©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

Külvárosi Ázsia

Egy téli vasárnap Berlinben ideális a múzeumi sétához, a dahlemi múzeumegyüttes mégis szinte kong az ürességtől...

Miközben a Múzeum-szigeten hosszú sorok kígyóznak minden épület előtt, a központtól körülbelül félórányi távolságra lévő ázsiai és etnológiai gyűjteményben mindössze néhány család lézeng, a hihetetlenül gazdag kiállítási anyag ellenére. Úgy tűnik a nyugat-berlini komplexum valóban a város újraegyesítésének vesztese, a központibb helyzetű intézmények elszívják a látogatók többségét. A költözés a kétezres években többször is szóba került, azonban a Múzeum-sziget túlsúlyának még további növelését (szerencsére?) elvetették. Az alábbi néhány kiállítás viszont arra bizonyíték, hogy Berlinben járva megéri U-bahnra ülni, és felkeresni a kertvárosi múzeumokat is.

Ablakrács Kutschából (ma Kína) 
1900 körül, © Staatliche Museen zu Berlin, 
Fotó: Martin Franken

Nyitott ablak az iszlám világra

A dahlemi együttes az etnológiai gyűjteményt, az európai kultúrák és az ázsiai művészet múzeumát foglalja magába. A 90-es évek átszervezése óta a német néprajz az európai gyűjtemény szerves része, ezzel is a békés egymás mellett élés, a bevándorlóktól hemzsegő Berlinben oly fontos (politikai) eszméjét sugallva. Mi sem tipikusabb, mint hogy az etnológiai múzeum egyik legújabb állandó kiállítása (Welten der Muslime) az iszlám kultúrkör kérdésével foglalkozik behatóan, három főbb témakör, a vallás, a nemek társadalmi szerepe/nemek viszonya és az identitás kérdése mentén. A tavaly novemberben megnyitott kiállítás hiánypótló, a nem európai kultúrák között ugyanis most jelenik meg Dahlemben először az iszlám mint az állandó tárlat része. Az a központi gondolat, miszerint a néprajzi gyűjtemény a népcsoportok identitáskeresésének is helye, ezen a kiállításon is érvényesül: a Berlinben élő kortárs alkotó Shahla Safarzadeh installációja is helyet kapott az utolsó teremben.

Welten der Muslime, 
a kiállítás logója
Fotó: Kocsis Alexandra

A kiállítás kapcsán az egyik legtöbbet reprodukált tárgytípus a bejárat mellett látható három ablakrács, melyek stílusát a szórólapok és plakátok is követik. A századfordulón készült fa ablakrácsok minden bizonnyal nem véletlenül kerültek a legelső terembe, hiszen formaviláguk rávilágít a geometrikus mustra és a virtuóz megmunkálás jelentőségére az iszlám művészetben, funkciójuk pedig több, a kiállítás által is tematizált kérdést érint. Az ablakrács ugyanis egyrészt a kényelmet szolgálta azzal, hogy szűrt napfényt engedett be a házba, miközben el is szigetelte a házban lakó nőket az utca eseményeitől és szereplőitől. Elszigetelt, de furfangos felépítésével mégis utat engedett a nemek közti kommunikációnak: a keskeny faragott nyílásokon át a nők mégiscsak beszélgethettek férfiakkal, arcuk nagyrészt rejtve maradt, azaz követhették a házon kívül zajló eseményeket anélkül, hogy őket megpillanthatták volna. Ez az egyszerű tárgy tehát magában hordozza azokat a jelentésrétegeket, amelyek mentén a kiállítás iránymutatása szerint az iszlám világa feltárul a látogató előtt.

A díszes farácsokat egy berlini expedíció hozta a mai Kína területéről 1914-ben a múzeumba. Ez a tény továbbvezet minket egy hasonlóan fontos időszaki kiállításhoz, mely az ázsiai gyűjtemény történetét, a műtárgyak megőrzésének bemutatását tűzi ki céljául.

Albert Grünwedel rajzol 
a 2. Turfán-expedíció során, 
Fotó: Bildarchiv SMB

Albert Grünwedel nyomait követve

A dél-, délkelet- és közép-ázsiai gyűjteményt bemutató termekben kapott helyet az az április végéig látogatható kiállítás, amely a muzeológusok célja szerint egyszerre mutatja be 100 évvel ezelőtti expedíciók és az etnológiai múzeum korai történetét, s azokat a legújabb megőrzési stratégiákat, restaurátori módszereket, amelyek segítségével az összegyűjtött tárgyak állapota fenntartható, illetve a vizsgálatok során újabb kutatási eredmények nyerhetők. A gyűjtemény így áprilisig kiegészül a saját történetére, illetve a legújabb kutatásokra reflektáló kiállítással. Albert Grünwedel indológus, klasszika-filológus (1856–1935) az a kulcsfigura, akinek életművén keresztül a kiállítás ezt a reflexiót bemutatja. 1902 és 1914 között négy berlini expedíció indult útnak a mai Kína területére, az északi selyemút mentén fekvő kolostorok, romvárosok, barlangok felkutatására. Az első nagy sikerű Turfán-expedíciót 1902-ben, még az etnológiai múzeum igazgatói asszisztenseként (1904-ben nevezték ki az indiai részleg igazgatójává), Grünwedel maga vezette.

