Magyar Animáció 100

KULISSZÁK

A Magyar Animáció 100 című kiállítást megnézve, végig gondolva mindenkiben felértékelődnek a televízióban látott alkotások. A filmkészítésnek ez az ága is olyan mesterség, ahol érdemes belesni a kulisszák mögé.

Cikk küldése

e-mail:

„Hogy kicsoda Pom Pom? Nem ismeritek?” Választ sem várva skandálta mindenki a nyolcvanas és a kilencvenes években, mint valami szlogent Dargay Attila és Sajdik Ferenc meséjének főcímét.

Egyértelmű lett volna az igen felet. Ma ugyanezt a kérdést csodálkozó hangsúllyal tesszük fel, miközben nosztalgikus hangulatban átkapcsolunk a közszolgálati gyerekcsatornára, hogy megmutassuk gyermekeinknek a magyar animáció fénykorát: Ludas Matyit, Hugót, a kis vízilovat, a Mézga családot, Mekk Eleket. Bizony, szinte végtelenségig lehet sorolni az 1968 után született rajzfilmek címeit. Miután az animációs filmgyártás megnyerte magának a Televízió támogatását, a Pannonia Filmstúdió „ontotta” a népszerű karaktereket: Gusztávot, Vukot, Grabovszkit, Ludas Matyit, a Nagy Ho-ho-ho-horgászt. 1973 és 1989 között huszonhárom egész estés animációs film készült. A csúcsra járatás pedig 1978 és 1979 volt, amikor is 18 órányi film készült, több mint a rendszerváltozás óta összesen. Nem véletlen, hogy a Pannónia Filmstúdiót a világ öt legjelentősebb rajzfilmműhelye között tartották számon a hetvenes évek derekán.

Ha csak ennek a rövid időszaknak a „termésszámaival” szembesülünk, akkor is érthető, hogy komoly vállalkozás volt a Magyar Művészeti Akadémia részéről, amikor másfél évvel ezelőtt a Pesti Vigadó termeiben elkészítette a Magyar Animáció 100 című kiállítást a hazai rajzfilmgyártás centenáriumára. „Ez csak a jéghegy csúcsa” – fogalmazott a bemutatott anyagról egy interjúban Orosz Anna Ida kurátor. A tárlat most Miskolcon látható (szeptember végéig), a Herman Ottó Múzeum galériájában (Rákóczi-ház). A bemutatott anyag az első amatőr trükkfilmkísérletektől a videómegosztókon nézőcsúcsokat döntögető kortárs animációs kisfilmekig mutatja be a magyar animáció sokféle és változatos történetnek legfontosabb állomásait, máig kiemelkedő filmjeit, a technika fejlődését és a filmek mögött álló alkotókat. A téma vidéki bemutatását helyszűke miatt karcsúbbra vették a kiállításrendezők, de a válogatás így is jól alátámasztja a rajzfilmes szakmának azt a koránt sem nagyképű kijelentését, miszerint a magyar filmgyártás legszínesebb ága az animáció. A mérce persze a műfaji, technikai változatosság.

Érdemes a 3D szemüveg mögül kitekinteni, és bevinni a miskolci Herman Ottó Múzeumba a gyerekeket. A tárlat képes, szöveges tablói vezetik végig őket az animáció elmúlt száz évén, meglepetést okozva, hogy rajzfilm még készült kézzel festve, filmre, gyurmából, papírból, homokkal „varázsolva”; illetve, hogy nem számítógép, hanem különleges fotókamera több ezer kattintása adta az alapot. A kiállítás információs táblái magyarázatot adnak a technikai fejlődés mellett a műfaji változatosságra, bemutatják a nagyobb alkotókat és alkotásokat. Ők ugyan kevésbé lettek „sztárok”, mint játékfilmes kollégáik, de azért ismerősen cseng a névsor, amikor olvasni kezdi az ember: Macskássy Gyula, Dargay Attila, Nepp József, Foky Ottó, Ternovszky Béla, Jankovics Marcell, Gyulai Líviusz és a kezdetekről Kató-Kiszly István nevét.

