„Moszkva tér. Hétköz. Napsütés.”
BESZÉD
Nyissunk egy diskurzust, amelyben összeérnek a hangulatok a történelemmel, ahol együtt láthatóak a különböző idősíkokból származó szubjektív tapasztalatok, emlékek, relikviák és alkotások, kritikák és saját olvasatok.
| Frazon Zsófia |
2016-05-27 13:15 |
Moszkva tér. Hétköz. Napsütés.
Dreherrel kever snapszot és
sütőrumot a virradat
egy McDonald’s-boltív alatt.
A versbe szedett sorok Závada Péter Ahol megszakad (2012) című első kötetében jelent meg Pesti sampon címen. A slam formavilágára és hagyományára épülő vers sajátos budapesti bedekker: Oktogon, Blaha, Deák, Móricz, Kálvin, Moszkva, Baross. Hét versszak, hét tér, amelyek mindegyikén megjelenik egy-egy hangulat, szín, tárgy, olykor emberek. A rapszcéna és a szépirodalom határán is otthonosan mozgó szerző költőkarrierje mellett „Újonc” néven az Akkezdet Phiai underground csapat frontembere. Ahhoz a budapesti, értelmiségi harmincas generációhoz tartozik, akinek nincs saját tapasztalata a rendszerváltás előtti időkről és terekről, de ez jól áll neki. A maga korában ismeri, használja és rímeli a várost, tereket és hangulatokat társít egymáshoz. Oktogon, Blaha, Deák, Móricz, Kálvin, Moszkva, Baross. Egyik tér képtelenebb, mint a másik. De a legképtelenebb mind közül mégiscsak a Moszkva. Moszkva tér. Hétköz. Napsütés.
Ahogy Závada költőként a rapszcéna és a szépirodalom eltérő nyelvi regisztereit játssza egymásba, úgy találhat közös felületet a forráskutatáson alapuló helytörténet és a saját hétköznapi tapasztalatokat, művészi gesztusokat és alkotásokat mozgató kultúrakutatás egy múzeumi térben. És ahogy szépirodalmi közegben is felvetődik a kérdés, hogy a slam poetry leplezetlen őszintesége használható-e egy tér irodalmi fordításához, úgy múzeumi kontextusban is végiggondolandó módszertani szempont, hogy a kutatói attitűd mellett megjelenő erős, szubjektív vélemények és állítások vajon megrajzolják-e egy tér kiállítási olvasatát?
A téma hálószerű megközelítésére a cím is utal: #moszkvater. Nyissunk tehát egy diskurzust, amelyben összeérnek a hangulatok a történelemmel, ahol együtt láthatóak a különböző idősíkokból származó szubjektív tapasztalatok, emlékek, relikviák és alkotások, kritikák és saját olvasatok. És legyen mindez bővíthető, performatív, egyszerre objektív és szubjektív, képi és nyelvi – ugyanúgy, ahogy ez a teljesen képtelen hely, a Moszkva tér. A múzeum itt olyan alakzattá válik, amely kapcsolatot teremt a forrásokat gyűjtő és rendszerező offline, és a közösségi média határtalan archívumai között. Mindezt egy korántsem egyszerű kiállítótérben: téglafalú kis kabinetekben, egy hídon, egy csigalépcsőn és egy templomtérben.
De lépjünk közelebb, álljunk bele a rendezők által felkínált történeti és emléktérbe, a soknevű és sokfunkciójú #moszkvára. És nézzük meg, mit látunk!
Ha nem etnográfus lennék, hanem képregény rajzoló, akkor most fognék egy vastaghegyű filcet, lendületes mozdulattal kanyarítanék a papírra egy nagy gödröt, a szélére lábukat lógató embereket, nőket és férfiakat skiccelnék, fejük fölött szó- és gondolatbuborékokkal:
- (nő) Veszem a korcsolyám, kimegyek a térre és teszek egy kört.
- (férfi) Egy utolsó ásónyom, és egy utolsó tégla a budai várba…
- (asszony) Ha elkelne ez a csomag répa, mehetnék haza.
- (lány) Vajon lenn a Feri, az egyesületből, játszunk egy szettet?
- (srác) Ha kint vannak a haverfejek a téren, miénk az éjszaka.
- (kaller) Füstöl a metró! A francba!
Viszont etnográfusként is látom, hogy valami hasonló történik a kiállításban. A történeti kutatás megrajzolja a gödröt, ahol Buda visszavételét követően az egymást váltó funkciókból kirajzolódik a tér: először egy szabad terület, ahol jó az agyag, ezért elindul a téglagyár; majd mellette egy alulról szerveződő piac, ami az egyik legszívósabb térfunkció; később a befagyott tó, boldog korcsolyázókkal; lassan kiépülő sportétel, egyesületekkel. Majd snitt. Valahol itt a pillanat, amikor a névtelen gödör városi térré, valódi hellyé válik. Majd egy következő idősík, amely a tér városi kontextusát teszi láthatóvá: a kiránduló övezet, az elit polgári életvilág és a gyárak hármas kereszteződése közlekedési csomóponttá alakul. Indulás, érkezés, átszállás, várakozás és találkozás. A tárgyak, a hangulatok és az emberek helye. Kalef, Széll, Moszkva, Széll. Ez a gödör.
Ezt népesít be az emléktér alkotói gondolatokkal. Beszélő tárgyak, beszélő emberek. Egy múzeum, ami a várossal, a helyekkel és az emberekkel foglalkozik. De létrehozhatják-e a szavak és a dolgok múzeumi közegben a helyet? És ez a tértapasztalat mennyiben generációs, mennyire szubkulturális és mennyiben mítosz?
Az óra, ami a Moszkván egy igazi jó randi-koordinátának számított, a #moszkván az emléktér kiállítási tárgya. Ikonikus tárgy, ami a Moszkván földig ért, a #moszkván pedig lebeg. Kurátori gondolat, ami a mindennapi tapasztalatok, a művészet, a dokumentáció és a kutatás kiállítási bemutatásának origója. Tehát nemcsak fizikai, hanem intellektuális értelemben is átlényegül. Ami változatlan: hogy találkozási pont marad. Valahogy így működik a múzeum.
Én úgy értem, hogy az alkotók azt kérik: gondoljunk bele. A térbe és az emléktérbe. Abba, hogy mit jelent: összegyűjteni és funkcionálisan elrendezni egy város idő- és alakváltozatait; hogy miként lehet az emlékezettel is elérhető epizódokat a maguk szubjektív módján megmutatni; hogy mi jelent a közelmúltat és a mát értelmező és látványos módon kiállítani; de legfőképp abba, hogy: miként lehet élő és nyitott archívumot építeni. A régmúltból, a közelmúltból és a mából. Kalef, Széll, Moszkva, Széll. Moszkva tér. Hétköz. Napsütés.
Fotó: F. Szalatnyay Judit
A megnyitó szöveg az OTKA112185 kutatás támogatásával készült.
