©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

Hová csalogat Gloria Swanson igéző pillantása?

A fotóművészet bölcsője körül a Szépművészeti Múzeumban.

Merész vállalkozás

A Szépművészeti Múzeum időszaki kiállítása nem kisebb célt tűzött maga elé, mint hogy bemutassa a nagyközönségnek azt a folyamatot, amelyben a fotóművészet mint önálló művészeti ág kifejlődött. Különösen nehéz feladat ez, mivel a tárgyalt időszak a látogatók számára általában más szempontok alapján ismert.

És mégis, a Szépművészeti Múzeum oszlopsora előtt a nagy molinó, amelyen a némafilmek sztárja, Gloria Swanson tekint ránk egy fátyol mögül, szinte mágnesként vonzza a tekintetet és a kíváncsi turistákat. Szuggesztív ereje lebilincsel, csakúgy, mint az oldalfal molinója, amelynek aktkompozíciója a Szondi utcán járókat állítja meg, intim hangulatot kölcsönözve a Dózsa György útnak. A múzeumon belül is az a bizonyos tekintet néz vissza ránk az irányjelző táblákról, így a jegyvásárlást követően már könnyen megtaláljuk az időszakos kiállítás helyét, és a hangulatunkat is a megfelelő szintre emeli a befogadáshoz.

Színpadi eszközök felhasználása

Az első terem ismét színpadi, mégis tökéletes megoldással kezdődik. Egy felülről megvilágított régi fényképezőgép objektívje néz ránk; ezáltal tudatosodik bennünk, hogy a fotóművészet bölcsőjénél járunk. A korábbi kiállításról megszokott achátszürke falak a témához kapcsolódva otthonossá varázsolják a teret, a kötelező információk tipográfiája könnyen emészthetővé teszi az olvasást. Csak egy kisebb zavaró tényező merül fel: a Szépművészeti Múzeum logója a szponzorok sorába került, ami házigazda intézményről lévén szó, remélem, csak figyelmetlenség.

A korszakhatárok kiválasztása magyarázatra szorul: a fotóművészet és a fotótechnika születése nem 1889-ben kezdődik, hiszen már jóval korábban ismert volt. Az arabok már Kr. u. 900 körül használták a camera obscurát (lyukkamerát), amely az 1600-as években a németalföldi festők kezében is segédeszköz volt, hogy rajta keresztül, a közvetlen képi élménytől eltávolodva, legyenek képesek felfedezni a táj addig nem észlelt részleteit. Az első maradandó és kézzel fogható fénykép 1827-ben készült, lehetőséget teremtve egy új művészeti műfaj kialakulására.

Ez a lehetőség azonban csak 1889-ben kezd – gyakorlati problémákba ütközve – kibontakozni. Ekkor jelenik meg ugyanis Peter Henry Emerson nagy sikerű könyve, amelyben rávilágít, hogy a fotográfia „metsző” élénkséggel képes visszaadni a világot, de művészi szempontból épp ez a tulajdonság a végzetes hátránya is.[1] A látvány pontos visszaadásának technikából adódó lehetősége éles ellentétbe került azzal, hogy a fotográfiában benne rejlő művészeti érték is kibontakozzék. E katartikus felismerés lényegét a látogató is átérezheti, mivel a bevezetőszöveg alatt az előbb említett könyv látható. Értelmet nyer az idea, és a könyv látványa segít átérezni a szituációt.

E bevezetés után könnyen végigmehetünk a kijelölt úton: azon a 40 éven, amelyből a fotóművészet a piktorializmustól indulva megtalálja sajátos perspektíváját, önálló kifejezési eszközeit.

Időrendiség, vagy mégsem?

Az első terem képein a fotógráfia akkori alapproblémájával szembesülünk. A festői látvány visszaadása, a kompozíciós megoldások, a lágy objektív és a nemes eljárások alkalmazása alapvetően a festészet mellékműfajává tette a technikát. A műfaj mesterei ekkoriban nem használták ki a látvány pontos visszaadásának lehetőségét, a fotó dokumentumjellegét; az erre irányuló igény azonban egyre nőtt, a távolodás a festészettől fokról fokra érzékelhető a képek során. Külön követhetjük a szemléletmód amerikai és európai változását, amely az objektivitás felé vitte a fejlődés irányát.

Baki Péter kurátor a tér adottságait alapul véve az első átvezető homogén falfelületen idővonalat alakított ki, amely az adott európai és magyar történelmi, illetve társadalmi helyzetet tudatosítja a látogatóban. Az ötlet nagyszerű, bár nehezen éri el funkcióját, mivel a tárgyalt időszak az oszlopsorok között nehezen áttekinthető.

