©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

Látogatóként-muzeológusként a macskaköves úton Sopronban

Egy kiállítás két nézőpontból, egy szerzőtől.

A Magyar Vidéki Múzeumok Szövetségének aktuális közgyűlését a 150 éve alakult Múzeum tiszteletére Sopronban rendezték. Megyei muzeológusként ennek inkább szervezési-technikai okokból örültem, újszerű szakmai élményeket a kapcsolódó konferenciától, nem pedig a jól ismert soproni múzeumi kiállításoktól reméltem. Csalódtam – és ennek őszintén örülök.

A sokszínű, párhuzamosan futó, így nehéz választás elé állító programok messze felülmúlták várakozásomat. A Storno-ház kiállításához kapcsolódó speciális kosztümös tárlatvezetés igazi múzeumi élményt adott, vidám kikapcsolódást, nem csupán azért, mert a néhány éve alakult Ars Historica előadása megidézte a századfordulót, belakottá tette a kiállítást, és minden értelemben lefújta a port a Storno-hagyatékról, hanem azért, mert láthattam, érezhettem, minden (sajnos túl jól ismert) múzeumi probléma ellenére a kollégák lelkesedése, szakmaszeretete élteti az intézményt. A teremőrök és szakmuzeológusok kicsiny társulata a múzeumbarátokkal lett teljessé, megvalósítva ezzel a legszebb múzeumi eszményeket. Mindannyian tudjuk, hogy ez így jó, többségében keményen dolgozunk is azért, hogy így legyen – de ennyire könnyed, természetes formában ritkán jön velünk szembe: köszönet érte.

Sopron múzeumainak sora idén januárban új létesítménnyel gazdagodott, amelyet eddig nem volt alkalmam megtekinteni, bár rendkívül kíváncsi voltam rá. Az MVMSz-közgyűlés napján nem volt kérdés, hogy a Tóth Imre igazgató által összeállított gazdag kínálatú múzeumi a’la carte-ról ezt biztosan választani fogom. Akkor még nem tudtam, nem csupán egyszeri választás lesz ez.

A Szent György utcai Eggenberg-házban berendezett Macskakő múzeum önmagát gyermekmúzeumként és közösségi térként aposztrofálta, ami számomra komoly fejtörést jelentett; köszönhetően annak, hogy a múzeumokat muzeológusként nagyon kritikusan nézem, nem csupán önmagukban tekintve a kiállításokat, de a rendezési elveket, az üzenetértékét, a közönség megszólításának módját is, a legapróbb részletekre odafigyelve – ahogy tesszük ezt valamennyien, múzeumi munkatársak. Véleményem szerint a kiállítás akkor jó, ha felkelti az érdeklődést, elgondolkodtat, és több szinten válik befogadhatóvá, megmozgatva szellemi és érzelmi szálainkat, megfelelő vezetéssel „eladható” az óvodásoktól kezdve a szakemberekig mindenkinek, ha feltöltődve jön ki a vendég, miután hosszasan időzött a tárlaton, s utána idejét nem érzi elvesztegetettnek, ahogy energiáit sem.  Ugyanakkor nem építünk külön kiállítást a gyerekeknek, a középkorúaknak, és a szépkorúaknak. A múzeum mindenkié. A kiállításokba a gyermekek megfelelő vezetéssel bele tudnak nőni – ezt nem csupán muzeológusként tapasztalom, de anyaként is: kisfiaim néhány hónapos koruktól magától értetődő közegnek tekintik a műtárgyak otthonát, nem csupán „anya múzeumában”, de bárhol. Tudják, mit lehet, mit érdemes. De (szerencséjükre?) nem minden gyerek születik muzeológus családba, és nem minden gyerek jut el olyan múzeumba, ahol tolerálják életkori sajátosságait. Legtöbb múzeumunk ma már látogatóbarát szemléletű, ugyanakkor az is igaz, hogy kialakításuk többnyire nem látogatóbarát: dominánsak az üvegvitrinek, jellemzőek a kordonok, kicsi az interaktivitás lehetősége. Különösen igaz ez olyan intézményekben, ahol a nem-szervezett csoportokban (nem múzeumpedagógiai foglalkozásra) érkező látogatót csupán a teremőr kíséri, vagy – ami tapasztalataim szerint még visszatartóbb kisgyermekes családok esetén – szabványvezetést nyújtó tárlatvezető. A teremőr jóindulatú, de szakmai kompetenciáinak hiánya és a szigorú muzeológusi utasítások miatt műtárgyat nem enged megtapintani, a tárlatvezetők többsége pedig előszeretettel magyaráz szaknyelven, amit nem egyszerű lefordítani a nyüglődő ovisnak, főképp, ha erre se teret, se időt nem ad a vezető. Összefoglalva tehát az a kettőség harcolt bennem, hogy egyfelől muzeológusként úgy gondoltam, nincs szükség gyerekmúzeumra, hanem olyan szakmai munkára van szükség, hogy intézményünk mindenki számára érthető és szerethető legyen – másfelől szülőként szeretném olyan kulturális helyre vinni a srácaimat, ahol „csak” anyaként kell jelen lennem, nem muzeológusként, nem kell dolgoznom, hogy az adott múzeumlátogatás élményként maradjon meg fiaimban, hanem ez önmagától megtörténik.

