Kötelező olvasmány(ok)

Két könyv a kiállításrendezésről

Nyilván emlékeznek! Ez a középiskoláskorunkban előkerült fogalom jelölte azokat az alapműveket, amelyek – persze pedagógustól függően – egy-egy korszak irodalmát reprezentálták nekünk, tanulóknak.

Cikk küldése

e-mail:

Nyilván nem olvasta el őket mindenki – ez azért hamar kiderült –, de kellett nagyon, az biztos. Nálunk az Apáczaiban még történelemből is volt: kitűnő történelemtanárom, az utóbb idősen a politika bugyrait is felkereső Virágh Ferenc olvastatott velünk előbb az egyes történelmi korokat jól leíró műveket, később pedig elemzéseket-tanulmányokat.


Most itt van előttem két könyv – és azt gondolom mindkettőről, hogy kötelező olvasmány nekünk, muzeológusoknak! Még akkor is, ha valaki sosem fogja használni, még akkor is, ha az illető nem kerül a korszak, vagy pedig a kiállításrendezés közelébe. Azért állítom ezt a (talán túlságosan is magasztosnak tűnő) „kötelezőséget”, mert olyan iránytű mindkettő, amellyel az ilyen, vagy olyan munkavégzés jó megvalósítási irányba állítható!
A két munkát a Műegyetem építészmérnök tanára, Vasáros Zsolt köti össze. Nyilván nem véletlenül, hiszen a kötelező mérnöki praktikum és a muzeológiában szükséges esztétikum az építész munkájában kötődik össze leginkább. Így aztán érthető és örömteli, hogy van ilyen emberünk, van, aki a muzeológiára nemcsak mint lehetséges tervezői munkára kacsintgat, hanem részt vállal a múzeumszakmai fejlesztésekben, képzésekben is.

Buzás Gergely – Orosz Krisztina – Vasáros Zsolt (szerk.): Reneszánsz Látványtár. Virtuális utazás a múltba. Magyar Nemzeti Múzeum. Budapest, 2009.

Reneszánsz Látványtár. Virtuális utazás a múltba

Az első munka a Reneszánsz Év során a Magyar Nemzeti Múzeumban megrendezett hasonló című kiállításhoz kapcsolódón jelent meg – igaz, csak egy évvel később, 2009 őszén. Ebben a kötetben nemcsak hogy minden benne van, amit ma a magyarországi reneszánsz építészetről tudni érdemes, hanem olyan korszerű szemléletű munka is, amely példaadó más szakterületek számára (leginkább ezért gondoltam, hogy együtt írok a két könyvről...). Igazi reneszánsz szellemiséggel tekinti át teljességében a korszakot, az építészeti traktátusoktól (könyvek) a térszervezésen és épületszobrászaton át a várépítészetig, sőt annak 21. századi művészi rekonstrukciójáig.
Aki maga is szerkesztett már többszerzős tudományos művet, tudja, milyen bonyolult és fáradságos a szerzőkkel való egyeztetés, a határidők folyamatos kitolása, végül a kéziratok és ábrák kipréselése belőlük (a fegyelmezetlenekből, vagy a nehezen írókból), a kötet színvonalának egységesítése (beleértve a képekét is!). Ezekről a nehézségekről nyugodtan írhatok itt, mert ezeken a csapdákon a szerkesztők mind sikerrel küzdötték át magukat.
Az eredmény pedig egy 57 (sok esetben hiánypótló!), kiválóan megírt, kimerítően jegyzetelt és irodalomjegyzékkel ellátott tanulmányt, ezekhez készült ábrákat, térképeket és fotókat tartalmazó, 720 oldalas kötet. (Egy baja van: hogy nehéz kézben tartani, mert többkilós – nem kifejezetten könnyű esti olvasmány...) Nem mellékes, hogy a tanulmányok kifejezetten érdekesek, olvasmányosak – tehát egyáltalán nem tudálékosak, fölényesek –, ezért szívesen adom akár érdeklődő középiskolások kezébe is. Ez épp olyan könyv, amilyen ma, a televíziók által uralt világban szükséges ahhoz, hogy valaki kedvet kapjon egy korszakról az olvasáshoz.
A Reneszánsz Látványtár mintája lehet azoknak a ma tervezett kiadványoknak, amelyek egy-egy (szinte bármilyen szempontból körülhatárolható) korszakot kívánnak körüljárni úgy, hogy a legmagasabb szintű tudományosság és az élvezhetőség-fogyaszthatóság szempontja se vesszen el.

