©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

Szekeresgazdák Komáromból

2011 novemberében nyílt meg, és február végéig látogatható a komáromi Klapka György Múzeum időszaki tárlata, a 2007-ben indult, régi komáromi mesterségeket bemutató kiállítássorozat legújabb darabja.

„Történt az ötödik napján az Isten látogatásának – ti. 1763. június 28-i nagy földrengés után – hogy két sajátságos csapat találkozék egymással össze, …mind kék mente-dolmányba öltözött férfiak; nagy masszív kerek kalapokban, széles szalagokkal, jó kordován, ráncba szedett torkú csizma a lábukon; mentéikben nem csak szép filigrános ezüstgombok, hanem azon felül egyik válltul a másikra kapcsolt függő láncok, nagy pengő szemekkel s roppant medalionnal a közepén, mind valódi tizenhat próbás ezüstből. És e nagy tekintéllyel járuló személyek társasága nem más, mint … a becsületes szekeres gazdák … akik képezték azon idő szerint a nemes város legszolidabb polgári osztályát.”

Jókai Mórnak Az elátkozott család című regényéből származik az idézet, amelyet a Levelek. Tanulmányok a város múltjáról és jelenéről című komáromi kiadvány címlapján (2011. XVII. évf. 2. sz.) is közölt. A kiadvány praktikus ötletként mint a komáromi Klapka György Múzeum időszaki tárlataihoz készült katalógus is használható. A komáromi szekeresgazdákról szóló, február 29-ig látogatható időszaki kiállítást Számadó Emese, a múzeum igazgatónője rendezte.

Mesterek, mesterségek

Az intézmény még 2005-ben indította útjára a régi komáromi mesterségeket bemutató időszaki kiállítássorozatát. Ennek keretében először a pingáló asztalosokkal, 2007-ben az aranymosókkal, 2009-ben a komáromi molnárokkal foglalkoztak, és 2011 novemberétől a komáromi szekeresgazdák kerültek sorra. Mindegyik kiállításhoz alapul szolgált a vízimolnár és szekeresgazda ősökkel rendelkező neves dél-komáromi helytörténész, Kecskés László Komáromi mesterségek című, 1978-ban, a Madách Kiadó gondozásában megjelentett könyve.

A tárlat hitelesen és pontosan foglalja össze a komáromi szekerességről ismert tényeket. A komáromi szekeresség a török hódoltság időszakában is működött, és Komárom az egész Kárpát-medence egyik legjelentősebb szekeresközpontja volt. Külön kiállítási egység mutatja be – a tér adottságaihoz igazodó, helyes megoldással, a Végh László héregi bognármester méretarányos szekérmakettjei segítségével – a hagyományos komáromi szekereket, köztük a nehezebb, jobban vasalt sószállító, illetve a jellegzetes komáromi szállítmány, a viza fuvarozásához használt járművet. A komáromiak Európa távoli városaiba – Münchenbe, Párizsba, Varsóba, Prágába és Bécsbe – is rendszeresen fuvaroztak. Az áru- és termény mellett bort és tüzelőt szállítottak a leggyakrabban. Emlékezetes és rendkívüli vállalkozás volt az épülő református templomhoz szükséges különleges, nagy mennyiségű fa szállítása Szerbiából. 1785-ben fuvarozták haza az óriási vörösfenyő szálfákat, több mint 200 szekérből álló karavánnal. A hatalmas komáromi erődrendszer kiépítése is hosszan adott munkaalkalmat a szekeresgazdáknak: 1808-tól egészen 1877-ig ők végezték az építkezés szállítási feladatait.

A szekeresgazdák színmagyar közössége egészen az 1930-as évekig megőrizte szokásait, jellegzetes viseletét. A kiállítás a szekeresgazdák végnapjait is bemutatja, mikor a vasúti hálózat kiépülésével és a dunai gőzhajózás fejlődésével a hajóvontatás mellett a távolsági fuvarozás szerepe is lecsökkent. Az első világháború és a területi hovatartozás változásai után a végső lökést a kitelepítés adta a hagyományos szekeresgazda réteg felbomlásához.

