©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

Elfeledett szomszédok Pápáról

3600/3-400 ember, 200/41 család, 600/150 fénykép, 32 tabló, 14 molinó, 1 város. A számok a pápai zsinagógában látható Elfeledett szomszédaink kiállítás alapadatai. A történet kezdete 2006-ra nyúlik vissza, de kezdhetjük 1944-ben, vagy akár 1748-ban is.

Ezek azok a fordulópontok, melyek nélkül most nem állna a pápai zsinagóga, nem lenne „használaton” kívül, és nem töltődne újra az elfeledett pápai zsidóság emlékével, emlékezetével.

„Láng Gyula jegyzett fel egy szomorú-szép, mesébe illő, de igaz történetet Koritschoner Kató elbeszélése nyomán. Amikor Kató a háború után, szülei elvesztését követően, a megrázó emlékektől elgyötörten belépett a szülői ház, a Jókai utca 32. kapuján visszahőkölt: az egykor derűs családi otthon falai között idegeneket, soha nem látott embereket látott, akiket nem ismert, és akik nem ismerték őt. De amikor már fordult volna visszafele, akkor meghallott egy ismerős hangot: Bodri kutyájuk szaladt oda hozzá boldogan, farkát csóválva. Átvészelte gazdái elvesztését, és most felismerte a lányt. Az üdvözlő örömködés után elkezdte ráncigálni a lány kezét, szinte húzta magával át a hosszú udvaron, le a kertbe. Ott megállt egy fa alatt, elkezdett kaparni és a kis gödörből előkerült egy ládikó, benne a szülők által elrejtett családi ékszerekkel, amelyekről a deportálás előtti években már Sopronban élő Kató nem tudott. Az ő szavaival élve, azokban az időkben, amikor az emberek állatokká váltak, ez a kutya emberül viselkedett, megőrizte a gazdái titkát, és csak a megfelelő személynek fedte fel azt.” Egy, a sok történet közül, melyek az emlékezet mélyre ásott ládikájából kerültek elő. Bár ez a mitikus, mesébe illő történet csak a projekthez kapcsolódó Facebook oldalon olvasható, mégis sokat elárul az anyaggyűjtés módjáról is: mások emlékeiből építkező töredékek, mozaikok és levéltári dokumentumok állnak össze egy város zsidóságának felidézéséhez. Honnan indul ez a történet, mely 2012-ben „szellem”idézéssel mutatja meg nekünk egy kisváros zárt-nyitott, elfeledett-megtalált közösségét?

1748-ban a pápai zsidóság földesúri menlevelet kap, mely biztosítja jogaikat és kötelességeiket a városban Ez a biztonság is lehetővé teszi, hogy a Dunántúl legnépesebb zsidó közössége Pápán jöjjön létre. Majd száz évvel később, 1846-nan felépül az ország egyik legnagyobb zsinagógája a Belsővárosban, a század végére a zsidók Pápa egyenjogú polgáraivá válnak, békésen megférnek a város református, katolikus többségével. Majd jön a második világháború, a zsinagóga köré gettó épül, 1944-ben pár nap alatt deportálják a pápai és környékbeli zsidóság jelentős részét, 3600 főt. A körülbelül 3-400 túlélő többsége elköltözik a városból. Hogyan talál vissza mégis 41 család a zsinagógába?

2006-ban a pápai származású, de nem itt élő jogász, a kiállítás koncepciójának kidolgozója, dr. Gyekiczki András Varsóban látta az … And I Still See their Faces (Még mindig látom az arcukat) című kiállítást, mely a Golda Tencer lengyel színésznő kezdeményezésre létrejött anyagot mutatja be. Tencer és a Salome Alapítvány egy felhívást tett közzé, mely szerint a gettókban, haláltáborokban meggyilkolt családokról várnak fotókat. Családtagoktól, szomszédoktól, barátoktól, munkatársaktól több ezer kép és történet érkezett. Ebből az anyagból kiadvány, kiállítás és egy internetes oldal is született.

Gyekiczki Andrásban ezt követően fogalmazódott meg a gondolat, hogy az eltűnt pápai zsidóság történetét hasonló módon elő lehetne hívni az emlékezetből. A Pápa és Környéke Zsidó Kulturális Hagyományőrző Egyesülethez fordult: közösen, számos fórum, intézmény és az önkormányzat bevonásával kezdték meg a gyűjtőmunkát. Több száz dokumentum és közel 600 fénykép került elő a több éves munka során. A fotóanyag jelentős részét Budapesten, az Amerikai Egyesült Államokban, Izraelben élő rokonok és töredékét pápaiak juttatták el a szervezőknek. A felhívás és a párhuzamosan folytatott levéltári kutatások eredményeképpen közel 80 család sorsát ismerhették meg, melyekből 41 került bemutatásra a kiállításon.

