múlt” szó helyébe.

1925. tavaszán a saját születésnapot ünneplő Április 11. című versben írja a költő, hogy akkor, egykor:

A talló kalászait hányva
S a verebek közé belesvén
Nagy szél kapott föl egyszer engem
Hirtelen, április estén.

(…)

Vitt falvan, földeken keresztül,
Meghempergetett jó sárosra,
Cibálva és kacagva vitt egy
Pesti, csatakos külvárosba.

Ezzel a verssel lép be a látogató a szobába és olvashatja rögtön, a költő (ön)tényközlő szavát: „Az érdeklődők számára ideírom: 1905-ben születtem a Ferencvárosban”, aztán egy nagyméretű kép következik az immár apátlan József családról, a Mama még szép, fiatal nő rajta. Majd két életrajzi idézet az élettörténet e szakaszáról, egyik az 1937-es Curriculum vitae formálisabb, szabályosabb tényszerűbb jelentése, és egy részlet az 1936-os Szabad ötletek jegyzékéből, e pszichoanalitikus „önjegyző-könyvből” az öcsödi árvaságról, négyéves korban megélt nagy magány eseményéről, majdani, sorsot is formáló traumáról, a szalmakalap kicsipkézésért kapott verésekről, az Attila név elvételéről. De éppen ennek a magárahagyottságnak lett talán eredménye a költészet. A harmadikos könyvben olvasott történet Attila királyról tanúsította, hogy létezik Attila, de akinek létezése csak költött, fantáziált történet, azaz irodalmi formában lehet bizonyosság.

Aztán újra nagy fotó a Ferencz térről, a látogató elhalad az egykor eltüzelt hintaló reinkarnációja mellett, és mintegy belép a 100 évvel korábbi ferencvárosi térbe. Mellette, fenn a Mama időskori képe, a Mama című vers, majd végül, a kör felénél az 1919-ben magukra maradt gyerekek Attila és Etelka képével. Eddig tart a költészet előtti élet, amelynek azonban minden szavát a kiállításon már maga a költő mondja, aki 1936/37-ben immár költészetbe, önéletrajzba emelve újraéli, megkölti e korai éveket. Az idős Mama képén az idézett töredék is erről szól: „Anyám világot hagyott rám, nem házat.”  Ezt már vers folytatja, 1923-ból, újra a nagyméretű képre írva, hogy „külön világot alkotok magam. / Mert mint baktériumnak a csepp is tenger, / Idegen, messzi bolygó minden ember, / Kinek csak vágya álma, gondja van.” Aztán a kör másik fele nyit, már 1928-ban vagyunk, a Vágó Márta-szerelem és a költői kiteljesedés, az én, a saját személy tárgyi-poétikai tükrözése történik a másikban, a saját névben, Istenként megnevezett apafigurában.

A fal körének második fele a József Attila-költészet nagy csúcspontjának költeményeivel folytatódik, A város peremén majd az Eszmélet és A Dunánál következik. Túl az avantgárdon és a szimbolizmuson ezekben egy olyan költői beszédmód születik, amellyel végül megragadhatónak tűnik a lélek és tárgy, az én és a valóság rejtett összefüggésének közös lényege, ahol a vers a lét teljességének térképe, a belső és külső egymásra vetülése. Ezek a versek a külváros világát, a tárgyak és emberek történelmi pillanatát arra használják, hogy a beszélő személyes jelenléte nélkül is testet és formát adjanak a költő személyes élményeinek.

Erről a költészetről szól a második kör, az üvegfal belső fele, József Attila esszéinek, Babitsról és Kassákról szóló kritikáinak részletei. A költő a világ érzékelésének három modalitásáról, az elméről, a képzeletről és a lélekről beszél. Létünk bizonyosságához, mondja, ezek rendezettsége, konstruáltsága szükséges. Ki kell védeni a dolgok mögött mindig ott rejtőző romboló „őrületet”, az összerendezés lehetetlenségét, az „anyag végtelenségét”, meg kell szüntetni a dolgok elképzelhetetlenségét, végiggondolhatatlanságát („a képtelenséget”), és túl kell jutni a belső egység hiányán, a „világhiányon” is (mint láttuk, ez, a világ volt az anyai hagyaték). E három létromboló tendencia ellenében hozza az „elme” létre a dolgokat összerendező logikát, a „képzelet” az emberi sorsot koherensen láttató mitológiát, és a „lélek” (a verset elképzelő költő) pedig a műalkotás teljességén keresztül védi ki a világhiányt.  Ő a „formaművész”, aki „kézen fog egy ismeretlen tájon” és a „szallaguton felfelé haladván” a látott világ rétegeit, szintjeit, konstrukcióit fedezi fel, „metszetlen kör” „egyívű éghajlat”, a „szelek minden iránya” nyílik meg, és a hegy tetejére érve a „csupaszem utasnak” feltárul a táj nappalt és az éjszakát, létet és nem létet, jelent és történelmet magyarázó varázsa.