Mindannyian tudjuk, a kollegák elvárásainak szinte lehetetlen megfelelni. De hogy nem teljesen lehetetlen, álljon itt példaként a soproni Macskakő. A külföldi gyermekmúzeumok majdnem kivétel nélkül futurisztikus építészeti formát képviselnek, amelyekben funkcionálisan kialakított terek várják a kicsiket – a divatos játszóházakat, élményparkokat idézve. Létjogosultságuk kétségbevonhatatlan, népszerűségük kiemelkedő, ám múzeumi hangulatot keresve sem találunk bennük. Mindezek után meglepő módon a soproni Szt. György utcában a XVII. századi egykori lakóházban épült ki a magyar gyermekmúzeum. A dongaboltozatos kapualjból nyíló belső udvaros, emeletes loggiás ház, melynek árkádjai pillérekkel, illetve toszkán oszlopokkal tagoltak, hangulatos műemlékként színesíti Sopron belvárosát. Különös jelentősége, hogy Resch Erhárd Ádám házát Eggenberg János herceg özvegye 1674-ben megvásárolta, majd – a brandenburgi választófejedelemmel való rokoni szálból adódóan – itt tartották az evangélikus istentiszteleteket, melynek szép emléke a Hohenzollern-címerrel díszített szószék. Műemléki épület felújítása önmagában kihívást jelent. Térátalakítása pedig lehetetlen. Vagy mégsem? Nézőpont kérdése – mint minden ebben a múzeumban. Az udvarra függesztett nagyméretű szürke molinóról megismerjük a ház fentebb vázolt történetét. Érdekes, de elképzeli mindezt egy 4-5 éves gyerek? Igen. Igen? Igen. Feltéve, ha jó oldalára áll a molinónak, ha nem szemből, frontálisan nézi, hanem alábújik, és beles az ablakokon, ahol láthatja a sürgölődő szobalányokat és néhány pillanatra még maga Anna Maria hercegné is feltűnik…

A Macskakőben nincs lehetetlen, nem is lehet „egy gondolatnyira a bármikortól” – ami a vendégköszöntő gondolat.

Egy múzeum, amiben pici süllyesztett vitrinek vannak a falba építve. Valóban ez lenne az „egy gondolatnyira a bármikortól”? Igen, mert csak kicsit kell lehajolnunk és észrevennünk, a vitrinek alatt kalandra hívó réseket, ahova egyszerűen muszáj bemászni. Mert izgalmas, mert vicces, és mert nem szól ránk a teremőr. A rés mögött lakomára terítve, rögtön háromszorosan, különböző korokat idézve. Nem enteriőr, nem bábukkal illusztrált holt tér. Lakoma, ahol a fejedelem, a király vagy az egyszerű polgár a gyermekünk lesz. Aki hozott napi rutinját – alvás, evés, tanulás, játék – különböző történeti korszakokba integrálhatja, felismerve, előttünk is volt élet, másfajta anyagi kultúrával, másfajta szabályrendszerrel. Különös eszközeik voltak, néha viccesek, néha ötletesek – leginkább attól függően, felismerjük-e valódi funkciójukat. És persze felismerjük. Nem a tárlatvezető oktat ki, hanem apa és anya lesz végtelenül okos, mert számára minden kiállítási blokkban rejtett súgólapokat helyeztek el, amelyek rengeteg kiegészítő információt adnak, hogy esélyünk legyen válaszolni a kérdések végeérhetetlen sorára. Elfáradni lehetetlen. Ha mégis előfordulna, vár a kerek szőnyeg, sok-sok családi társasjátékkal, várnak a mókás álarcok, és akár egy puha ágyba is ledőlhetünk mesét hallgatni, majd megfejteni álmainkat.

A gyerekek szaladgálnak, nem tudnak betelni az élménnyel. Cipőjüket ledobják – és bekövetkezik a legnagyobb múzeumi csoda: otthon érzik magukat. A szülők pedig boldogan és megkönnyebbülten pihennek vagy – habitusuktól függően – vesznek részt a játékban. Mert ezt is lehet, szégyenkezés nélkül. Ott-jártunkkor férjemnek sorba kellett állnia a (gyermekek számára készített) lovagi mellvértért, mert egy másik apuka nem akarta levenni.

A teremőr rendkívüli felkészültségű volt – nem tárlatvezetőként, de múzeumpedagógusként. Pontosan érezte, meddig kell kísérnie a látogatókat, mikor „engedheti el a kezüket”. Mindenhol ott volt, de sehol sem tolakodóan. Ha kérdés merült fel, válaszolt, segített, de ha egy-egy család önmagára feledkezve élte át kalandjait, távolról nézte csak őket.

Első látogatásomkor a múzeum mellett a kollegáim reakcióit figyeltem, hogyan alakulnak át komoly szakmai vezetőkből gyerekekké néhány perc alatt. Második alkalommal saját – múzeumokban szocializálódott – gyermekeim mellett az idegen családokat is néztem. Nem volt különbség.

Kérdés, hogy a Macskakő felkészít-e a klasszikus múzeumokra. Nem hiszem, hiszen „itt” mindent szabad, amit „ott” nem. De kérdés az is, vajon nem a klasszikus múzeumoknak kell-e felkészülnie a Macskakő szemléletén nevelkedett vendégekre? Nem nekünk kell-e nyitottabbá, élményt-adóbbá válnunk, és végre megvalósítani a közös kulturális örökség közössé tételét? Őszintén hiszem, ésszerű keretek között ez járható út, csak győzzük lelkesedéssel és erővel kirakni saját épületeink elé a macskaköveket.