A kiállítás időrendben mutatja meg a fejlődés útját, emellett hangsúlyt fektet arra, hogy az egyes személyek és a témák elkülönülve is vizsgálhatók legyenek. Külön szöveg mutatja be a műfajban kiemelkedő művészeket, többek között Alfred Stieglitzet, H. P. Robinzont, Paul Strandot. A rendezés elve szerencsére nem a „tapétázás” módszerét követi, csak annyi művet mutat meg a falakon, amennyi még értelmileg és érzelmileg egyaránt befogadható. A fotók elegendő teret kapnak a befogadáshoz, a mű és a tér viszonya harmonikus marad, és a látogató azonosulni tud a képi élménnyel.

A kronologikus sorrend mellett külön hangsúlyt kapnak a műfaj magyar származású szereplői: André Kertész, Máté Olga, Pécsi József, Kerny István, Dulovits Jenő, Moholy-Nagy László. A rendezők történészi attitűdjének köszönhetően az egyes alakok munkássága az adott társadalmi kontextusban is értelmezhetővé válik, azaz nem az utókor értékítéletéből kiindulva mutatják be a kor művészeit. A mai köztudatban szinte egyeduralkodó André Kertésztől nem láthatunk a többi ma még(már) kevésbé ismert magyar fotóművész kárára aránytalanul több felvételt. Így a magyarokat bemutató egész fal, a képekkel és az alkotókkal együtt emlékezetes marad.

A vizsgált időszakban az egyes szereplők szemléletmódjában, technikai felkészültségében beálló változást is követni lehet, ami új dimenziót nyithat a befogadó számára. Ez a megoldás teszi az időrendiséget egyfajta komplex inspiráló élménnyé. Öröm látni például Moholy-Nagy László korai, meudoni gyártelepről készült felvételét, később lírai finomságú fotogramjait, végül az utolsó teremben a vizuális és szójátékok keveredését játékosan megoldó fotoplasztikáit.

Az időrendiség mellett a rendezők alkalmat találtak egyes témák bemutatására is. Érthetővé válik, hogyan veszti el „festői” mivoltát a hagyományos szemléletmódban készült csendélet vagy portré, s hogyan használja ki egyre jobban a benne rejlő lehetőségeket.

Sajnálom azonban, hogy az ülőalkalmatosságok hiánya miatt alig nyílik lehetőség arra, hogy a néző az egyes képek szemlélésében elmélyedjen. Ez különösen fájó a kiállítás középső szakaszán, ahol a kor szinte összes fényképezőgépét megcsodálhatja a látogató. A róluk szóló bemutatószövegek külön kiadványban kaptak helyet, talán többen is lapozgatnák, ha volna esély egy percre megpihenni.

Új utak

A lelki és fizikai pihenésre csak az utolsó térben nyílik lehetőség. Itt az előzőektől eltérően, jóval kevesebb fotó mutatja be a 40 év lezárását. Azt az állapotot, amelyben a fotóművészet már teljesen elszakadt a festészettől, és új kifejezőeszközeivel átlépett az egyszerű dokumentarista jellegen is. Az 1929-es stuttgarti Foto und Film c. kiállítás plakátja utal a piktorializmus végére, utat nyitva a számtalan lehetőség felé, amelyben már a film mint az egyik lehetséges társművészet is megjelenik.

Összességében a kiállítás érthetően és igen élvezetesen mutatja be azt a korszakot, amelyről a nem szakavatott látogatónak eleddig homályos elképzelése lehetett. Eddig kevés lehetőségünk volt nagyméretű kiállításon áttekinteni a műfaj történetét, különösen a magyar művészek szerepét és helyét. Az érthetőség mellett különleges élményben részesülhettünk, amelyet a kiállításhoz készített katalógus, az ötletes és használható ajándékok sora is csak kibontott: a tereket elhagyva is előttünk marad a retinánkba égett Gloria Swanson vagy Greta Garbo tekintete, amelyek hű lenyomatai egy külön világ születésének.

A fotóművészet születése - A piktorializmustól a modern fotográfiáig (1889-1929)
Szépművészeti Múzeum
2012. március 30 – 2012. július 1.

Bővebb információ a kiállítás weboldalán.

[1] Peter Henry Emerson: Naturalistic photography for students of the art. S. Low, Marston, Searle & Rivington, London , 1889.