Az orr csupán kiindulópont

Kentridge és a konstruktivisták

Micsoda képtelenségek történnek ezen a világon! – írja Gogol. Ilyen képtelen álomnak tűnt William Kentridge budapesti látogatása.

Cikk küldése

e-mail:

„I am only an artist. My job is to make drawings. Not to make sense” – állapítja meg Kentridge a róla készült portréfilmben. Az abszurditás és az a – látszólagos – értelemnélküliség, mely a Szépművészeti Múzeumban kiállított alkotását jellemzi, azonban egyáltalán nem céltalan. Az I am not me, the horse is not mine című videóinstallációban a művész a történelem iróniáját lovagolja meg, hogy a groteszk legsötétebb és legmélyebb gyökeréig hatoljon.

Kézzel gondolkodni

„Micsoda képtelenségek történnek ezen a világon! Néha egyáltalán nem lehet felfedezni a valószínűségnek még az árnyékát sem” – írja Gogol Az orr című novellájában. Kentridge munkájában hatalmas szerepet enged a véletlennek, az ösztönösségnek, munkái – melyek a médiumok igen széles skáláján mozognak – nélkülözik az előzetes koncepciót. A művész kézzel gondolkodik, célja a világot mint folyamatot bemutatni. A változás érzékeltetése számára egyértelműen a tisztán manuális technikában válik kivitelezhetővé. A rajzolás folyamatában a művész maga is állandó jelleggel változtatja pozícióját, hiszen az alkotó mozdulat megszűnésével azonnal a befogadó szerepét ölti magára. Ahogy a művész a Szépművészetiben tartott beszélgetésen elmondta, a belső kényszert, a műalkotás megteremtésének akarását hasonlónak érzi ahhoz, ami Kovásznai György hatalmas aprólékossággal elkészített festményanimációit inspirálhatta. Ez alkalomból hatalmas méretben vetített 9 Drawings for Projection című, rövid történetekből álló videója rokonítható Kovásznai életművével – ahogyan ezt már korábban a tárlat hazai kurátora is kifejtette.

Ahol minden csak egyszerre lehetséges

Az I am not me, the horse is not mine nyolccsatornás videó, melynek anyaga formailag, vizuálisan szorosan kötődik a művész által New Yorkban rendezett operához. Forradalmi volta elrendezésében rejlik –  a nyolc, individuálisan is értelmezhető klipet ugyanis egy sötét terem falaira elosztva, szimultán látja a néző. Bár tartalmi szempontból az egyes csatornák kiegészítik egymást, a befogadói fókusz ideális nézőpont híján vagy egy helyre szegeződik, vagy folyamatosan csapong. A mű teljes programját, mondanivalóját nem az egyes videók egymás utáni megtekintésével teszi magáévá a néző, hanem egy korábban ismeretlen, megosztottól eltérő multimédiás közegben, ahol minden csak egyszerre lehetséges. A kiállításban a kép és a hang totalitása lép érvénybe, melyben a szemlélődés képtelen bármilyen egymásutániságot, hierarchiát felállítani. Philip Miller zenéje, mely Sosztakovics – sok esetben atonális – librettójának fragmentumaiból, valamint zulu ritmusokból építkezik, éppúgy hozzátartozik a mű összhatásához, mint Kentridge videói. Elrendezésében ez a mű leszármazottja Kentridge korábbi, a Georges Méliès korai trükkfilmjeit megidéző Journey to the Moon installációjának; annak alapját azonban olyan videók alkották, melyeket sokkal inkább a helyszín – az önálló életre kelt stúdió – fűzött össze, mintsem az oksági viszonyok. Az I am not me, the horse is not mine experimentális alkotás: a befogadó számára éppolyan újszerű, elementáris élményt nyújt, mint egy évszázaddal korábban a benne megidézett avantgárd művek.

Az abszurditás-röppályája

Gogol 1836-ban Szentpéterváron hívta életre azt az orrot, aki a történelem viharain keresztül Sosztakovics első operájának főszereplőjévé lépett elő. Ugyanez az orr kelt önálló életre Kentridge rendezésében a Metropolitan Operában; illetve a fél világot végigturnézva Budapestre is eljutott. Kovaljov őrnagy orra, aki öntudatra ébredésének pillanatától a diktatúrák bármelyikét kíméletlenül célba veheti. Az egésztől elszakított rész, mely a bürokrácia legtetejére kerülve bármelyikünk fölött képes uralkodni – és amely mégsem képes önálló létét gazdateste nélkül hosszú távon fenntartani. A társadalmi ranglétrán Sziszüphosz módjára felkapaszkodó, majd minduntalan visszaeső szerv a kontextus illékony mivoltára hívja fel a figyelmet.

