A nyitott múzeum felé

Válogatás a Magyar Múzeumok archívumából

Sok szó esik, különösen az utóbbi években a nyitott múzeumról. Hívjuk közérthetőnek, demokratikusnak, ügyfélorientáltnak, látogató- és felhasználóbarátnak is, bár utóbbi kifejezéseket még a nemzetközi szakirodalom is csak óvatosan használja.

Cikk küldése

e-mail:

A kulturális fogyasztók ugyanúgy fogyasztanak, mint az egyebeket fogyasztók, és miután lassanként a kultúra is a piaci viszonyok közepette találta magát, elkezdődött a piaci harc. Mintha a színház ügyesebb lett volna, mint a többiek, a nézőszámok a régi időket idézik. Mintha a sokak által elparentált könyvkiadás is feltámadt volna halottaiból. A mozi, multiplexként és más módokon csalogatva a nézőket - akik most már nyugodtan összekólázhatják a székeket, és pattogatott kukoricával szórhatják fel a padlószőnyeget -, hihetetlen árakon kínálja az amerikai hatásvadász filmeket (és néha az igényeseket is). 

A múzeum nem tudott ilyen látványos eredményeket produkálni. Ennek sok oka van. Magunkba is kell néznünk: megtettünk-e mindent, hogy a hetvenes évek óta felére zsugorodott, és tartósan tízmillió körül mozgó éves országos látogatószámot újra föltornásszuk? Vagy elkényelmesített minket a fenntartók támogatása? Vagy épp mi vagyunk sikeresek, hogy fele látogatottsággal is fenn tudjuk tartani intézményeinket? Fogadjuk el ezt, mint reális számot, és tekintsük a megelőzőt mesterségesen duzzasztott, nem valódi érdeklődés által keltett eredménynek? Értik vagy elhiszik a fenntartók képviselői, hogy a kulturális örökség megőrzése küldetés akkor is, ha az örökösöket (azaz a magyar közönséget) látszólag nem nagyon érdekli? Fogadjuk el, hogy a múzeumlátogatás rétegprogram, és ne akarjunk mindenáron mindenkit becsalogatni a tudomány és művészet templomába? Vagy éppen ellenkezőleg, hajszoljuk a nézőcsúcsokat? Győzzük meg a múzeum potenciális közönségét, azt a közösséget, amelyért a múzeum van, arról, hogy lehetőségeik szerint, szerényen vagy mélyebben a (rendszerint vállalati) zsebbe nyúlva támogassák az intézményt? Megannyi kérdés, amelyekre itthon is, külföldön is keresik a választ. Itthon is kezdenek megint cikkek megjelenni a nyitottságról, de a szakmai közbeszéd gyakran egy legyintéssel intézi el a témát. Ott sokat beszélnek róla, és bár nincsenek egyértelmű válaszok, mégis úgy tűnik, sok országban előrébb vannak a gondolkodásban, mint mi. Legalább próbálnak valamit - mondta egy ismerős kolléga, akit az sem zavart, hogy egyes múzeumok nehezebb helyzetbe kerültek a gazdálkodásuk átalakítása, társadalmasítása miatt. 
Ám, valljuk be, minden útkeresésükkel együtt sok európai és észak-amerikai múzeum produkált látványos eredményeket, akár az új épületeket, akár az átütő kiállításokat, akár az itthon nem elképzelhető látogatószámokat tekintjük. 
A sikernek sokféle mutatója és sokféle feltétele, oka van. Közülük az egyik tényező az, hogy az adott múzeum mennyire "nyitott". Írásom részben azért született, mert a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma támogatásával részt vehettem a Ljubljanában 2003 szeptemberében tartott konferencián, amit az ICOM három tagozata (CIMUSETICTOP, MPR, azaz a műszaki-tudományos, a továbbképzési és a marketing-közönségkapcsolati tagozat) tartott, és szeretném megosztani kollégáimmal az ott elhangzottak egyfajta összegzését. Álláshelyemért újra pályáznom kellett, ez is átgondolásra késztetett. És gondolkodásra serkent a tárca stratégiájának a közönségre vonatkozó hangsúlyos mondanivalója is (látogatóbarát múzeum; múzeumok mindenkinek).