A tárlaton a kép és szöveg kísérői az eredeti tárgyak, amelyek az alkotói technikákat mutatják be. Látható a rajzolt filmtrükk őse, a 200 éves optikai játék: a zoetrope csodadobja. Mellette – a kezdetekről mesélő teremben – a Kiskakas figurája mutat rá a leglátványosabb, legnagyobb apparátust igénylő és legköltségesebb cell animáció készítésének, működésének lényegére. Amikor a celluloidra készített technológia kerül előtérbe, nem véletlen, hogy a kurátorok Macskássy Gyula „szárnyas Robin Hoodjának” karakterét választották a demonstrációhoz. Története van. Az első színes magyar rajzfilm készítésekor a felvétel előtt pattogott le a festék a cell-lapokról, amelyeket korábban egyenként festettek ki kézzel. A gyártási folyamat annyira költséges volt, hogy – Gerő Ernő cinikus megjegyzése szerint – 4-5 Disney filmet is megvásárolhattak volna a Kiskakasra fordított összegből. Néhány évtizeddel később Rófusz Ferenc A légy című kisfilmje is bebizonyította, hogy nem volt felesleges a magyar animációba vetett hit és a ráfordított pénz. 1981-ben Oscart hozott a magyar filmgyártásnak. Valamint ma is ámulatot tükröző szempárokat.

A miskolci kiállítás múzeumpedagógiai foglalkozásán is levetítettek a díjnyertes alkotásból egy rövid részletet a gyerekeknek, akiket lenyűgözött, és „még! a darazsasat vagy legyeset, még!” felkiáltással jelezték igényüket a színvonalas, érzékelhetően művészi alkotásra. Itt is beigazolódott, hogy csak meg kell mutatni a fiatalabbaknak a magasabb minőségi szinteket, és ők is azonnal kaphatók lesznek a jó, a jobb befogadására. Persze a múzeumpedagógiai foglalkozás elején először maguk kereshették meg a kiállításon azt a mesevilágot, amihez érzelmek fűzik őket, vagy egyszerűen csak ismerik, látványosnak tartják. „Lájkpapírral” jelezték választásukat, majd megindokolták, hogy miért arra az animációra voksoltak. Meglepő volt, hogy szinte találomra fejezték ki tetszésüket. Vuk és a Tévé Maci tűnt biztos pontnak. Majd egy kislány felfedezte Mr. Bean grimaszait a Varga Csabáról készült fotón, és magabiztosan nyomott a kép sarkába egy lájkot. De igazán akkor értékelődött ez fel, amikor megtudta, hogy a világhírű, kedvelt angol sorozat karaktere magyarok keze alól került a filmvászonra, televízióba.

A tanárnők egyöntetűen Frakkra adták le szavazatukat a magyar animáció TOP-listáján. A szögletesen mozgó szellemes sorozat szereplői kiterítve fekszenek a kiállítás vitrinjében kézre, törzsre, fejre szedve. Pontosabban sok fejre, sok kézre, sok lábra. A tanárok és diákok meglepetésére. A papírkivágásos technika egyszerűsége, majd az így készült alkotás bája teszi még szerethetőbbé a sorozatot. A múzeumban megszerzett mögöttes tudás pedig oda vezethet, hogy a gyerek ülteti le a szülőket Frakk meséje elé. Nem nosztalgiából, hanem hogy elmesélje, milyen trükkel mozgatják a szereplőket.

Bár ósdinak tűnik a 3D-hez képest, mégis, az alkotóknak is érdemes visszanyúlni a múltba. Például kezdetben a South Park is papírkivágásos technikával készült, így vált ismertté világszerte, és többen szívesebben emlékeznek még a darabosan mozgó fiúkra, mint a későbbi, számítógépes animációval készülő részekben a kivitelezésben közhelyessé váló figurákra. Az animáció technikaorientált művészet. Ahogy most, úgy az elmúlt száz évben is az innovatív szemlélet vitte előre. Művészetként azonban vissza-visszanyúlik a múlthoz, vagy éppen az egyszerűségben rejlő széphez, bájhoz. Kreatív gondolkodás, a mesélés kompetenciája nélkül azonban nincs siker. Gusztáv története is a haladó animációs technológia és társadalomkritikus szatíra műfajának szülötte. Ennek ötvözete tette feledhetetlenné karakterét, ahogy ma az Oscar-jelölt Maestro, az Annecy-fődíjas Nyócker! szereplőit is.

A Magyar Animáció 100 című kiállítást megnézve, végig gondolva mindenkiben felértékelődnek a televízióban látott alkotások. A filmkészítésnek ez az ága is olyan mesterség, ahol érdemes belesni a kulisszák mögé. Empirikus megtapasztalásért pedig érdemes benyitni a miskolci múzeum ajtaján, hadd pörögjön az a zoetrop.