Kézirattöredék, 8–9. század, Khocho, 
Fotó: Kocsis Alexandra

Az út legnagyobb eredménye a 8–9. századi romváros, Khocho feltárása volt, melynek során kézirattöredékeket, szobrokat, falfestményeket sikerült a romok közül kiemelni és Berlinbe szállítani. Albert Grünwedel szerepe nem merült ki a tudományos feldolgozásban és leletmentésben: amellett, hogy Berlinben a négy expedíció eredményeinek köszönhetően sikerült az egyik legnagyobb közép-ázsiai buddhista gyűjteményt létrehoznia, tehetséges és tanult művészként rajzok és akvarellek sokaságát hagyta az utókorra. Így életműve több szempontból is a mai kutatás alapjául szolgál.

A kiállítás nagy hangsúlyt fektet arra, hogy bemutassa a tudós művészi oldalát: a falfestményekről készült tanulmányrajzai mellett úti vázlatait, térképeit,

Albert Grünwedel rajza 
két hercegről a „Tizenhat 
kardhordozó barlangjából”
1906, Fotó: Bildarchiv SMB

levelezőlapnak szánt akvarelljeit, vagy gyermekeinek készített mesekönyveit is tanulmányozhatja a látogató. Legszebb alkotásaiból 1908-ban naptár is készült a koppenhágai orientalista konferencia résztvevői számára egy lipcsei kiadó gondozásában.

Hogy mi történt Grünwedel hagyatékával az elmúlt években, évtizedekben, azt megtudhatjuk a restaurátori kutatásokat ismertető tablókról. Az ún. KUR-program keretében a falfestmények esetében elkezdődött a történeti konzerváló anyagok vizsgálata és felkutatása. Egy másik hasonló projekt kapcsán az 1990-es években különösen nagy eredményt sikerült elérni: egy szinte teljesen elkormosodott secco ábrázolásai mélyanalízis segítségével (NARG) láthatóvá váltak. Az 1905–1907-es harmadik expedíció során a simsimi ún. Lovagbarlangban (Grünwedel az egyik lovagábrázolás miatt adta neki ezt a nevet) megtalált, teljesen megfeketedett falfestményt abban a reményben szállították Berlinbe, hogy itt sikerül megtisztítani és láthatóvá tenni a képet. Bár erre csak jóval később került sor, az expedícióvezető Grünwedel mégiscsak jól számított: a múzeumba került műveknek jó esélyük van nemcsak a fennmaradásra, hanem arra is, hogy a technika fejlődésével további kutatás és érdeklődés tárgyává is váljanak.

Zheng Xie: 
Bambusz és sziklák, 
1762 körül, Fotó: Kocsis A.

A bambusz és barátai

A néprajzi és történeti szempontokon túl a dahlemi múzeumokban a művészet, illetve művészettörténet is szerepet kap. A kelet-ázsiai művészeti gyűjtemény két kiállítása a múzeumon belül külön egységet alkotó kínai festészeti galériában tökéletes ízelítőt ad a kínai művészet szimbolikájából. A bambusz és barátai című kiállítás 47 művet mutat be a kései Ming- és Qing-korszakból (16–18. század). Ezek egytől egyig bambusz-, szilvafavirág- és fenyőábrázolások: hagyományosan „a tél barátainak” nevezett motívumok, melyek az időjárás viszontagságaival szembeni ellenállást, s ezzel szimbolikus szinten az emberi állhatatosságot jelenítik meg. A bambusz különösen sokra becsült növény, egyenes növése az őszinteség, nyíltság, rendszeres bimbói a megbízhatóság, jádezöld színe a tisztesség szimbóluma. Elhajlik anélkül, hogy megtörne, emiatt az emberi ellenálló-képességet jelképezi. Mindezen tulajdonságai miatt Kínában a tanult, tudós ember ideálja, szimbolikus megtestesítője a bambusz.