A pápai gettó létrehozása után a zsinagóga bútorzatát, berendezését a német csapatok elégették. 1945-ben újra felszentelték a helyet, de mivel a közösség nem tért vissza, ezért nem vált szakrális térré. Az épület raktárként funkcionált, állapotával nem törődtek, mára romossá vált, alapos felújításra szorulna. A pápai önkormányzat és a helyi zsidó egyesületek évek óta igyekeznek forrást teremteni az épület méltó helyreállítására és közösségi térként való használatára. Ennek egyik első lépése lehet ez a kiállítás, melynek jobb helyszínt találni se lehetett volna. A „széljárta” épületben körbesétálva 32 tabló mutatja be a város zsidóságát, közel hozza hozzánk sorsukat, 150 fényképpel és sok-sok szöveggel, történettel. A tablók hátterét – a látvány Rajk László munkája – a mögöttük lévő fal egy-egy darabjának másolata adja, rajtuk a fényképek, egyéb dokumentumok másolatai és a szövegek szellemképesen láthatóak.

A történeteket és a dokumentumok – fotók, levelek, igazolványok, hivatalos iratok – többségét a családok leszármazottai juttatták el a szervezőknek. A kiállítás előkészítésekor a felhívásra viszonylag kevesen jelentkeztek, az anyag jelentős része a leszármazottak direkt megkeresésével gyűlt össze, és gyűlik azóta is. (Felkutatásukban jelentős szerepet vállalt a PÁZSIT - Pápai Zsidók Társasága.)A „bystanderek” (kívülállók, szomszédok, munkatársak) a kiállítás megnyitása után bukkantak fel történeteikkel, a pápai zsidósággal kapcsolatos emlékeikkel. Így tulajdonképpen a címben szereplő elfeledettség igazolódott, de közel 70 év távlatában felül is íródott.

A „zsidó házak” címét minden tablón megtaláljuk, így a korabeli pápaiak leszármazottai ténylegesen beazonosíthatják szomszédaikat, rokonaikat. A város és környékének kereskedőit, iparosait, tanárait ismerhetjük meg a tablókról, a helyi kulturális, egyesületi életben betöltött szerepük mellett házastársak-szerelmek, szülők, gyerekek, barátok néznek ránk a képekről. A történetek a családok széthullásáról, töredékességéről, meneküléséről és haláláról szólnak. De csak róluk; a „városról”, az eltűntek hiányáról, a reflexióról nem olvashatunk – érezzük ezt az űrt, de mégis így lehet, hogy a kiállítás nem keresi a bűnösöket, nem ír az (el)hallgatásról, csak visszahozza őket, és emlékük további sorsát a befogadóra bízza. Bár a szervezők célja az, hogy az egykori pápai zsidóság mindennapjait mutassák be – és teszik ezt nagyon jól a családtörténetek, 1944 előtti fényképek, újsághirdetések segítségével – , a képanyagból áradó derűt, természetességet és a második világháborúig végigkövetett teljes családok történetét a halál felé menetelés állomásaként látjuk. A jól adatolt, családi fotóalbumok mélyéről előkerült képek közt azon akad meg a szemem, mely alatt ez áll: az egyetlen fennmaradt kép a kislányról. A családtörténetek mérlegei (hányan voltak, hányan maradtak) az élettől távolítanak. Ezt erősíti az a 14 életnagyságú nagyítás, mely a zsinagóga közepén áll, ahol a már megismert családok, gyerekek, anyukák alkotnak egy csoportot, mintha ránk várnának, újra itt lennének. Egyszerű, mellbevágó visszahozása a múltnak, az eltűntnek.

A kiállításhoz terveznek egy albumot, illetve vándorkiállítás formájában bemutatásra kerülne több, a leszármazottakhoz kötődő helyszínen. Az Elfeledett szomszédaink a Facebookon is elérhető, a zsinagóga falain olvasható, látható történetek itt is megelevenednek. A kommentek és az oldalt lájkolók száma alapján az emlékezés továbblépett; érintettek és kívülállók szövik tovább, pontosítják a történteket. Emellett a kiállításból kimaradtakat is olvashatjuk itt.

Az Elfeledett szomszédaink 2012. október 31-ig tekinthető meg.

A kiállítás megvalósításában a kezdeményezőt támogatta a Pápa Város Önkormányzata és a Pápa és Környéke Zsidó Kulturális Hagyományőrző Egyesület.

A szakmai munkában részt vett az izraeli Magyar Nyelvterületről Származó Zsidóság Emlékmúzeuma, a pápai Gróf Esterházy Károly Kastély- és Tájmúzeum, a Jókai Mór Városi Könyvtár, a Pápai Református Gyűjtemények, a Zsidó Levéltár, a Veszprém Megyei Levéltár és a Centropa Alapítvány.