E rövid írásnak nem célja sem a komáromi szekeresközpontra vonatkozó történeti-néprajzi ismeretek részletes kifejtése, sem a témát feldolgozó időszaki tárlat teljes körű kritikája. Elsősorban módszertani példaként kívánom felhívni a figyelmet a kiállításra és a megvalósítás jellemzőire a vidéki múzeumi közegben.

Helyi adottságok, kiváló megvalósítás

Az első, véleményem szerint mások számára is megfontolandó kezdeményezés maga az ötlet: helyi történeti, néprajzi viszonyokat bemutató kötet alapján többéves program indítása, kiállítások tervezése. Nem kell hangsúlyoznom, mekkora előnyt jelenthet egy kis múzeum számára, ha az azonos tematika alapján szerveződő tárlataihoz többször is felhasználható installációs megoldásokat alakíthat ki. A hazai pályázati viszonyok is támogatják a többéves program egyes elemeire vonatkozó, ütemezett megvalósítást.

A program következő sikeres és szintén tanulságos eleme a komplexitás. A komáromiak, megkeresve a partnerként számba jöhető szervezeteket – így a Komárom-Esztergom Megyei Népművészeti Egyesületet, a Szőnyi Kulturális Egyesületet –, az időszaki tárlat megnyitását követő napon megszervezték a Pityke, paszomány – szekeresgazdák viselete és életmódja című „értékmentő konferenciát”, a negyediket a sorban, amely kapcsolódott a korábbi időszaki tárlatokhoz. A tanácskozás szakmai, tudományos előadásait népi iparművészeti gyakorlati bemutatók követték. A kétnapos programban volt esti színházi, néptáncegyüttessel közös produkció, illetve autóbuszos kirándulás Bábolnára.

S végül a Számadó Emese múzeumigazgató menedzselte projekt talán legfontosabb, mások számára is értékes tanulsága: a legtartalmasabb előadás, a kiválóan szervezett művészi produkció vagy a látványos időszaki tárlat sem lesz sikeres, ha a múzeumot körülvevő közeg, a közösség, melynek múltját őrzi és bemutatja, nem érzi a magáénak, s nem vesz részt benne. A komáromi múzeum kiállításának megnyitóján valóban tömeg jelent meg, több országos közgyűjtemény is megirigyelhetné az érdeklődők sokaságát. S azon túl, hogy eljöttek, a városban élők közül sokan aktívan is közreműködtek a tárlat megvalósításában. Bár jó néhány éve az utolsó szekeresgazda is meghalt már, a leszármazottak a mai napig nagy becsben tartják őseik emlékét, hagyatékát, éljenek a Duna bármelyik oldalán.

Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a múzeum megkeresésére a Csukás, Füssy, Kacz, Kelemen, Kecskés, Pathy Nagy, Rátz, Ráczkevi Nagy, Salamon és Vida szekeresgazda-család tagjai a kiállításra mindannyian készségesen adták családi emlékeiket. Többen a megnyitóra is az őseik által hordott – és a Jókai írásában is megörökített – hagyományos szekeresgazda-díszruhában érkeztek. A magánszemélyek, családok mellett sikeres intézményi összefogás is segítette a programot. A Rév-komáromi Református Egyház, a Duna Menti Múzeum, a dél-komáromi Jókai Mór Városi Könyvtár és a Kecskés Társaság, valamint a tatabányai József Attila Megyei Könyvtár is kölcsönzött tárgyakat, dokumentumokat az időszaki kiállításhoz.

A jelenben zajló folyamatok ismeretében nem lehet elégszer hangsúlyozni a helyi értékőrző tevékenység jelentőségét. Egy társadalmilag elfogadott, beágyazódott intézmény életképessége minden fenntartó számára fontos szempont kell hogy legyen. Ehhez szolgál jó példával a komáromi Klapka György Múzeum legutóbbi időszaki kiállítása.