Értekezés az időről
MÉDIA
A Ludwig Múzeum tavaszi kiállításának témája első hallásra a muzeológia technikai kérdésének, bizonyos szempontból múzeumi belügynek tűnik. Ennél azonban jóval többről szól.
| Götz Eszter |
2017-03-14 08:21 |
A bemutató a magyar médiaművészet négy évtizedének terméséből válogatva azt a kérdést járja körül, hogy a gyorsan változó technológiai környezetben hogyan őrizhetők meg eredeti minőségükben a nem hagyományos hordozókra komponált művek: a videók, filmek, fotók, nyomatok, hanginstallációk, digitális alkotások. Persze mindezek mögött ott van a performanszok, akciók, hely- és helyzetspecifikus installációk, egyedi környezetbe helyezett művek rögzítésének és egyfajta konzerválásának problematikája is. A kiállítás kurátorai, Peternák Miklós médiaművész-művészettörténész és Kónya Béla Tamás főrestaurátor azonban a művek kiválogatásával és a tárlat egységeinek felépítésével kimondatlanul, de látható módon teszik föl a nagyközönség számára sokkal izgalmasabb kérdést is: mennyire időt álló a 20. század utolsó harmadában divattá lett médiaművészet? A hordozó elévülése mellett – vagy azon túl – mi marad meg a jelentésből, a mű hatásából néhány évtizeddel a születése után? Érthető és átérezhető-e egy alkotás, amelyik a pillanathoz kötött? Képes-e a 21. század embere Faust vágyát kimondani: állj meg, idő, ne menj tovább?
Rónai Péter: Önátalakulások, 1991 – 1997,digitális nyomat, molino, kartonpapír, plexi, fakeret, videó, DVD lejátszó LCD kijelzővel,Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum, Budapest
Műről műre sétálva ez a háttérgondolat motoszkál a nézőben, miközben azt érzi: nem a mában, hanem a tegnapban vagy még inkább a tegnapelőttben sétál, sűrű időutazásban vesz részt, ami az 1970-es évek közepétől máig tart. Korszakos kiállítások emlékét hozza föl egy-egy mű, mint az 1996-os Műcsarnok-beli A pillangó-hatás, Andreas Fogarasi 2007-ben Arany Oroszlánt nyert velencei magyar kiállítása, vagy a Société Réalisté 2012-es empire, state, building című tárlata itt, a Ludwigban. És olyan életművek, mint Bódy Gáboré, St.Auby Tamásé; a Kis Varsó kutatásokra épülő munkái, Sugár János kísérleti munkái. Egy folyamatos forma- és tárgykeresés jelentős állomásai, a társadalom alakulásával – és a napról napra újat hozó technikával – párhuzamos művészi kifejezőeszköz-kutatás emlékezetes mérföldkövei. A hordozók sérülékenysége itt, ebben a kiállítótermi közegben kevéssé érzékelhető, vagyis a befogadás pillanatában inkább ráterhelődik a jelentésre – technika és üzenet együtt lesz tegnapi, tegnapelőtti érvényességű, miközben új jelentést is kap. Rárakódik a mű megszületése óta eltelt idő ismeretanyaga, és minden, ami ezzel összefügg. Az egykor merész eszközhasználat mára hétköznapi tapasztalattá kopott, ugyanakkor túlhaladottsága, „elavultsága” által sok mű többletjelentéshez is jut. Az a néhány diakocka például, amelyen Lengyel András 1975-ben az Ibolya presszó legendás törzsközönségének Isztambul egét vetítette, ma inkább nosztalgikus, koridéző relikviának tűnik – a maga idejében a bezártság elleni tiltakozás emblematikus hordozója volt, a lázadás szimbóluma. Rónai Péter Diogenész ókori „akcióművészetét” idézte meg egy kóccal teli fahordóba dobott analóg kistévével (1985-95), ám ez ma már nem működik, mivel az analóg sugárzás korán túlléptünk. Így a képernyő csupán olvashatatlan, vak adatsávokat sorol, némi zúgás kíséretében.
Van, amit úgy ért utol a technológia, hogy áttetszővé tette a jelentését. 2017-ben például nehéz megérteni, hogy Sugár János 1977-ben született Monstrancia modell című installációja, és abban a nézőről készült felvétel valós idejű jelenléte a világhálón miért különleges, mivel a mobil applikációk ezt az élményt gyakorlatilag óvodás kortól „házhoz szállítják”. Halász Károly Modulált televízió című installációja egy művészettörténeti oktatófilm kockáiból komponál egyedi művet, a fotónyomatokat vászonra ragasztva írja át a képek jelentését. 1972-ben ez a gesztus autentikus volt, ma már inkább a kor avantgárd szellemét hordozza, mint az eredeti üzenetet.
St.Auby Tamás: Véres film, 1968 – 2010, filmtekercs,tyúkvér, filmtekercs tároló doboz, szigetelőszalag, papír,Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum, Budapest
Néhány mű esetében a hordozó elavulásával nem a jelentés szűkülése vagy bővülése következik be, hanem torzulás, értékcsökkenés, ha tetszik, öregedés és kimúlás. Waliczky Tamás 1990-es években készült videóanimációját képernyőn is, kivetítőn is láthatjuk, érzékelhető a kontraszt a kétféle hatás között. A Kis Varsó 2007-es fénymunkáján az egymást váltó Dávid-csillag és ötágú vörös csillag kacattá lesz, ha a formára készült neoncső kiég – miközben a két szimbólum egymásra vetítésének demagógiája ugyanolyan erős, mint 10, 20 vagy 70 éve. Nem beszélve a világhálón létező művek illékonyságáról – Olia Lialina Agatha feltűnik című szoftver alapú munkája ma még a kiállításon hozzáférhető, de csak egy feledékeny rendszergazdán múlik (épp mint amilyen a munkájának egyik virtuális szereplője), hogy örökre eltűnjön az éterből. Az idő a főszereplő a kiállítás két szélső értéknek is nevezhető művében. Csontó Lajos kétképernyős videójában az idő mint egy kötésminta-darab, mint Pénelopé vászna, egyszer gyarapodik, máskor fölfejtődik; a smalltalk 2016 alkotócsoport kézzel vezérelhető „mesterséges intelligencia installációja” pedig már két robot beszélgetése, melyet a néző ugyan befolyásolhat, de a körülmények nem hatnak rá, a robotok egymás reakcióit a pillanatnyi hatás alapján, mechanikus módon próbálják értelmezni. A mondatok helyett már csak szavakat és gesztusokat, az idő folyamatossága helyett a digitális jelekké alakított pillanatokat érzékelik. A Mentés másként ebbe a keretbe foglalva felülemelkedik a megőrzés kérdésén, és ezen keresztül az idő természetéről ad meglepően pontos látleletet.
