Kiállítás nyakon öntve csokoládéval

Múzeumok anyaszemmel

Akár a Mikulás jön hozzánk, akár a hanukát ünnepeljük, decemberben főszerephez jut a CSOKI. Szerencsére ebben a fővárosi múzeumok is partnerek - így tölthettünk el egy bő délelőttöt két múzeumban és egy cukrászdában a csokoládé bűvöletében.

Cikk küldése

e-mail:

Ha az ember ráveszi magát, hogy 3 kisgyerekkel útnak induljon - főleg télen, amikor ez jóval macerásabb -, nem elégszik meg egy programmal, egész programsorozatot tervez. Jó előre. Internet előtt ülve.

A Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum kávéfőzős kiállítását még az ősszel kinéztem magunknak, de lemaradtunk róla. Kárpótlásként viszont itt, a Ferencvárosi Helytörténeti Gyűjteményben a Stühmer Frigyes alapította csokoládégyárat és a csokigyártást bemutató Tibi, te bitang jó... kiállítás, a vendéglátó-ipariban pedig a 125 éves dobostortának emléket állító vitrint választottuk. A csoki és a torta mégiscsak közelebb áll a gyerekekhez, mint a kávé.

A Vendéglátóipari Múzeum csak 11-kor nyit, a ferencvárosi már 10-kor - de nekünk ez is túl késő. (A gyerekek hétvégén sem alszanak hét-, fél nyolcnál tovább.) Kezdő programnak felmerül bennem, hogy a Füvészkertben (9 órától már látogatható!) megnézzük a kakaófát, aztán mégis a kakaó élvezeténél maradok, s egy kávéházas honlapon keresgélek. Hosszan időzöm a Gerbeaud oldalán, megtudom, hogy Gerbeaud Emil nem az alapító: Kugler Henrik hívta meg üzlettársnak (az a Kugler, akiről a süteményt is elnevezték), és a cukrászda nem a Vörösmarty téren nyílt meg, ide "csak" 140 éve költözött. A kultúrtörténeti érdekességeken kívül azonban az árakról is tájékozódhatom, s mivel nem szándékozom egy múzeumi belépő árának másfélszeresét egy csésze forró csokira költeni, tovább keresgélek. Egészen más típusú kávézó mellett döntök végül, amely nem is annyira kávézó, inkább egy kis kedves csokizó a Deák tér környékén. 

Ferencvárosi csokoládémúzeum

A kávézó-csokizóban a forró csokit kortyolgatva megcsodálhatjuk a kézzel készített bonbonokat, amelyeket helyben csomagoltak finom kezek szépséges papírdobozokba - mintha múzeumi sétánkat már itt megkezdtük volna. A békebeli hangulatot a ferencvárosi múzeumnak helyt adó Károlyi-palota csak teljesebbé teszi, fa kockaköveken haladunk az udvarról nyíló bejárat felé. (Sajnos az épületről, történetéről nem emlékezik meg a múzeum.) Csengetésünkre fiatal hölgy nyit ajtót, akiről hamar kiderül, hogy maga is gyakorló kisgyerekes anyuka. Rutinosan segít a vetkőzésben (ruhatárul egyetlen fogas szolgál, leülni nem lehet), majd a kiállítótérbe érve a gyerekek érdeklődésének megfelelően - a kinagyított fényképekhez kapcsolódva - mesél a kezdetekről: a régi, Szentkirályi utcai kis csokiüzemről, aztán a Vágóhíd utcai gyárról, amely még ma is működik. Megmutatja, elmagyarázza a régi öntőformákat, díszdobozokat és egyéb csomagolásokat (idővel anya is felismeri gyermekkori csokipapír-gyűjteményének hasonmásait). 

A második terem közepén egy nagy gép - a gyerekek rögtön "birtokba veszik": egy szaloncukor-csomagoló automatával van dolgunk, magyar találmány, mint a szaloncukor maga. Sajnos megfelelő csatlakozás híján nem hozható működésbe, de a fólialevágós-becsavarós technológiát filmen azért megnézhetjük. (A géphez később még visszatérünk.) A múzeum következő termét, egy kis kamaratermet ugyanis az egykor a kerületben működő Pest-Buda mozi széksoraiból rendezték be, ahol ezúttal a Vágóhíd utcai üzemben a kiállításhoz kapcsolódón forgatott filmet tekinthetjük meg a nagyüzemi édességgyártásról. (Nem állítom, hogy a futószalagra nyomott fehér töltelékcsíkok láttán megjött a kedvem a szaloncukor-evéshez.)