Zheng Xie (1693–1765), az egyik leghíresebb bambuszfestő legtöbb művét 60. évének betöltése után alkotta. Megvesztegethetetlen hivatalnok hírében állott, a legenda szerint karrierje is páratlan jelleme miatt tört ketté: amikor menedéket nyújtott a szegényeknek, szembekerült egyik vezetőjével, s le kellett mondania állásáról. Ezután teljesen a művészetnek szentelte életét, a Yangzhoui „Nyolc Excentrikus” egyikeként erősen személyes stílusban alkotott. Esetében a bambuszt a lojális hivatalnok szimbólumaként értelmezhetjük. Zheng Xie

Xu Wei: Tus-tréfa, Fotó: Kocsis Alexandra

szinte csak ezt a növényt festette, amivel célja a tökéletesség elérése volt. A bambusz ugyanis nem csak szimbolikus jelentése miatt központi motívuma a kínai művészetnek: a festő ezzel a témával demonstrálhatja legjobban tudását, virtuóz tus- és ecsetkezelését. A legfőbb cél soha nem a természethű ábrázolás, hanem a növény belső lényének, jelentésrétegeinek megjelenítése a formák, vonalak segítségével. A kiállításon Zheng Xie nagyméretű tekercsével, az 1726-ban festett Bambusz és sziklák című művével találkozhatunk.

A bambuszfestés és a kalligráfia közötti hasonlóság szintén a kínai festészet egyik alapvető jellegzetessége: a tanult művészek éppen olyan otthonosan mozogtak a művészi írás és a költészet, mint a festészet területén. Kép, írás és vers mint Gesamtkunstwerk jelenik meg Xu Wei

Li Kuchan: Őszi színek,
20. század közepe, 
Fotó: Kocsis A.

festő, költő, drámaíró tekercsén, ahol a tus által rajzolt vonallal való játék mint a tudós alkotók művészetének egyik legfőbb célja jelenik meg.

A négy nemes

A 16–18. századi rövid barangolás után megismerkedhetünk a festészet 20. századi folytatásával is: a modern kínai festészet kiállítóterében ugyancsak a tusrajzok világában bolyonghatunk tovább. A négy nemes, azaz a legfőbb erényeket szimbolizáló növény, az orchidea, a szilvafavirág, a krizantém és a bambusz közül az utóbbi kettő ábrázolásaival találkozunk itt, egy kicsit másképp, mint az előző teremben. 16 nagyobb méretű mű példáján megfigyelhetjük, milyen új impulzusokkal, a kreativitás milyen új útjaival gazdagodott az ábrázolásmód, hogyan emelték ki a 20. század alkotói a hagyományos kínai festészet kalligrafikus vonásait, és használták ki sokszor absztrakcióba hajló természetét.

Li Kuchan a már említett Xu Wei tekercsét dolgozta át a 20. század közepén. Őszi színek című tekercse a 16. századi mester formavilágát fejleszti tovább, s válik az intenzív színek és a

Yu Shaosong: Bambusz, 
1934, Fotó: Kocsis A.

hangsúlyozottan megfestett levélerezet által expresszívebbé. A krizantémot hagyományosan őszi virágnak tartják Kínában, az év végét és az emberélet alkonyát, de ezzel együtt a hosszú élet jelképét is tisztelik benne. Li Kuchan szabad ecsetkezelése a vég előtti utolsó pompás virágzást kelti életre.

Két, 1934-ben készült munka, Yu Shaosong Bambusz és Zhao Shao’ang Bambusz és téli szilva című műve a klasszikus témákat dolgozza fel, egyértelműen reflektál a kalligráfia és a tusrajz közötti kapcsolatra, játékosan jeleníti meg a motívumot, a művészi virtuozitásra koncentrálva.

A kalligráfiával való szoros összefüggés az a pont, amely a terem közepén elhelyezett múzeumi új szerzeményt, a Pekingben élő Chen Guangwu 1997-es minimalista munkáját értelmezhetővé teszi a 20. századi kínai festészet kontextusában. Címe szerint egy legendás 4. századi kézirat (Előszó az Orchidea-pavilon összegyűjtött verseihez) legújabb átiratát láthatjuk tussal fakockákra festve. Az installáció első bemutatásakor Berlinben a művész arra kérte a megnyitóra látogatókat, hogy játsszanak a kockákkal, ezzel bontsák meg a szöveg egységét, új (értelmetlen) szöveget és képet hozva létre. Az akcióval Chen Guangwu a művészet univerzalitását hangsúlyozta: a klasszikus kínai kalligráfia és a nyugati művészeti reflexió így találkozott a minimalista-konceptuális műben. Az európai szemlélő számára idegen, megfejtésre váró motívumok közt így felbukkan egy olyan vonás, amit már el tud helyezni a maga művészetről alkotott elképzelései között. Ezzel a csavarral teremt kapcsolatot a kiállítás az ázsiai gyűjtemény és az európai látogató között.