©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

Az ermitázsi macska napja

Április 25-én Szentpétervár leghíresebb múzeumában különleges ünnepet tartottak. Az Ermitázs puha őreinek története szorosan összefonódik a múzeuméval.

„Már a legkisebb macska is valóságos műalkotás.” Leonardo da Vinci

Mihail Pjotrovszkij, az Ermitázs igazgatója szerint „a macskák az ermitázsi élet fontos szereplői”, „az Ermitázs legenda részei”, és azt is gyakran megjegyzi, hogy többször kérdezik őt a macskákról, mint például Rembrandtról.

Az első ermitázsi, pontosabban téli palotai macska éppen Rembrandt hazájából érkezett Nagy Péter cárral, és a Vaszilij névre hallgatott. 1745-ben Nagy Péter lánya, Erzsébet cárnő, aki betegesen rettegett a rágcsálóktól, ukázt adott ki, hogy „Kazány városában keressék meg a legjobb és legnagyobb, az eger

Állítólag Erzsébet kazanyi látogatása alatt vette észre, hogy a macskáknak köszönhetően a városban alig van rágcsáló. Lehet, hogy nem véletlenül született ez a legenda, a kazanyi kandúr rengeteg mondának, mesének, rajznak is hőse, főszereplője, vonzza a szerencsét és a bőséget. Egy cseremisz monda szerint azokban az időkben, amikor Rettegett Iván hadai a kazanyi kremlt ostromolták, éppen egy udvari kandúr mentette meg a kán életét.

1745 októberében a macskák meg is érkeztek Szentpétervárra. Maga a kazanyi polgármester felelt a szállításukért, és szigorúan büntette azokat, akik nem voltak hajlandók a macskájuktól megválni. A fővárosban a cicák udvari alkalmazottak lettek, a cárnő testőrségéhez tartoztak, és bár bőséges ellátást kaptak (marha- és bárányhúst, később inkább szárnyast – császármadarat és nyírfajdot), kiválóan teljesítették feladatukat. Nagy Katalin cárnő, az Ermitázs alapítója, a „múzeum őrei” titulust adományozta a macskáknak, és két csoportra osztotta az állatokat – benti és udvari cicákra. A benti cicák egyébként a képtár szinte műtárgyakhoz hasonló díszeivé váltak.

Ha túl nagyra nő a bundás-bajszos kolónia, örökbefogadó napokat szerveznek, és az ermitázsi macskák újdonsült gazdái ingyenesen látogathatják majd a múzeumot. Érdekes módon nem minden cica hajlandó kiköltözni a cári hajlékból, még egy szerető és gondosan kiválasztott gazda kedvéért sem. Ilyenkor csak a jelképes örökbefogadás jöhet szóba.

Mint az Ermitázs összes munkatársának, a macskáknak is van munkaterületük. Csak kivételes esetekben, például fotózáskor tartózkodhatnak a kiállítótermekben és a díszlépcsőkön. Az is előfordul, hogy maga a fotós költözik le a pincébe, mint Erik van Lieshout, holland képzőművész tette, aki 2014-ben a Manifesta 10 szentpétervári biennálén mutatta be a rajzokból, fényképekből és filmből álló The Basement című installációját, amelynek szereplői az ermitázsi macskák voltak.

A világ számos múzeumában és műemléki épületeiben élnek macskák, de az ermitázsi cicák valószínűleg a legszerencsésebbek: nem minden külföldi kollégájuk dicsekedhet saját állatorvossal, szóvivővel, banki számlaszámmal és hivatalos ünneppel. A hagyománnyá vált rrmitázsi macska napját nemcsak a gyerekek várják, hanem a felnőtt, komoly művészek is, hogy bemutathassák a kis sző

Ezen a napon mindig bemutatnak egy ritka és különleges, macskát ábrázoló tárgyat. 2012-ben az egyiptomi macskamúmiával ismerkedett meg a közönség, az ermitázsi egyiptomi gyűjtemény egyetlen állatmúmiájával, 2014-ben – a 17. századi Václav Hollar egyik metszetével, amely Friderik de Moucheron műve alapján készült, és Alekszej Mihajlovics cárnak, Nagy Péter apjának kedvenc kandúrját ábrázolta. 2015. április 25-én pedig egy 18. századi, hegyi kristályból (balra a képen) készült kínai macskaszobrot csodálhattak meg a látogatók.

A nagy felhajtás főszereplői megadóan tűrik a sok figyelmet, simogatást, fotózást. Ha viszont elkapjuk titokzatos pillantásukat, Terry Pratchett szavai juthatnak eszünkbe: A macskák „úgy tesznek, mintha az emberi világ csak egyike lenne azoknak, ahol éppen megálltak, útban valahová, ami esetleg ennél sokkal érdekesebbnek ígérkezik”.