A mozizás persze tetszik a gyerekeknek, később egy következő látogatóval újból beülünk. A film megfelelően rövid (6 perces), bár némi magyarázat azért néha elkelne. De legalább ilyen érdekes a teremben elhelyezett pianínó, és szerencsére az sem zavar itt senkit, hogy gyermekeim klimpíroznak rajta egy kicsit. A szaloncukor-csomagoló gép még nagyobb kedvenc lesz, miután a kicsi felfedezi, hogy át lehet mászni alatta (legfeljebb kicsit zsíros lesz a feje búbja). Búcsúzóul a fiúkkal a mellékhelyiséget is felfedezzük (a múzeumi terekhez hasonlóan ez is jó tágas, mozgássérültek számára is kielégítő), ezalatt nővérük az utolsó teremben egy padon ülve a ferencvárosi fotókat tanulmányozza. Ehhez aztán én is csatlakozom, óvodás nagyfiamat az ölemben vigasztalva, aki megtapasztalhatta, hogy a kövezet jól csúszik ugyan, ámde kemény. A fotónézegetésből azért ő sem marad ki, mert a fényképeket fekete-fehérben tartalmazó kötetet magunkkal vihetjük. Bár szívesebben vittem volna magammal a csokikiállítás katalógusát, ha lett volna.

Utasellátó és dobostorta

A Vendéglátóipari Múzeum dobostortás emlékvitrinje még az előtérben áll, valószínűleg - a képzőművészeti adventi kalendárium képeihez hasonlóan - belépőjegy vásárlása nélkül is megtekinthető. Szép, csak azt gondolnám, hogy gyerekszemnek nem különösebben érdekes. Megnézik azért, és a muzeológus magyarázatából megjegyzik, hogy erről a híres szakács-cukrászról egy iskolát is elneveztek. Egyben kiderül az is, hogy nem tudják, milyen a dobostorta...

Gasztronómiai múzeumi kalandozásunk zárásaként - a divattörténeti kiállításon tett kis kitérő után - az alagsori terembe vonulunk. Egy munkatárs lekísér minket, készséggel válaszol kérdéseimre, és türelmesen viseli a fáradó gyerekeket. Körülnézve úgy látom, nem veszélyes a terep, ezért a kicsit is leteszem. Ő pedig felfedezi, hogy a kiállított büféspult mosogató alatti szekrényének milyen jól nyílik az ajtaja, és a vasúti hálókocsi ágya alá egy ezüstösen csillogó bilit is elrejtettek. Nem véletlen, hogy ilyet még én sem láttam, mert - ahogy megtudom - a MÁV több ezer darabot rendelt ugyan belőle Portugáliából, mégsem hasznosították. Sajnos az ágy (emelete) rögzítve van, nem tudom megmutatni, hogyan működik. Az ágy mellé felállított kocsikísérő bábu jó rögzítésének viszont őszintén örülök. 

Az oszlopokra nagyított fényképeket megnézzük, rácsodálkozunk az első magyar Forma-1 verseny látképére (azért került ide, mert az Utasellátó szolgálta ki a képen is látható rengeteg nézőt), de a fekvő vitrinek már nem gyerekekre méretezettek - nem mintha az aprónép különösebben méltatná például a brigádnaplókat. Annál inkább értékeli a kiállított, Utasellátó emblémás étkészleteket, s ugyanúgy kiválasztják a nekik leginkább tetszőt, mint a versenyeken nyert serlegek legszebbikét.

Édes utózönge

Szerencsére a lift az önkiszolgáló ruhatárhoz visz - mégsem sikerül hamar elindulnunk. A múzeumnak ugyanis egy rendezvényterme is van - épp a kijárattal szemben. Itt pedig az esti óriásbábos előadásra készülnek, a kellékek - többek között a kardok - pedig szabadon hozzáférhetők. Be kell látnom, hogy ez túl nagy kísértés. Ráadásul még azt sem ígérhetem meg, hogy az előadásra visszajövünk. 

Sajnos a múzeumi büfé nem üzemel, pedig reméltem, hogy vehetek majd valami utasellátós nosztalgia-csemegét (például egy csokirolót), merthogy ezt már egy pályaudvaron sem tehetem meg. A dobostortát is máshol kell beszereznem, hogy a gyerekek megkóstolhassák esti nass gyanánt. Lefekvéskor pedig mese helyett a múzeumban vett szép Dobos-könyvet nézegetjük. Tökéletes képeskönyv. A régi cukrászműhelyek képeiről visszaköszönnek a kiállított sütő- és öntőformák, Dobos C. Józsefet és családját is megszemlélhetik (mindig meglep, hogy a gyerekeknek ez a fajta személyesség milyen fontos), elcsodálkoznak a Magyar-Franczia Szakácskönyvéből vett, különlegesen tálalt ételek fotóin - és hosszan gyönyörködnek a szép cukrászdabelsőkben. Lehet, hogy a Gerbeaud-látogatást mégsem úszom meg...


Információk:

A Tibi, te bitang jó... - csokoládégyár a Vágóhíd utcában kiállítás 2010. december 18-ig látogatható a Ferencvárosi Helytörténeti Gyűjteményben 
1092 Budapest, Ráday u. 18. - bejárat az Erkel u. 15. felől

A 125 éves a dobostorta! emlékvitrin 2011. január 31-ig, az Utasellátó 60 kiállítás 2010. december 31-ig látogatható a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumban
1051 Budapest, Szent István tér 15.

A kiállításhoz kapcsolódó kiadvány:
Csapó Katalin - Éliás Tibor: Dobos és a 19. század cukrászata Magyarországon. Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, 2010.