A szoba fala nagy méretben az Eszmélet teljes szövegét idézi meg. József Attila talán legjelentősebb verse több szempontból is érdekes, fordulópont, benne újfajta ember, egy másfajta létérzékelés formálódik meg. A vers utolsó szakasza újra a költői lakozást állítja elénk:

Vasútnál lakom. Erre sok
vonat jön-megy és el-elnézem,
hogy' szállnak fényes ablakok
a lengedező szösz-sötétben.
Igy iramlanak örök éjben
kivilágított nappalok
s én állok minden fülke-fényben,
én könyöklök és hallgatok.

A lakhely, a való világ mélyébe tekintés helye, környezete itt már nem zárt, biztonságos bázis, hanem szétfutó világvonalakból áll, ez egy mélység, éjszaka felé nyitott tér, a vonatok jönnek-mennek, a lét mélye a „szösz-sötét” lengedező, és mindennek és minden nappalnak, minden ténylegesnek az örök éj a kerete. Ráadásul bizonytalanná, sőt ellentmondásossá válik a személy, a látó ember, a „csupaszem utas” pozíciója. Valahogy megsokszorozódik, egyszerre látja a világot, és ő maga a látás tárgya is, egyszerre nézi a vonatokat otthona ablakából, és ugyanakkor ott könyököl a fülke ablakában, sötét alak a fény háttérében, olyan valaki, aki nézi az éjszakát, és akit visz is magával szerteszét ez a végtelen sötét.

Itt, ebben a nagy versben, az Eszméletben a költő feladja a tárgyi világ megszerkesztett teljességében való hitét, az 1930–1933 közötti időszak világfelfogását és egy bonyolultabb, kételyekkel teli, a lét átfogóbb élményét leíró költői szemlélethez jut, megszületik a kései versek világa. A vers hetes számú szakasza kétszeri, égre történő feltekintés aktusára épül.  Az első még sikeres, a csillagok rendjében ott van a törvény, a bizonyosság. A második azonban az ellenkező tapasztalathoz, a törvény szövedékének szétszakadásához vezet („láttam a törvény szövedéke mindig fölfeslik valahol”). A két „fölnézés” különbsége az, hogy a második az „álmaim gőzei alól” történik. Azt fedezi fel a költő, hogy a világ, a történelem gépezete csak a bensőség, az álom, a szubjektivitás közegén keresztül működik. A kései költészet majd pontosan ezt kutatja, ennek a belső külvilágnak, belső tárgyiasságnak az összefüggéseit keresi. Nemcsak az álom ennek az új látványnak a terepe, hanem a gyermeki létpozíció kidolgozásával egy újfajta világtapasztalat nyílik meg. Itt már nem a racionális felnőtt jut fel a világlátványt adó hegy tetejére, hanem felfedezi, hogy léte mélyén álmok, elfojtott vágyak, gyermeki indulatok laknak, és önmagát, világát csak ezek megértésével tudja megfogalmazni. Egy olyan gyermek ez, aki a felnőtt érzékeny valóságában lakik, szereteteit, szorongásait, magányát, melankóliáját anyai és apai viszonyainak kétségein, kései siratásain, apát hívó kiáltásain keresztül éli meg. Itt válik a pszichoanalízis, e szisztematikus, varázslatos önismereti mód életformáló erővé, a szerelmek anyai kapcsolatot, a barátok, apafigurák büntető, de rendet adó isteni személyek lesznek.

Erről van szó a szoba falának utolsó negyedében, a Flóra-szerelemtől a kései verseken keresztül egészen az öngyilkosságig, a búcsúlevelekig. Valahol hihetetlenül kerek és mégis ijesztő lett így a megtett és megköltött út, a test születéskor kapott önállósága, létrejötte, itt az utolsó pillanatban önhalál tudatos gesztusában a széteséshez, a vonat által szétszabdalt testhez jut. A kiállított búcsúlevelek közül talán a Bak Róbertnek, pszichoanalitikusának írott a legvilágosabb: „Kedves Doktor Úr! Sok szeretettel üdvözlöm. Hiába kisértette meg a lehetetlent. dec. 3. József Attila”.

Így alakul a kiállítás költészetolvasata. Körbevezet minket a jól olvasható, világos falra írt képek és szavak során, de eközben mindent fogalmakkal, képekkel vetít át az áttetsző üvegfal hol egyik, hol másik oldalára, hol olvashatóan, hol hátulról olvashatatlan szövegekkel. A végpont a multimediális mélységesen mély kút, ahonnan játékos szófelhők, az eltűnő csillagos ég fénypontjaiból megformálódó betűk, majd versek születnek. És valahol talán ez a mai József Attila értésünk mélye, összeolvad benne a rend és rendetlenség, az út és a labirintus, nemcsak az övé, hanem a mienk is.