Gondolatok a Néprajzi Múzeum „Amazónia" kiállításáról

A Néprajzi Múzeum kulturális antropológiai jellegéhez kötődik az Amazóniáról készült nemrégiben nyílt tárlat, ami több ponton utal – például a sztereotípiák kapcsán – a nagysikerű finn időszaki tárlat tematikájára. Kiállításismertető.

Cikk küldése

e-mail:

Hiányzik-e egy múzeumból az állandó kiállítás mint üzenetközvetítő csatorna? Pótolhatja-e rendszeres tematikus időszaki kiállítássorozat a folyamatosan, éveken keresztül (rosszabb esetben évtizedeken keresztül változatlanul) működő állandó kiállítást? Milyen kiállítási megoldásokkal lehet a jellemzően nem tárgybőséggel rendelkező amazóniai indián kultúrát és civilizációt korszerűen bemutatni? Ilyen kérdések merültek fel bennem az időszaki tárlat megnézése előtt, s részben ugyanezek a kérdések maradtak megválaszolatlanul a megtekintése után is. A Néprajzi Múzeum nemzetközi téren is jelentős etnológiai gyűjteményei az utóbbi években rendszeresen megjelentek az intézmény időszaki kiállításaiban. Felmerülhetett a kérdés a látogatókban, vajon az egyes tárlatok nem jelentenek-e részleges előtanulmányokat is egyben egy új állandó kiállítás megvalósításához?

A legutóbbi etnológiai anyagot bemutató tárlat 2011. július 14-én nyílt meg és a tervek szerint 2012. április 8-ig lesz látogatható. Az Amazónia. Utak az indiánokhoz című időszaki tárlat rendezői (a Néprajzi Múzeumban a gyűjtemény gondozója, Főzy Vilma főrendező, Bankovics Attila a Magyar Természettudományi Múzeum madárgyűjteményének nyugalmazott munkatársa és Vay Márton a Greenpeace munkatársai) bevallottan kettős céllal készítették el a tárlatot. A hagyományos amazóniai őserdei életforma bemutatásán túl az utóbbi évtizedekben zajló folyamatok változásainak érzékeltetését célozták meg. Véleményem szerint, ezeken túl, további célként értékelhetjük a kiállítás jól érzékelhető önreflexív jellegét, illetve a múzeumok problémaérzékenységét is.

Három egységre osztható a hat termet megtöltő (ez talán túlzás, inkább hat teremben elhelyezett) kiállítás. Az első részben ízelítőt kapunk Amazónia természetrajzából. Hangok, vetített képek egészítik ki Természettudományi Múzeum gyűjteményéből származó raktári polcokat idéző egyszerű installáción elhelyezett preparátumokat. Egymás mellett látható (testközelben) például lógó kétujjú lajhár, vagy kilencöves tatu. A kiállítás bevezető szövege és a későbbi egységek, termek, tárlók feliratai többé-kevésbé egyazon sémát követnek, helyesen mérve fel a terjedelmi és tartalmi befogadhatóságot. Ettől eltér viszont a természetrajzi összefoglaló szöveg, mely terjedelmességével némileg riasztóan hat. (A kiállítási feliratokra vonatkoznak a vendégkönyvi bejegyzések kritikai észrevételei is a legtöbbször. Különösen a sötétben, átlátszó üvegen fóliára nyomtatott apró betűs tárgyfeliratok miatt zúgolódtak a látogatók. Több esetben jogosan.) Fontos és korrekt az első teremben elhelyezett tájékoztatás a látogatók felé a kiállítási fényviszonyok műtárgyvédelmi szerepéről, illetve az állatpreparátumok mérgező voltáról.

A Néprajzi Múzeum kulturális antropológiai jellegéhez közvetlenül kapcsolható az Amazóniáról elterjedt sztereotípiákra utaló bevezető kiállítási egység – felidézve a nagysikerű finn időszaki tárlat tematikáját. Indiana Jones, a piranha és a zsugorított fej (zanza) egyaránt kiváló „hívószóként” működhet a látogatók nagy többségénél. A természetrajzi egység részeként magyar zoológusok amazóniai kutatásainak vázlatos bemutatása is olvasható. S a klasszikusnak tekinthető Molnár Gábor legendás működése mellett a jelenben is aktívan kutató Oláh György terepkutatásaival is megismerkedhetünk. Ennél a kiállítási egységnél bukkan fel először a már említett önreflexív vonal. A „klasszikus” múzeumi szekrénytárlókban elhelyezett, Boglár Lajos által gyűjtött nambikuara tárgyak mellett egy lépcsős állványon kinyitható, üres(?) gyűjtőláda is felbukkan. Kihasználatlan ziccer az interaktív megoldás elhelyezésére.

