GasztroMemória

Különleges projekt nyugdíjasoknak

A Múzeumok és Látogatók Alapítvány (elnöke Miszné Korenchy Anikó) az MKVM-mel közösen sikeresen pályázott a Nemzeti Civil Alapprogramnál egy foglalkozássorozat támogatására, amelyet 2010 decembere és 2011 májusa között szerveztünk meg nyugdíjasok számára.

Cikk küldése

e-mail:

Nyugdíjasok múzeumpedagógiai foglalkozása a múzeumban

Célunk az volt, hogy az idősebb korosztálynak olyan programot alakítsunk ki, amely több egyszerű tárlatvezetésnél vagy múzeumi teadélutánnál: ahol amellett, hogy jól érzik magukat, az élethosszig tartó tanulás keretében elméleti és gyakorlati ismeretekre is szert tesznek, valamint a különféle módszerekkel ösztönzött, a projektben kulcsszerephez jutó emlékezés tevékenysége során memóriájukat és kognitív képességeiket fejlesztik.

Elképzeléseink szakmai hátteréül szolgált egyrészt az a tudományos tény, hogy az Alzheimer-kór megelőzésében hatékony eszköz a memória foglalkoztatása, másrészt az Egyesült Királyságban elterjedt ún. remineszcencia (emlékezetfejlesztő) foglalkozások szolgáltak számunkra modellként.

További cél volt, hogy a foglalkozásokon a beszélgetések közben felmerülő, részben vagy egészében csak a szóbeli kultúrában megtalálható, társadalom- és kultúrtörténeti értékű „morzsákat” mint a múzeum számára hasznos információkat rögzítsük, hiszen ezek a jövőbeni kiállítások elemeként vagy akár kutatások forrásaként felhasználhatók. Az együttműködő nyugdíjascsoportokat előre tájékoztattuk a programsorozat céljáról, illetve arról, hogy a beszélgetéseket rögzíteni fogjuk, és később múzeumi tevékenységekben kívánjuk felhasználni. Ehhez írásos hozzájárulásukat is kértük.

Olyan komplex alkalmakat szerettünk volna létrehozni, melyekre csak múzeumban van lehetőség. A foglalkozások középpontjába a műtárgyakat helyeztük, stimulációként használva őket. Adott gasztronómiai témához kapcsolódó tárgyak által idéztük fel a jelenlévők gyermekkorát, fiatalságát. Több volt ez puszta nosztalgiázásnál: a speciális helyszín, az irányított foglalkozásoknak helyet adó Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum felnagyította a múlt apró részleteit. A felelevenedő személyes emlékek a gasztrotörténelem mozaikelemeiként, szélesebb kontextusban értelmeződtek újra. A mikrotörténetek előadása, a közös élmények újramondása pedig egyúttal a kollektív emlékezet, kollektív tudás fakuló darabjainak életre keltésére is lehetőséget adtak.

Ahogy az emlékek, történetek átalakultak, felértékelődtek, úgy a mesélők is informátorrá léptek elő, s ahogy ez a szerep tudatosult bennük, úgy érezték magukat egyre fontosabbnak. A projekt során a jelenlévők közvetetten átélték a tudatos hagyományőrzés jelentőségét is.

Középpontban a gasztronómia

Nem volt egyszerű a témaválasztás a múzeum széles, több szakterületet lefedő, speciális gyűjtőköre miatt. Végül a vendéglátás egy-egy területét jártuk körbe a foglalkozások során: a terítést, az éttermeket és a „jó vendéglátós” fogalmát, a kávéházakat és a kávét, a cukrászdákat és az édességeket, valamint az italokat. Úgy gondoltuk, ezekhez a kérdéskörökhöz a tapasztalt háziasszonyok könnyen hozzá tudnak szólni, a témák elég tágak ahhoz, hogy mindenki bekapcsolódjék személyes emlékén, tapasztalatán keresztül, és hozzátegyen a beszélgetéshez egy megosztásra érdemes, rég elfeledett történetet.

Tárgyakból építkeztünk

Egy óbudai és egy kőbányai nyugdíjasklubnak tartottunk 5-5 alkalomból álló foglalkozássorozatot. A csoportok létszáma és összetétele folyamatosan változott: a visszatérők mellett mindig megjelentek újabb érdeklődők is. Az ideális csoportlétszám 8-10 fő volt, ha tizenötnél többen voltak, gyakran önálló, szomszéddal folytatott csevegésbe fulladtak a beszélgetések, ami nehezítette a hangfelvétel rögzítését.

Az összejövetel körülbelül másfél óráig tartott, és két részből állt. Az első részben – amely általában egyórás volt – az éppen aktuális témához válogatott muzeális tárgyakat tekintettük meg, amelyek kapcsán, akinek kedve volt, elmesélhette felmerült emlékeit, gyerekkori, fiatalkori történeteit. Az alkalmanként kb. 10-15 műtárgy volt a beszélgetések kiindulópontja, egyúttal az egykori élmények, események állandó forrása.

A csoportos beszélgetést kiegészítette a foglalkozásvezető – jelen cikk szerzője – az aktuális témához kapcsolódó vendéglátás-történeti érdekességekkel, ami által az individuális és személyes összekapcsolódott az intézményes és kanonizált emlékezettel. A kölcsönhatásnak köszönhetően a foglalkozásokon sajátos élményként a privát, „otthoni” és a professzionális vendéglátás világának szintézise jött létre.