A múzeumok világa az ezredforduló után

Az állapotrögzítést - bármely rövid és felületes legyen is - a külföldet figyelve szabad csak elkészíteni, részben, mert az Európai Unió tagjaként szükségszerűen tovább erősödnek nemzetközi együttműködéseink. A világban már egy évtizede írnak arról, hogy a múzeumok válságban vannak, s hogy ebből csak folyamatos változással tudnak kilábalni. Egyes múzeumok válságba is kerültek, de a múzeumlátogatás kultúrája, gyakorisága világméretekben fokozódik. A változásokat azonban nem csak a látogatók hozzák magukkal. Az ipari-technológiai korszakból éppen átváltunk az információ korszakába. Ám ennek ellenére a közönség éppen nem az információközlő, hanem a szórakoztató múzeumot keresi, hiszen információt már egyre inkább az elektronika nyújt. Az információkat nyújtó hely helyett sok új vagy átalakult múzeum társadalmi átalakulásokat indukáló intézményként vált sikeressé (pl. lakókörzetek rehabilitációjában való hatásos részvétel). A változás kényszere a munkamódszereket is érinti, általános tendencia a rugalmasság iránti fokozott igény és a feladatok alacsonyabb döntéshozói szintekre delegálása (a szubszidiaritás elve). A természettudományi területen a kuriózumok kamráját rég felváltotta a tudományos igényű magyarázatokkal szolgáló múzeum, s ez most adja át helyét a látogatóközpontú múzeumnak (kiállításnak). A globalizáció korában a globális (világ-) gyűjteményeket őrző természettudományi múzeumok szemléletmódjában is nagy teret kapnak a helyi kontextusok. A természettudományok sosem látott tempóban produkálják az új eredményeket, s ezek megértéséről a nagyközönség egyre jobban lemarad. Általánosságban osztozunk a világ múzeumainak helyzetében. Magyarország és azon belül a magyar múzeumok piaci viszonyok közé kényszerültek. A múzeumdirektorok kényszerűen osztják a GoetheFaustjának Prológusában szereplő Igazgató mentalitását:

"Mert kedvesebb látványa nincs szememnek, / mint amikor bódénk felé rohan / hömpölygő áradatja a tömegnek / s tipródik, mint az égi kapuban, / fényes nappal, négy óra tájban, / pénztárig lökdösi elő magát..."

Misszió

Bevett dolog, hogy minden kulturális intézmény is megfogalmazza, kinyilvánítja saját küldetését, misszióját. Ez segít a munkatársaknak abban, hogy egyfelé törekedjenek, és informálja, orientálja az ügyfeleket, akik a múzeummal kapcsolatba kerülnek. Korábban a múzeumoknak 2-3-féle szerepük volt (mi hármas feladatról beszélünk), s a hangsúly általában a maradandó értékek előállításán volt. Vagy ahogy a Költő (azaz a Muzeológus) fogalmaz az említett Prológusban: "Ó, miért beszélsz nekem színes tömegről, / melynek láttán a szellem menekül! Tarts távol a kavargó tömkelegtől, / mely örvényébe ránt kegyetlenül [...] Van úgy, hogy csak mit évek soka szűr meg, / az a tökéletes ép változat." Ma a múzeumoknak már 8-10-20-féle feladatuk is lehet (mondta Neil Kotler, a konferencia egyik "sztárvendége"). Valóban, múzeumaink nemcsak a kulturális örökségre fordítanak figyelmet, hanem közösségi helyszínek is, a fogyatékosokra is van gondjuk, részt vesznek a felsőoktatásban, közoktatásban, társadalmi szervezeteket segítenek, rendezvényhelyszínné váltak, és az európai szintű pályázatok révén (a pénz után is futva) a legkülönbözőbb határterületi feladatokat ellátják. És akkor még nem beszéltünk olyan, szakmai feladatokról, mint a szakértés, esetünkben identifikációs szolgáltatás, biomonitoring vállalása. Az okok és a célok szerteágazók. Segít a célok pontosabb megfogalmazása, hogy a múzeum le ne térjen útjáról, hogy a külvilág tudja, mik a prioritások, hova tegye az intézményt (hova "pozicionáljuk" magunkat). 