A kiállítási koncepció szerint (amelyről a kiállítási katalógus – bár jellegéből adódóan inkább vezető – tájékoztat) a tárlat második egységét, „gerincét” a múzeum 1960-70-es évekből származó néprajzi anyaga képezi. Ez az önállóan is kezelhető (s érezhetően némileg úgy is kezelt) egység a tradicionális őserdei életforma „klasszikus” tárgyait mutatja be. A főrendező Főzy Vilma elsőrendű szándéka szerint a jól alkalmazkodó őslakók hagyományos életmódjának hiteles dokumentálása volt a kitűzött cél. S ehhez a mára gyakorlatilag történetivé vált egykori helyzethez mint kiinduló ponthoz viszonyul a további kiállítási egység, amelyben az indiánok számára nyitott utakat vázolja. Az asszimiláció útvesztőit, illetve a központi hatalom által biztosított természetvédelmi parkok határai között konzerválni kívánt állapotot.

Ezen második, hangsúlyos kiállítási egységen belül is markáns az önreflexív jelleg. Nyilvánvalóan befolyásolja ezt a szintén Főzy Vilma által 2010-ben elkészített A piaroa gyűjtemény (a Néprajzi Múzeum Tárgykatalógusainak 15. kötete) kiváló gyűjteménytörténeti elemzése is. A kiállításban felbukkannak a gyűjtemény formációs folyamatainak jellemzői, a gyarapodási statisztikák mellett. A Baumgartner Jánoshoz köthető úgynevezett „korai tárgyak” kicsiny fülkékben, míg a „húzónévként” értékelhető Boglár Lajos tevékenységét bemutató kiállítási egység vitrinjében tárgyak, személyes felszerelési tárgyak, leírókarton és leltárkönyv is szerepel. Itt jelzem, hogy méltatlan a kiállítás rendezőihez is a felkunkorodó szélű archív fotó (kiállításmegnyitó az NDK-ban) bemutatásának megoldása. A kiállítás főrendezőjéhez hasonlóan recenzens is hallgatója volt Boglárnak, s a tárgyakat, dokumentumokat látva azonnal felidéződnek az egykori órák, beszélgetések.

A terem jelentős részét elfoglalja az „Őserdei kultúra hagyományos formája a 20. század közepén” című tematikai egységnek a kunyhót idéző kerek forma, a „Női világot” fotókon, tárgyak segítségével és értelmező feliratok által értelmező kiállítási egysége. A különböző háztartási eszközök, a manióka feldolgozás, a gyűjtögetés és növénytermesztés eszközeit bemutató részben sikeresen oldották meg a rendezők a tömör feliratok segítségével az értelmezés nehéz feladatát.

A következő teremben folytatódó tematika további eleme értelemszerűen a „Férfi világ”, amely a vadászat és halászat eszközeinek alapos bemutatását is vállalja. Itt újra felbukkan a kiállítás elején hangsúlyos természetrajzi vonal, mert a különböző nyílmérgek bemutatásánál egy preparált nyílméreg béka is az illusztráció része. Sokatmondó, hogy a férfiak világának tárgyi kellékeként látható a kiállításon a tabusértő nők megfojtására használt, emberhajból font zsinór is.

A tárlat egyik csúcspontjaként értékelhető a vallás, a sámánok szerepét bemutató rész. Itt látható a Boglár Lajos által készített archív film a maszktáncról. S szerintem újra a múzeumi önreflexivitás indokolja az utolsó piaroa indián varime maszktánc értelmezésénél az 1968-ban gyűjtött tárgyakkal kapcsolatban annak a hangsúlyozását, hogy begyűjtésükkel feltehetőleg meg is szűnt tradicionális jellegű alkalmazásuk, s elkezdődött a turisztikai indíttatású reneszánsza a tárgykultúrának. Ennek a teremnek szinte állandósult hiányossága – a látogatói bejegyzések szerint is –, hogy több tárló világítása sem működik. Így gyakorlatilag a kar- és fejdíszek, illetve a szórakozás meghatározó elemeként értékelhető zsinórjátékokat bemutató tárlók tárgyai szinte láthatatlanok. A kiállítás ezen egységei kivételes helyzetet dokumentálnak. Az amazóniai hagyományos kultúra a mai európai/nyugati felfogásunk szerint szegényes tárgyi világot hozott létre. Szinte elenyésző a használati eszközök, tárgyak száma a 21. századi tárgyi környezetünkhöz viszonyítva. Ezért is különösen izgalmas a kiállításban részletesen és alaposan dokumentált tárgyak megismerése.