Szokatlan helyzetben

Mivel a projektnek kifejezett célja volt a résztvevők aktivizálása, a foglalkozásvezetőnek folyamatosan egyensúlyoznia kellett a beszélgetőpartner és az előadó szerepe között, hol a háttérben csendesen meghúzódva, hol az éppen felmerülő témát szakmai háttértudással kiegészítve, érdekesebbé téve a beszélgetést, de arra is ügyelve, hogy a csoport ne kalandozzon el más téma felé. A nyugdíjasok számára jól láthatóan szokatlan volt a szituáció: néhányan az első alkalommal jegyzetfüzettel a kezükben jelentek meg, klasszikus formális, frontális előadást várva. Nem értették, mit tudnának ők olyat mondani, ami nekünk fontos lehet, sőt ami arra érdemes, hogy diktafonra vegyük. Nehezen szokták meg, hogy nem az előadó mesél nekik folyamatosan, hogy ők is szóhoz juthatnak, hogy fontos lehet a szubjektív tapasztalatuk, privát élményük, kíváncsiak vagyunk a véleményükre. Amikor viszont elfogadták a foglalkozások interaktív-kooperatív jellegét, előfordult a másik véglet is: annyira feloldódtak, hogy mindenki egyszerre akart beszélni vagy a szomszédjával suttyorgott, ami néha már kávéházi zsibongássá állt össze. Egyszóval, nem volt mindig egyszerű az oldott, tartalmas, de ugyanakkor célravezető beszélgetések megteremtése.

A tárgyak mellett korabeli hangulatkeltő fotókat, műtárgyvédelmi szempontból nem kézbe adható tárgyak, dokumentumok (receptek, menülapok, étlapok stb.) fotóreprodukcióit is vetítettük. Az eredeti elképzelések szerint a powerpoint-bemutatók szintén a visszaemlékezést, ráhangolódást segítették volna, olykor azonban a vetítés a kötetlen légkört formálissá alakította, ahol az egyenrangú résztvevőből a jelenlévők passzív befogadóvá váltak. Éppen ezért állandó dilemmánk volt, hogy szükséges-e a vetítés.

A saját készítésű a legfinomabb

A tárgyakra épülő beszélgetések után, a foglalkozások második felében következett a „kézműves rész”, amely során a csoport valamilyen finomságot készített vagy új eljárást sajátított el. Így például megtanulták a zöldségfaragás alapvető technikáját, azaz répából rózsát faragtak (amit később otthon is tudnak hidegtálak díszítéséhez használni), máskor melange-ot készítettek, vagy alkoholmentes koktélt mixeltek.

A szervezők számára felemelő élmény volt látni, mennyire élvezték az idős emberek a maguk készítette ínyencségeket, milyen lelkesen próbálták elsajátítani az új technikákat (pl. presszógéppel tökéletes tejhabot előállítani), milyen büszkén mutogatták egymásnak s végül milyen jóízűen fogyasztották el elkészült „művüket”.

Receptkönyv emlékbe

Az első alkalommal jeleztük a csoportoknak, hogy szeretnénk összeállítani egy gyűjteményt a különböző témájú foglalkozásokon szóba kerülő fogásokból, saját, féltve őrzött családi receptjeikből vagy egyszerűen kedvenc ételük, italuk és édességük elkészítésének konyhai titkaiból. Szándékunk ezzel az volt, hogy „házi feladattal” motiváljuk a résztvevőket, illetve hogy a projekt befejezéseként közös füzetet hozzunk létre. Ötletünket később továbbfejlesztettük, és kiegészítettük a foglalkozásokon elhangzott történetekkel, a gasztronómiatörténeti érdekességekkel, végül a vetített képsorozatból származó, a bemutatott tárgyakról és a csoportról készült fotókkal illusztráltuk. Ezt az összegző kiadványt adtuk emlékbe az utolsó alkalommal minden résztvevőnek.

Visszajelzések

Zárásként rövid kérdőívben kértük, értékeljék a programsorozatot. A legtöbb visszajelzés a tárgyakról szólt, így például a régi, ismerős darabok viszontlátásának élményéről vagy az újak megismeréséről. Ezekből arra következtettünk, hogy a műtárgyaknak nélkülözhetetlen szerepük van a múzeumpedagógiai foglalkozáson, bármilyen korosztályról legyen is szó.

Soha ennyi pozitív visszajelzést nem kaptunk még csoporttól, soha nem volt még ennyire érezhető foglalkozásokon, hogy a múzeum valóban betölti alapvető feladatát: őrzi és becsben tartja a múltat. A projekt megerősítette azt a már jól ismert tényt, hogy a nyugdíjasok a múzeum leghálásabb közönsége, akik értékelik és élvezik a régi tárgyakat, akik körül mindenfajta erőfeszítés nélkül életre kel a múzeum.

A projekt során megtapasztaltuk az idősebb generáció határozott igényét a „gasztromemória” típusú foglalkozások iránt, így a továbbiakban is fontos célcsoportnak tartjuk a nyugdíjas korosztályt.