Felhasználók

Egy múzeumnak igen sokféle ügyfele van, a fenntartótól az alkalmazottig, a vendégkutatótól a látogatóig. A látogató sem egyszerűen látogató többé, egyre többféle látogatót különböztetünk és egyre szélesebb kört célzunk meg. A Komédiás (azaz a Közművelő), a Prológus harmadik szereplője, azt mondja: "Ki könnyű szóval érteti magát, / közönségünk kedvétől mit se tartson, / sőt lesse még nagyobb hadát, / hogy még tágabb körökre hasson." Azokat tekinthetjük felhasználóknak, akik használják valamire a múzeumot vagy annak bármely részét, és akiktől cserébe anyagi, erkölcsi vagy egyéb hasznot remélhetünk. Vannak fontosabbak és kevésbé fontosak. Célcsoportokra szokás őket bontani. Ezt elvégezhetjük a múzeumi kínálat jellege felől is (pl. a gyűjtemények használói, a kiállításlátogatók, a helyiségbérlők stb.), de lehetséges a társadalmi igény felől is (fogyatékosok, kisgyermekkel hétvégi programot keresők, iskolai osztályok, érdeklődők stb.). Ljubljanában (is, mint mindenütt mostanában) sok szó esett az etnikai csoportokról, melyeknek az anyakultúrába olvasztása, avagy éppen identitásuk táplálása sok múzeum tevékenységi körébe tartozik. Magyarországon ilyen etnikai csoport jelenleg kevés van. De megindult az új népvándorlás, és az EU-csatlakozással minket is nagyobb mértékben elér majd. Tulajdonképpen elkezdődött az a folyamat (erről Klaus Müller beszélt), amelynek során a városok többnemzetiségű térségekké válnak. Ez a Józsefvárosban jól észlelhető, itt a romák és az orientális, kínai, vietnami közösségek nagyobb létszáma kívánhatna jellemző programokat. 
Miért szükséges szem előtt tartani ezt a kérdést? Mert minden célcsoporthoz más-más eszközzel, stílusban, kínálattal lehet eljutni. És ilyen szempontból érdemes más célcsoportokat is elkülöníteni: életkor, műveltség, anyagi, társadalmi helyzet szerint. A kínálatnak (kiállítások, programok, kiadványok) is többféle csoporthoz kell szólnia, de úgy vélik, hogy az a múzeum tud igazán megfelelni a sokféle igénynek, amelynek személyzete is sokféle! Ha valamelyik célcsoportot megcélozzuk, felelősen és állhatatosan tegyük, és ismerjük meg igényeit, keressük meg a kommunikáció optimális módjait. Az angolszász irodalom foglalkozik a felhasználók körének fejlesztésével (audience development). Ezt nem fordíthatjuk leegyszerűsítve múzeumlátogatóvá nevelésnek, közönségszervezésnek, mert a fejlődésnek a múzeumra is vonatkoznia kell, a folyamat kétoldalú. A felhasználók tábora folyamatos változásban van. A csoportos turizmust kezdi felváltani az egyéni (FIT = fully individual tourist), mert az interneten keresztül mindenki könnyűszerrel és olcsóbban megszervezheti saját utazását, és még a robbantásoktól is kevésbé kell tartania. Magyarországon fogy a gyermekek száma, nő a nyugdíjasoké. Folyamatosan nő a városi lakosság aránya. Változnak a fogyasztási szokások, az anyagi lehetőségeken túl részben a kulturális piac kínálatának, de még inkább a fogyasztói reklámnak engedelmeskedve. A fogyasztókban egyre jobban tudatosul, hogy milyen fontos tényező az ő pénzük, hogy egyre nagyobb hatásuk, beleszólásuk van a nekik szánt termékek milyenségébe. Nyilvánvaló, hogy (áttételesen) beleszólást kérnek a kulturális kínálatba, jelen esetben a múzeum nekik szánt kínálatába is. Ljubljanában az egyik szekcióban rákérdeztek, s kiderült: a jelen lévő múzeumok fele végzett rendszeresen látogatóvizsgálatot. Itthon?

