Arcok az emberiség templomából – Modigliani
KIÁLLÍTÁS
A Picasso-kiállítással egy időben és egy épületben, ráadásul Magyarországon először láthatunk egy bő merítést a festő- és vetélytárs, Modigliani életművéből.
| Götz Eszter |
2016-07-14 15:36 |
A Nemzeti Galéria új tárlata ráadásul még arról is gondoskodik, hogy a két anyag kapcsán a közönség beleláthasson, mi folyt a század első két évtizedében a párizsi művészvilágban. A Bateau-Lavoir, vagyis „Úszó mosoda” névre keresztelt Montmartre-i műteremház újabb vendégét köszönthetjük Budapesten.
A kurátorok – Kovács Anna Zsófia az MNG-ből, illetve Sophie Lévy, Jeanne-Bathilde Lacourt és Marie-Amélie Senot a Lille Métropole Musée-ből – biztos kézzel nyúltak a főként Franciaországból, de a világ több más múzeumából is kölcsönzött anyaghoz. Nem a szenzáció felé vitték a bemutatót, noha Modigliani leplezetlen erotikájú aktjai felkínálják ezt a lehetőséget, hanem csupán kijelölték a fő hangsúlyokat, korszakokat és témákat. Így a tárlat a művek belső kapcsolathálóján keresztül egészen közel visz a Párizst megbolondító, angyalarcú olasz festő egész jelenségének, hatásának és utóhatásának megértéséhez. Szinte a kiállítóterem levegőjében fonódik egymásba az archaikus művészet tértől és időtől független, robusztus ereje, a Botticelli-féle érzékeny szépségideál és a századforduló avantgárd lendülete, egy kevesebb, mint másfél évtizednyi életmű tolmácsolásában. Modiglianin e rövid alkotói korszakban átfutott minden jelentősebb hatás: színkezelésében, határozott kontúrjaiban ott van a fauve őszintesége, egy-egy portréján az impresszionizmusból hozott pointilista ecsetkezelés párosul az expresszív vonalvezetéssel, másutt fölényes eleganciával ötvözte a kubizmust a portréfestészet tradicionális eszközeivel. Ugyanakkor az első párizsi évek szobrászati tanulmányai, a kükladikus és az egyiptomi művészet hatása, illetve a Brancusitól elsajátított formálási eszközök a műtörténet kezdeteinek primer erőit idézik meg.
A tárlaton következetesen végigvitt gondolat: a plasztikából a festészetbe átültetett eszköztár felmutatása, amely az emberi arc ábrázolásának legredukáltabb formáitól a személyiség kifejezéséig ível. Erős vonulat, akár kulcsként is megállja a helyét Modigliani egész életművéhez. Ez az alkotói program már az első párizsi években, az 1909–1914 között készült szobrokról is sugárzik. Az „emberiség templomának” szimbolikus épületelemeiben, a kariaditák alakjában, a női fejekben Modigliani kialakította azt az arányrendszert, amellyel képes volt később a portrékban és aktokban megjeleníteni a személyiség karakterét úgy, hogy az szoros kapcsolatban maradt minden kor minden emberábrázolásával. Ezzel lépett át az európai portréfestészet hagyományaiból a modern művészet terrénumára, ez volt Modigliani nagy titka, ettől döbbenetesek vásznain a kifejezéstelen tekintetek, a csillogást nélkülöző szembogarak. Miközben az avantgárd művészet születésének pillanatát, a körülötte bábáskodó szinte összes művészt megfestette, miközben első kézből adott látleletet a nagy átalakulásról, minden modelljében meglátta a mély azonosságot, a korszakokon, kultúrákon átnyúló közös emberi léthelyzetet. Egy-egy művében fölényesen eljátszott Picasso kék korszakának stílusával vagy Cézanne kompozícióinak feszültségével, Tiziano és Giorgione ruhátlan nőalakjainak méltóságteli hús-vonzásával vagy a festőbarát Chaim Soutine nyersebb kifejezésmódjával, de valójában mindvégig eleven, mozdulatlanságukban szenvedő maszkokat festett. Mint az első világháború idején sok más európai művész, Modigliani is ráérzett a jövő irányára.
A tárlat azonban nem csak vele foglalkozik. Jól követhető kapcsolatábrán mutatja be a századforduló utáni évek Párizsában élő és dolgozó, Európa minden tájáról érkezett művészeket, a spanyol Picassótól a román Brancusin, a litván zsidó Jacques Lipchitzen, a mexikói Diego Riverán és a svéd Vikig Eggelingen át a japán Fudzsita Cuguharuig, illetve kapcsolatukat Modiglianival. Mecénásokat, írókat, költőket, festőket és filozófusokat, akik néhány év leforgása alatt átformálták a nyugati világ látásmódját. A hatvanegy Modigliani-mű mellett tőlük is láthatunk jó néhány portrét, plasztikát, és több teremben a korabeli párizsi művészéletről készített filmeket vetítik. (Kár, hogy ezek jó részét még az 1980-as években forgatták, újabb feldolgozásoknak is örültünk volna.)
A kiállítás utolsó fejezete egyetlen képből áll: az 1918-ban festett, egyik utolsó kép, az Anyaság végtelenbe nyújtott figurákkal, merev tekintetekkel fogad, formavilága nyers, mégis erős a szakrális atmoszférája. Benne van Modigliani szenvedélyes ösztönlényének kárhozat-tudata, az istenanya-ábrázolások paradoxona, és bizony, előrevetül ebben a festő halála után néhány nappal várandósan öngyilkosságba menekülő kedvesének sorsa is. Erős záróakkord az utolsó évek kivilágosodott, könnyedebb, fénnyel teltebb vásznai után. A kitárulkozó aktok, a vágytól elhomályosult tekintetek izgalma után ez a moccanatlan alak, ölében egy vigyázzállásba merevült csecsemővel, nem csupán az életművet, de a korszakot is lezárja – s egyben nyitány egy kegyetlen évszázadhoz.
Kép: Amedeo Modigliani. Fiatal nő ingben, 1918
olaj, vászon, 100 × 65 cm
© Albertina, Bécs –Batliner gyűjtemény