A negyedik teremben, az „Amazónia modern kori meghódítása” című részben a 20. századi indiánvédő mozgalmak tevékenységét mutatja be a tárlat. Kiválóan használva a hagyományos céllal készített, terepen gyűjtött tárgyak és a turisták számára gyártott, eladható tárgyak közötti kapcsolódási pontokat. Az 1967-től működő FUNAI indiánvédő mozgalom tevékenységét jól alkalmazott installációs megoldás teszi kézzelfoghatóvá. Az emberforma installációs elemek a hónuk alatt tartott kis tárlókban viszik az indiánok közé a civilizáció áldásait: a keresztény vallást, az egészségügyi ellátást és az oktatást-művelődést jelképező tárgyakat.

Az ötödik teremben elkülönítve a többi kiállítási egységtől speciális megvilágítású tárlókban az amazóniai kultúra, véleményem szerint, talán legkifejezőbb tárgyai: a tollművészet produktumai láthatóak. Lenyűgöző szépségűek a táncmaszkok és avatási kellékek. Persze innen sem hiányzik a már sokszor említett önreflexív elem: Boglár Lajos azonosításhoz, leltározáshoz használt tollgyűjteménye.

A kiállítás utolsó része közvetlenül kapcsolódik az erdő fogyásával kapcsolatban lévő ökológiai probléma, és a Greenpeace világszervezet vonatkozó tevékenységéhez. Míg a korábbi kiállítási egységeknél egy-egy elem utalt az ökológiai szempontok jelentőségére (például a környezethasználati séma bemutatása), itt gyakorlatilag egy önállóan is működő minikiállítás tárgyalta ezt Vay Márton rendezésében. Az elsősorban tablókon megfogalmazott kérdések és válaszok üzeneteit, véleményem szerint, érdemes lett volna egyéb interpretációs eszköz segítségével is kibontani. (Persze rögtön felmerül, hogy a korszerű technikai eszközök szinte folyamatos karbantartást igényelnek – ezt jelezte a beépített monitorok közül az egyik állapota is.)  A kiállítás záró egysége a múzeumpedagógiai foglalkoztató helyiség, ahol látható Boglár Lajos és Jacques Willemond klasszikus vonatkozó filmje: „Az indián” is. A látogatói útvonal kényszerű megoldása miatt a kiállítást végig megtekintő látogató visszafordul, és visszafelé is megnézheti a tárlatot – szerintem akár még sajátos értelmezési hatást is felidézve magában.

Összefoglalóan értékelve a kiállítási látvány, a szándékoltan visszafogott installáció, egyes termekben a térkihasználás igen szellős megoldásai jelzik, hogy feltehetően a tárlat készítőit erősen korlátozták az anyagi lehetőségek. Nyilvánvaló túlzás ezen érzékelhető hiányosságok ellenére is az olyan extrémen elégedetlen látogatói vélemény: „inzultus a kiállítási tárgyakkal szemben”, vagy, hogy „sivár élményt nyújtott”. Nem kell elfogult múzeumi kollégának lenni ahhoz, hogy megítéljük ezen kritikák túlzó és bántó jellegét. Sokkal fontosabbnak és igazabbnak érzem azt, hogy a kiállítás rendezői és megvalósítói messzemenően törekedtek arra, hogy „a kiállítás ne egzotikus tárgyak halmaza legyen”. Az idézet Boglár Lajostól származik, a Néprajzi Múzeum nemzetközi állandó kiállítási tervéről 1978-ban megfogalmazott gondolatként. S ez marad napjainkban is az egyik legnehezebben megoldható problémának a hasonló tematikájú tárlatok rendezői számára.

A kiállítás képgalériája ITT tekinthető meg. A galériában és a szövegben látható képeket Sarnyai Krisztina, a Néprajzi Múzeum fotósa készítette.