Kapcsolatépítés

Ez lényegesen több annál, amit a hagyományos múzeum-látogató, vagy múzeum-közönség viszony jelent. Azt jelenti, hogy a múzeum nemcsak a tárgyaihoz, kiállításaihoz engedi hozzá a látogatót, hanem odafigyel arra, hogy a látogató is akar-e közölni valamit. Egy elzárt, kutatásába feledkezett laboratórium nem tudja a közönség érdeklődését felkelteni, csak az olyan, amelyik és amelyiknek a gazdája nyitva áll számára. Ez nem is olyan egyszerű, mint amilyennek hangzik. Több előadó beszélt arról, hogy a közönséggel való (mennél tartalmasabb) találkozásra hogyan készítik fel a munkatársakat. A kapcsolatépítésnek idealizált esetben lehetnek fokozatosan kialakuló, egyre intenzívebb állomásai. Például valakinek ismételt látogatásai a múzeumban, majd részvétele programokon, megismerkedve a munkatársakkal önkéntesként való részvétele a múzeum életében, amelyet esetleg adományozóként folytat, s végül örökhagyóként vonul be a halhatatlanságba. Ha nem ismernénk ilyen példát - igaz, a múltból Semsey Andorét, aki a Természettudományi Múzeum legnagyobb mecénása volt -, tanmesének hinnénk, de hát ilyesmi ma is megtörténik néha. Ilyen kapcsolatépítéshez egyenrangú partnernek kell tekinteni a másik felet. 

Marketing

A marketing ma általános felfogása szerint nem egyszerűen pénzszerzés. Szerepe sokkal előbb kezdődik: egy szükséges és minőségi termék előállításának elősegítésekor, és csak ezután jön ennek eladása. Mások szerint már a szükséglet felkeltése is beletartozik a sikeres marketingbe. A marketing nem átírja, hanem segíti a múzeum küldetését (N. Kotler). Peter Drucker szerint a marketing szerepe nem más, mint hogy a felhasználó szemszögéből nézeti meg velünk saját működésünket. Piskóti István és Nagy Szabolcs felhasználóbarát múzeumot emlegetve, szintén a marketing egész múzeumot átszövő szerepéről, a legkülönbözőbb területeket fejlesztő hatásáról ír. A magyar múzeumügy egyik rákfenéje az, hogy nem tudunk összefogni és kidolgozni azt a stratégiát, amellyel a múzeumaink látogatását szükségletté tudnánk változtatni. Megelégszünk azzal, hogy örülünk, ha valaki minket választ a piacon. A változás azzal kezdődhetne, ha tényleg megszületne nálunk is az a szokás- és igényfelmérés, amely a múzeumlátogatókat és a nem látogatókat is felöleli. Ilyen - országos - felmérést a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma tudna szervezni és támogatni, és azt professzionális intézménynek kellene lefolytatnia. Egy ilyen vizsgálat különösen fontos volna most, az ingyenes belépés lehetőségeinek kihasználása érdekében. Magyarországon legalábbis az országos múzeumok ingyenes vonatjeggyel kereshetők fel, és az állandó kiállítások ingyenes látogathatósága további anyagi akadályt hárít el azok elől, akik emiatt nem látogatják a múzeumokat. De vajon miért nem látogatják többen a magyar múzeumokat? Milyen egyéb - kulturális, szociológiai, szokásbeli, idő - ismeret vagy információhiányból fakadó és más oka van a "távolmaradásnak"? Máshogyan is feltehetjük a kérdést: miért nőtt meg az összes hazai múzeum együttes látogatottsága az 1969-es 7 millióról 15 év alatt 20 millióra? Milyen akkori eszközök alkalmazhatók ma? De annak elemzésével is adósak vagyunk, hogy milyen tényezőknek milyen szerepük volt abban, hogy 1987-től 93-ig egyenletes zuhanás következett be, amíg a 10 millió körüli számot elértük. Ahhoz, hogy az ingyenes múzeumok több és más látogatót fogadjanak, egy sor ilyen kérdést meg kellene válaszolni.

