©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

Indián kaland a város szívében

Május utolsó szombatján, a Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum békésen kezdődő délutánját hangos gyerekzsivaj zavarta meg. A Szépművészeti Múzeum orosz nyelvű szakköre több hónapos szünet után ismét összegyűlt, először a múzeum bezárása óta.

A környező utcákon már látni lehetett a siető, türelmetlen apró népet és a velük lépést alig tartani tudó szülőket. Hangos volt a környék az orosz szótól. A rendkívüli foglalkozásnak a Hopp Ferenc Múzeum adott otthont, és egy lótuszvirágot tartó elefántszobor, mint egy igazi házi gazda fogadta a kis vendégeket. A gyerekcsoportot a múzeum látogatói is szemügyre vették és mintha kicsit el is csodálkoztak volna azon, hogy a kicsik Sasszemnek, Lusta Borznak vagy Kecses Őznek hívják egymást. De ez egyáltalán nem volt meglepő, hiszen a gyerekek éppen a Baktay Ervin, az indológus indián című kiállítás indián termével készültek megismerkedni, így ők már az udvaron elkezdtek átlényegülni kis indiánokká.

A kaland a teremben, a tipi mellett folytatódott, a szakkör résztvevői nem csak indián meséket hallgattak, de egy igazi indián zenekart alakítottak, sámán énekkel és dobolással léptek fel, amivel nagy érdeklődést váltottak ki a sápadtarcúak, azaz a látogatók és teremőrök körében, megkóstolták az indián módra kemencében készült pattogatott kukoricát, mert azt még az indiánok is szívesen fogyasztották, megcsodálták Baktay Ervin indián öltözetét, gondolatban elszívták a békepipát és elásták a csatabárdot, megtanultak néhány szót és kifejezést indián jelbeszéddel, a fegyverek láttán pedig hadi ösvényre léptek és megismerkedtek a „Geronimo!” harci kiáltás történetével.  Azután ezekkel a harci kiáltásokkal birtokba vették a kertet, íjászatot gyakoroltak, belakták a tipiket, beöltöztek indián ruhákba, felpróbálták a tollas fejdíszeket és körbetáncolták a bölcs teknőst, aki egy indián monda szerint a hátán tartja az egész világot.

A kicsi lányok gyöngyöt fűztek és nyakláncot készítettek, a fiúk inkább totemoszlopot terveztek, végül pedig mindenki csodaszép minitipit készített.

Persze közben a nagyok csoportja komoly dolgokkal is foglalkozott, beszéltek a rezervátumokról, a navahó „kódbeszélőkről”, az álomfogóról, hogy helyes-e dísztárgyként használni és meghallgattak egy részletet Longfellow Hiawatha énekéből Ivan Bunyin fordításában.

Reményeink szerint az indián kaland szeptemberben folytatódik, addig is a gyerekek házi feladatot kaptak a nyárra: nyitott szemmel kell járniuk a világban, hogy értsék, mit üzen a szellő, hallják, miről susognak a fák, miről csivitelnek a madarak, figyelniük kell a szorgalmas pókot, hangyát és méhet, és hogy szeressék és tiszteljék a természetet, mint az igazi indiánok.