Gitárba csapva
KIÁLLÍTÁS
Rock/tér/idő – Könnyűzene és képzőművészet a Ludwig Múzeumban
| Götz Eszter |
2016-06-02 09:00 |
Kísérő kiállításnak indult a Ludwig Múzeumban a Berlinből importált Szenvedély című tárlat mellé az az anyag, amelyet Készman József kurátor a hazai rockzenéhez fűződő képzőművészetről állított össze. A hetvenes, nyolcvanas évek magyar zenei közegét, illetve annak mai lenyomatát vizsgáló Rock/tér/idő azonban mindenképpen felülmúlja a német bemutatót.
Franky Berlin // Axel Tony: Les feux de l’amour. Fotó: Gáldi Vinkó Andrea
Míg a Ludwig első szintjén a mainstream rockzene mellett kivirágzott rajongói kultúra totemtárgyai és gesztusai kicsit porosnak tűnnek a zenei élmény fergetege nélkül – a rajongás múltán csak varázstalanított tárgyak maradnak –, egy emelettel följebb a magyar adalék kompaktabb, és jóval árnyaltabban fejezi ki a zenei irányzatok kiváltotta társadalmi elmozdulást. Erősebb kötődések, igazi tétek érezhetők mögötte; gondolkodásmódok a gyakran irányát vesztő hevület helyett. A korabeli hatalommal feleselő zene, a zenei világban felbukkanó képzőművészek, a neoavantgárd gazdag műfaji átjárásai erőteljesen nyilvánulnak meg ebben a nem túl bőséges, de jól tagolt és többfelé kitekintő kiállításban. Markáns szubkultúrák elevenednek meg, melyek ma már csak az emlékezet kultuszaiban vannak jelen.
Valójában az egész tárlatot az emlékezet szervezi egybe, hiszen a felsorakoztatott művek túlnyomó része nem a megidézett korban született, hanem mai reflexiókat közvetít. Nem az egykori underground képzőművészek műveit látjuk, ilyen értelemben nem a 2011-es műcsarnokbeli Bizottság-kiállítás kistestvére (annak társkurátora szintén Készman József volt), hanem egy montázsszerű kortárs anyag a zenéhez való viszonyulásokról, a közelmúltra visszanézve. Ennek megfelelően a kritikai attitűd is mindenestül mai, nyoma sincs az egykori társadalmi elkötelezettségnek, a radikális hangvételnek. Hatáselemzés, szubjektív lenyomatok tárháza, a teljesség igénye nélkül. Mint egy főmotívum nélküli zenei kíséret, amelynek ritmusából, futamaiból, dallamaiból azért mégiscsak kihallatszik a hiányzó hangsor.
RAVASZ András: Meaning of Life, photoprint, 65x75 cm, 2014
Mindez meglehetősen szerteágazó viszonyulásokon keresztül jut el a nézőhöz. Hol a pop artot idéző politizáló iróniával, mint Uglár Csaba sorozatán (Darabok Warhol Aczél-szériájából), hol a pornóba hajló body-arttal (Nagy Kriszta x-T: Testreírás), vagy éppen – a témából kissé kilógva – a médiasztár jelenségét elemző, rendkívül szellemes videóval, amelyen a klip zenéje helyett a Google fordítóprogramjának monoton hangján halljuk: „Dolgozz, ribanc!” (Felsmann István: Britney dolgozz). De láthatjuk itt Szabó Eszter Ágnes elhíresült hímzett falvédőjét, melyen összehozta a nagymamáját, Zalai Imrénét David Bowie-val, illetve a műfaj tovább élését Pittmann Zsófi hímzésében; valamint a Gruppo Tökmag által norvégmintába kötött zenei motívumokat és Agnes von Uray rockos kamaszlázadásra hangszerelt képregényét. Túlzásnak érzem Gáldi Vinkó Andrea fejhallgatós zenerajongókról készült fotósorozatát idehozni, de annál nagyobb élvezet találkozni Komoróczky Tamás és Uglár Csaba rendőr-rapjével, vagy Brückner János közösségi színezőjével, amelyhez még egy régi iskolai angol szótárt is mellékelt. A zene tágabb szociokulturális hatásait három terem dolgozza fel: az egyikben Szőnyei Tamás plakátgyűjteményéből és Koszits Attila lemezborítóiból válogatott a kurátor, a másikban a ma is elérhető archívumok: a Magyar Rádió, a Rockmúzeum, az Artpool és a Budapest Music Center zenei könyvtárai mutatkoznak be. A harmadik Cseh Tamás legendás bakonyi indiántáborait idézi az ennek kissé szenvtelenül ellenálló, neutrális múzeumi közegben.
SZABÓ Eszter Ágnes: Nagymamám, Zalai Imréné találkozása David Bowie-val, falvédő, 1998 (Somlói-Spengler Gyűjtemény)
A legmarkánsabb hangot azonban a kiállítás legkorábbi darabja ütötte meg, Hajas Tibor 1976-ban készült kísérleti filmje, az Öndivatbemutató, melyet a budapesti Moszkva tér járókelőivel forgatott: lepusztult, zavartan tébláboló fiatalokkal és idősekkel, keresve a kor átlagemberének identitását, a helyzetnek tökéletesen ellentmondó parancsokkal irányítva a bizonytalan gesztusokat. Hajas munkája nagyobb hangsúlyt érdemelt volna a tárlaton, fontos igazodási pont a témában, döbbenetes erővel vetíti előre a jóval később kialakult, média vezérelte magatartásmintákat. Összességében – a rockzenét feldolgozó dokumentumfilmek vetítéseivel és a kísérő rendezvényekkel együtt – a kiállítás meglehetősen szubjektív, de értő elemzést nyújt egy korszak ideáiról. Józanságáról árulkodik, hogy a rockzene forradalmát a maga helyén tudja kezelni, és ügyesen kikerüli a nosztalgia csapdáját.