Termékek

Bár ez az írás nem a marketing mix 4P jelszava szerint építkezik, azért a termék (product) nyilván kiemelt szerepet kap, hiszen a nyitottság éppen ezen keresztül valósulhat meg. Terméknek nevezhető ugyanis minden, amit a múzeum kínálni tud bármilyen (pénzzel vagy mással fizető) "vevőjének", vagy aminek létrehozására a fogyasztói kívánság alapján készen áll. A Magyar Természettudományi Múzeumban 2001-ben tárgyaltuk meg a "nem a látogatóközönséggel kapcsolatos marketingkoncepciót", amely a tudományos kutatástól a tárgykölcsönzésig számos további értékesíthető produktumot említ meg. De az értékesítéshez kell az is, ami értékesíthető. Hadd hozzam fel példának a gyűjtemények fejlesztését, már csak azért is, mert a minisztériumi stratégiában itt hiányolom leginkább a "látogatóközpontú" szemléletmód általános érvényességét. 
Sőt, a példa legyen a mi gyűjteményünk. A Magyar Természettudományi Múzeumnak készült egy gyűjtési stratégiája, melyben a kiállítási célú gyűjtés mellékesen szerepel, és nincs szó az alábbi szempontokról: 
- a nagyközönség által is megérthető természeti jelenségeket magyarázó tárgyak vagy tárgyegyüttesek, sorozatok; 
- Hands-on tárgyak (Természetbúvár-terem jellegű bemutatásokra); 
- látványgyűjteménybe való példányok; 
- az épület környékére, az épület közlekedőtereibe, tartózkodási tereibe való példányok; 
- látványos tárgyak, kiemelkedően jó megtartású tárgyak, esztétikus tárgyak;
- vándorkiállításba való, szép, de nem annyira féltett tárgyak;
- előnyösen kölcsönözhető tárgyak;
- kísérletezésre szolgáló tárgyak (foglalkozásokra, például ásványcsiszolás, kövületkibontás, rovarpreparálás stb.);
- iskoláknak el- vagy átadható tárgyak, tárgyegyüttesek;
- jutalomként adható kisebb-nagyobb "értékek";
- boltban eladható tucattárgyak.

Ugye könnyű belátni, hogy az ilyen szempontok szerint fejlesztett gyűjtemény sokkal többféle módon használható, és jobban szolgálja a közönség érdekeit? Nem is beszélve az ingyenes belépés miatt felértékelődő szempontról, a bevételteremtésről.

Kiállítás

A hagyományos gondolkodás szerint termék elsősorban a kiállítótérben keletkezik (kiállítások, tárlatvezetések, foglalkozások, esetleg a tér bérbeadása konferencia, fogadás, esküvő stb. céljaira). De már önmaga a kiállítás is lehet olyan, hogy többféle célú, többféle társadalmi réteg számára vonzó kínálata van. Sajnos a kiállítási műfajt is utolérte az idő gyorsulása, csak a nagy remekművek élvezhetik azt az előjogot, hogy nemzedékek zarándokolnak el a megtekintésükre. A közönség újdonságra vágyik, másutt, sok helyen megkapja, és ezt keresi nálunk is. A multimédia megjelenése tovább rövidíti a kiállítások átlagos életidejét, mert a számítógépek, a korszerű szoftverek nemzedékei néhány évenként váltják egymást. A természettudományok területén különösen nehéz a helyzet, ha korszerű ismereteket is akarunk közölni, mert egy becslés szerint a Földről való ismereteink 8 évenként duplázódnak meg. Máshogy közelítve ezt a helyzetet: az emberiség valaha élt tudósainak fele ma él és munkálkodik, hihetetlen tempóban produkálva az általánosan művelt ember számára egyre nehezebben felfogható ismereteket, amelyek létéről (gyakran zavaros) hírek azért terjengenek. A múzeumnak a megbízhatóság (tudományos tekintetben is) általában az imázsához tartozik, ezért tapasztaljuk, hogy igényes látogatók nálunk keresnek igazságot a sokféle áltudomány, misztika gerjesztette ködben. De a kiállítás persze más, több mint a tudományos hitelű információközlés. Megint csak Kotlert idézem: a múzeum hatféle élményt kínál a látványtól az odatartozásig (a részvétel, a bevontság érzéséig). A Manchesteri Múzeum ma már csak úgy kezd új kiállítás készítésébe, hogy a tervezés során konzultál vagy 60 különböző társadalmi réteg képviselőivel (a pakisztániaktól a fogyatékosokig). Minden elkülönült, önálló létre fejlődött társadalmi csoport elküldheti képviselőjét a múzeum állandó társadalmi tanácsába.