Kentridge történetisége nem csupán a korai szovjet éra avantgárdjának formalista adaptációjában áll. Az orr abszurditásában megfogalmazott kritika nem egyetemes: más ellen irányult a 19. század derekán, és más jelentése volt majd egy évszázaddal később, amikor Sosztakovics színre vitte. A diktatúrák korának leáldozásával, a 21. század hajnalán mondanivalója ismételten újragondolásra szorul. Kentridge, az apartheid és a kommunizmus tapasztalatait egyesítve, a művet olyan állítások interpretálására használja fel, melyek latens jelenléte végigkíséri mindennapi életünket. Az orr csupán kiindulópont, a mögötte rejlő idea éppen annyira történetietlen, mint amennyire explicit formát ölt az egyes korokban. Jelen installáció, az alapjául szolgáló történet vázáról leszakítva, mégis erőteljesebben értelmezhető retrospektív voltában. Iróniája művészettörténeti utalások sokaságának integrációjával egy specifikus pillanatra irányítja figyelmünket – egy olyan pillanatra, melyben a groteszk par excellence jelenik meg.

A művész számára – mint mondta – az orosz avantgárd szociális érzékenységének, a változtatásba vetett őszinte hitnek, a jobb világ megteremtése akarásának van ma is aktualitása. A konstruktivisták minden mozdulatát egy olyan utópia megvalósításának lehetősége generálta, melynek torz mása, miután létrejött, maga alá temette őket és mindent, amiért harcoltak. Liszickij vörös éke nem csak a szocialista forradalom jelképe – ugyanez az ék fordul önmaga ellen is. Az ellentét az installáció két fő csatornájában éleződik ki legerőteljesebben. Egyiken a konstruktivisták felvonulása jelenik meg – önmagában ambivalens módon. A hipotetikusan jóléti társadalomra tervezett, azonban éppen az első világháború végén Oroszországban megvalósított szocializmusban reális keretek között nem jutott hely a tatlini utópiának: a vörös zászló által vezetett, szenvedő nép hordozza vállán a III. Internacionálé grandiózus emlékművének makettjét. Szemben a harmincas évek terrorjának demagóg művészete, a szárnyát próbálgató szocialista realizmus Sztálin hatalmas arcképeiben manifesztálódik az új korszakba menetelő felvonulókról készült felvételekben.[1] A Sosztakovics által erre a rendszerre rászabadított orr már szedi áldozatait, vagy éppen magát a zenészt harsogja túl rögtönzött megafonjával. Az abszurditás világában nincs helye az igazságnak, sem a rációnak – a program az árulónak kikiáltott Buharin utolsó, kétségbeesett beszédében csúcsosodik ki. A ló senkié, sőt senki sincs sehol, legalábbis amikor szükség lenne rá.

Я не я, и лошадь не моя (ja nye ja, i losagy nye moja) – szól oroszul a mű címét adó közmondás –, azaz, ha pontosak akarunk lenni: nem is rólam van szó. A lóként ugrató művész, avagy éppen a rávetített orr felelősséget vállal mindezért? Kentridge az őrület ezen fokát a szubjektivitás biztonságot nyújtó lencséjén keresztül csupán prezentálni kívánja, vagy a mű egy mélyen politikus, szatirikus reprezentációja ennek a könyörtelenül emberi konstrukciónak? Megkérdőjelezhető a történelem folyama, vagy elég egészséges iróniával kezelni a modern művészet – akaratlan – botlásait? Lesz valaha gazdája ennek a lónak? „Akárki akármit mondjon, ilyen kalandok igenis megesnek néha a világon; ritkán, de megesnek” – írja Gogol.

William Kentridge kiállítása október 16-ig látható a Szépművészeti Múzeumban, a The Handspring Puppet Company Woyzeck a Highvelden című, Kentridge által rendezett előadása pedig október 7-én és 8-án látható a Trafóban.

[1] A kiállítás előző állomásán, a bécsi Albertinában az installáció – a terem fizikális adottságai révén – talán még energikusabbá vált azáltal, hogy a két fő csatorna egymással szemben, a terem rövidebb oldalán helyezkedett el, míg a kisebb csatornák szimmetrikusan a hosszanti oldalon.