Kiállító-tér. Múzeumi tárlatok kézikönyve

A másik könyv más jellegű: a múzeumi kiállítások szervezését, az ezzel járó tevékenységeket járja körül. Tankönyv, mely a Skanzen múzeumi kiállításrendezést oktató kurzusát segíti.
Van szerencsém a múzeumi kiállítások és múzeumépület témáját az említett kurzuson a szerzővel együtt oktatni, ezért tudom, mennyire fontos a hallgatóknak a műben részletesen taglalt gyakorlat és a megvalósult kiállítások utólagos elemzése. Persze, hogy ne „lógjon a levegőben”, a mű minden fejezetét rövid elméleti összegzés vezeti be, de a tartalom zömét az esettanulmányok adják.
Tudom, hogy szakmánk ezekből a nálunk itthon (!) megvalósult és így nagyrészt szakmailag ismert megoldásokból merít a legtöbbet. Tudom, hogy múzeumaink számára nehéz, sokszor elérhetetlen (de legalábbis annak tűnik) építész bevonása a kiállítástervezés, -előkészítés, majd a megvalósítás munkájába. És tudom azt is, hogy nagyon nagy az ismerethiány a korszerű kiállításrendezésről, ezért nehéz egy ilyen könyvnek nekiállni, megtalálni benne a hasznosíthatót.
Mégis azt mondom, hogy fontos, a magyar múzeumok mindennapi munkájában nélkülözhetetlen mű született. A benne foglaltak egy letisztult, tehát az esetlegesség „zavaró tényezőitől” mentes kiállításmegvalósítási gyakorlatot mutatnak meg, ennek tanulságai pedig kiválóan használhatók. Persze mondható, hogy nem a szerző igazsága az egyetlen, hogy nem tetszenek a megoldásai. Ez ízlés dolga. A téma végigvezetése azonban, amelyet Vasáros Zsolt az elméleti felvezetés után a kiállítás ötletétől a megvalósításig nagyon jól követhetően leírt, már nem ízlés, hanem praktikum, tehát igenis követhető, követendő.
Ebből a szempontból különösen érdekesek a munkának a muzeológus és (ideális esetben) a tervező kapcsolatát boncolgató, az itt előfordulható (és/sőt keletkezhető) konfliktusokat, hibákat elemző részei. Ez sem ízlés kérdése tehát, hanem színtiszta praktikum, a közös és eredményes munkáért.
Gyakorlott kiállításrendezőként a könyv olvasása közben értettem meg magam is azt, hogy ebben a „műfajban” a legfőbb szabályok, vagy ha úgy tetszik, „igazságok” állandók, de legalábbis alig változnak. Mi Vasáros Zsolttal eléggé eltérő módon rendezünk kiállítást, mégis ugyanaz a szervező-rendező elv vezeti munkánkat. Ebben a két legfőbb parancs a műtárgyak és a tudományos tények tisztelete, valamint a látogatók minél teljesebb körű kiszolgálása. Ezen belül érvényesülhet ilyen vagy olyan interpretációs „stílus”, de az alapok a látványig szinte megegyeznek!
Őszintén remélem, hogy a Kiállító-tér eljut minél több múzeumba, minél több muzeológus kezébe. Azt is remélem, hogy kollégáink „átküzdik” magukat a harmincoldalas – szerintem nem építészeknek kissé nehézkesen emészthető – elméleti alapokon. (Ezt már ott is két, kiválóan megvalósult kiállítás esettanulmánya segíti...)
És akkor már minden gyakorló muzeológus elérkezik a saját „terepére”, a múzeumi kiállítások megvalósításához. A mű minden kiállításrendező számára nagyon hasznos része itt kezdődik! Bizonyos vagyok benne, hogy az Alfa-program egy-két tucat millió forintos kiállításai a Vasáros Zsolt könyvében leírtak megértése nélkül nem valósíthatók meg sikeresen.
Ezért „kötelező” ez az olvasmány.

Vasáros Zsolt: Kiállító-tér. Múzeumi tárlatok kézikönyve. (Múzeumi iránytű 7.) Szabadtéri Néprajzi Múzeum Múzeumi Oktatási és Képzési Központ. Szentendre, 2010. A könyv az interneten is olvasható!