Programok

A múzeumi programok még sajátosabbak, egyedibbek lehetnek, mint a kiállítások, hiszen a kiállításra épülve a múzeumban dolgozók szervező vagy alkotó kreativitását, esetleg a meghívott vendég-közreműködők egyéniségét is magukba építhetik. Így lesz egyéni a finn fotóművész késő estébe nyúló diavetítése a fatörzsön átmászó medve árnyékában, vagy Hobo koncertje a mamut alól. Nagy probléma az, hogy a múzeumok hagyományosan az "olcsó" kulturális intézmények közé tartoznak, s amíg egy mozilátogatásra vagy McDonalds-étkezésre sokan könnyen kiadnak egy ezrest, a múzeumi programot ingyenesen, olcsón várják el. (Ezt a helyzetet tovább fogja rontani az ingyenes belépőjegy bevezetése - rajtunk is áll, hogy változtassunk e társadalmi tendencián!) Különleges élményként szokták a múzeumok felkínálni a saját tudományos, restaurátor és más munkatársaikkal, tehát érdekes emberekkel való találkozást. Egy ilyen program élménye nyilván nagyban függ az illető szakterületétől, adottságaitól, kommunikációs készségétől. A The Natural History Museumban (London) egy technikus (magas szintű oktatástechnikai felszereléssel) és egy facilitátor (azaz a kutató és a közönség párbeszédét, együttműködését segítő személy) működik közre egy-egy órányi foglalkozás lebonyolításában (előtte esetleg egy hétig készültek rá).
Ez a program és a felkínált látogatás a múzeum gyűjteményeiben (nem egy évben egyszer, szeptemberben, a Kulturális Örökség Napján, mint itthon, hanem ott mindennap, minden félórában indulhat egy-egy nyolc fős csoport, fehér köpenyben, nagy hókuszpókusz mellett) nagymértékben segíthet, hogy a külvilág meglássa, megértse és elfogadja, mi folyik a hatalmas intézményben, amelynek ő csak a kiállításait láthatja egyébként. Egy ilyen programnak, a közönséggel való közvetlen találkozásnak azonban nem csak a közönség irányába ható kommunikáció az eredménye. A kommunikáció mindig kétoldalú folyamat! Maga a kutató is szembesül vele, mennyire közérdekű a témája, milyen a (nyilván érdeklődő, ha odajött, de mégiscsak) laikus tudásszintje, és gyakran kap olyan kérdéseket, amelyek saját témájának új szemszögből való újragondolására késztetik. (Példának hadd hozzak személyes élményt: egyszer a kutatásaimhoz szükséges poloskalárvákat, azaz fiatal, ivaréretlen egyedeket gyűjtöttem, amikor egy tisztáson kiránduló gyerekek sereglettek körém. Beszédbe elegyedtünk, és amikor már úgy éreztem, sikerült közérthető magyarázatokkal lelkessé tennem őket a rovarok és a kutatásom iránt, az egyik rám nézett: - Te gyerekeket ölsz meg, még ha poloskák is?)

Az épület

Világszerte sok múzeum működik régi, műemlék jellegű épületekben. Ez méltóságot ad, de nagy hátrány, mert a 21. század könnyed fogyasztója a neki tervezett, és nem a - mi példánkban - 19. századi közönségnek tervezett épületekben érzi jól magát. Ezen a homlokzatok színes zászlókkal, transzparensekkel való letakarásával, avagy "feldobásával" (teljesen általános gyakorlat), új, modern bejárat építésével (pl. a Denveri vagy a Magyar Természettudományi Múzeum, a Manchesteri Múzeum), és az épület belsejének, a kiállításoknak oldott, színes megoldásaival (pl. az idén az "Év Európai Múzeuma" címet elnyert Victoria and Albert Museum) igyekeznek segíteni. Átütő közönségsikert arattak az utóbbi évtizedben öncélúnak tűnő modern épületek, és a megdöbbentő látványtereket kínáló, nagyon rafináltan tervezett épületek is. Sajnos globális tendencia, hogy az élet más területein sokféle érzéki impulzussal bombázott fogyasztó már csak a szupernormális ingerekre válaszol. Ebben a versenyfutásban jobb volna nem részt venni, jobb volna, ha a múzeumok a múzsák felüdülést és töltekezést szolgáló ligetei maradhatnának. Ehhez azonban a kulturális, illetve az egészségügyi kormányzatnak az ingerület fiziológiájára is érzékeny, a magyar állampolgárok egészséges testi-lelki fejlődését szem előtt tartó, sőt azt prioritásként kezelő hozzáállása, és persze anyagi támogatása volna szükséges.

A falakon kívül

A nyitottság jele, és bátorságot kíván, ha kimerészkedünk a múzeum vastag falai közül. Egyre gyarapodik azon múzeumok száma, amelyek saját kiállításaikon kívül (pl. osztályteremben, időszaki kiállítóhelyen) is kínálnak szolgáltatásokat. Ezeket ma már nem mint a múzeumba majd becsalogató programokat tekintik, hanem részei a kínálatnak. Mindkét fél számára lehet előnyük, könnyű végiggondolni Nyilván minden kiadvány, maga a honlap, a honlapon esetlegesen látható virtuális kiállítások mind ilyen szolgáltatásnak minősülnek, és mennél egyedibbek, annál jobbak. Nagy, igényes múzeumoknak komoly, didaktikus oktatóprogramjaik is vannak az interneten ("távoktatás"). Egyre nő az internetes látogatók száma, és a múzeumi kommentárok azt sugallják, hogy már azt eredménynek tekintik, ha bárkit, bárhol a világon az adott honlappal való foglalatosság hosszú időre leköt. A honlapok, CD-k és általában az elektronika tényleg demokratikus módon teszik lehetővé mindenki számára (már persze aki hozzáfér és ért hozzá) a kiállításoknál sokkal mélyebb ismeretek megszerzését a múzeumok gyűjteményeiről, kutatásairól. Elmarad persze az élmény, az autentikus tárggyal való találkozás.

Szervezeti változtatások

Nehéz lehet azt elfogadni, hogy a közönség kegyéért változtassunk az intézményünkön. Így talán túl drasztikusnak is hangzik. Kezdjük a "front-of-house" személyzettel, a közönséggel rendszeresen találkozó munkatársakkal (telefonos, portás, pénztáros, jegyszedő, ruhatáros, teremőr). Az ő felkészítésükkel, képzésükkel is kell foglalkozni, akkor is, ha a kötelező továbbképzési rendelet hatályából (annak szűkebb szemlélete alapján) kiesnek. A közönség szemében elsősorban ők testesítik meg a múzeumot, az ő viselkedésük alapján alakulnak ki az elsődleges benyomások. Érdemes fiatalítani, hiszen országos átlagban is a látogatóink fele gyermek! Érdemes az őrzési feladat mellé a tárgyakkal való találkozás elősegítését (facilitálás, animálás), a múzeumról folyó vonzó kommunikációt is felvenni (ami nem a látogatóknak való fecsegést jelenti). A múzeumpedagógusok képzése ma Magyarországon egyetlen intézményben folyik posztgraduális képzés formájában, elsősorban pedagógusok számára kialakított tananyag szerint. Ezen a helyzeten legalábbis egy akkreditált képzéssel kellene segíteni. A muzeológusok és a közönség találkozását nem annyira tanfolyammal, mint egyéni felkészítéssel lehet segíteni. Van persze, akinek minderre nincs szüksége. Az önkéntesek foglalkoztatását érdemes megfontolnia minden múzeumnak. Mi a természettudományiban egyetlen hirdetéssel hatvan jelentkezőt találtunk, akik segítettek volna a közönségkapcsolatok területén. Persze a szűrés, ismerkedés után kevesebben kezdtek valóban bejárni, segíteni nekünk, még kevesebben váltak igazán remek segítőinkké, végül ügyetlenül őket is hagytuk elmaradni. Volt, aki rálegyintett: Persze hogy nem sikerült: Magyarországon kerestek olyan hülyét, aki önként dolgozik? Valójában számos önkéntes munkatársunk dolgozik a gyűjteményekben: nappali és PhD-hallgatók, akik kutatnak, szakdolgozatot készítenek, amatőr kutatók, akik az anyagrendezésen túl kutatásainkban is részt vesznek, publikációink társszerzői, és néha akad egy-egy lelkes diák, reménybeli kutató is, aki hűségesen bejár egy gyűjteménybe. Pedagógusok, akik osztályukkal részt vesznek EU-projektünk megvalósításában, és az esti nyitva tartások idején szereplő volt, és jelenlegi munkatársaink sem mások, mint lényegében önkéntes segítőink. Egy felkészült, az önkéntesszervezésre ráállított munkatárs figyelme, szervezése több főállásúnak megfelelő munkaerőt tarthat a múzeum körül, akik nehezebben fásulnak bele részidős munkájukba. De a szervezeti változtatások ennél sokkal többet is jelenthetnek. A gyűjteményeket lehet a tudomány érdekeinek, és lehet a közönség érdekeinek megfelelően is fejleszteni. A muzeológiai munka is figyelembe veheti a közönség igényeit is (közérthető leírások, ismeretterjesztés, közérdekű vagy közérdeklődés szerinti kutatási témák vállalása). Ahhoz, hogy ez meg is valósuljon, nem elég a muzeológusoknak készségesnek lenniük. Felkészültnek kell lenniük. A múzeumok vezetésének el kell fogadnia, hogy ezek a szempontok is fontosak. Új prioritásokat kell megfogalmazni. A teljesítmény értékelésekor a közönség számára (és nem csak a szakma számára) fontos produktumokat is megfelelően kell értékelni ahhoz, hogy a muzeológusok, kutatók időt, energiát szánjanak ezekre a feladatokra is. És még ez sem elég: a nagyszerű múzeumi élményhez (bármilyen szintű legyen is) a muzeológus és a kiállításkészítő vagy a közművelő zseniális együttműködése szükséges. Ennek feltételeit kell a menedzsmentnek megteremtenie. Nagy szavak ezek, kissé kopogós fogalmazásban. Mennyivel szebben írja ezt körül Goethe a Faust Prológusában, Előjátékában (mely egyidős a mi Nemzeti Múzeumunkkal!), amikor az Igazgató a színpadon véget vet a Költő (Muzeológus) és a Komédiás (Közművelő) dialógusának, s a következőkkel bocsátja útjára a drámát:

"Ezért hát ne kíméljetek 
ma itt se díszletet,
se gépet!
Kápráztasson a kis s nagy
égibolt, szórj csillagot teli marokkal; van itt
tűz, víz, kőszikla, hold,
madarakkal s vadállatokkal.
Nos, szűk deszkáinkon éld újra át
a Teremtés minden diadalát, 
s vonulj, óvatosan
loholva, az égből földön által a pokolba!"

Ezek a sorok látszólag a természettudományi múzeumokra rímelnek, de a többi múzeumra is vonatkoztathatók. Minden múzeum máshogy látja fennmaradásának feltételeit, s ezen belül a közönségével való kapcsolatát, a nekik szánt produkciók jelentőségét. A látogatóbarát működés, a végső soron minket fenntartó társadalomra való nyitottság még mindegyiknek segített.