©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

Múzeumszelidítés múzeumidegen fiatalokkal

A Néprajzi Múzeumban mindenkinek van helye a kis piros széken...

Hat európai országban párhuzamosan fut a Divercity várospedagógiai projekt. A cél az, hogy hátrányos helyzetű (például migráns, családsegítő segítségével nevelt vagy nevelőotthonban élő), fiatalok szellemi térképére felkerüljön a múzeum. Az országonként eltérő módon megvalósított program keretében nálunk a Cseppkő Gyermekotthon és a Maglódi Gyermekjóléti Szolgálat 16–20 éves fiataljai töltöttek négy meleg nyári napot a Néprajzi Múzeumban, amely egész napos gazdag és érzékeny programot kínált számukra. A projekt szakmai munkatársai: Joó Emese és Földessy Edina (Néprajzi Múzeum), Végh Panni és Csáky Erzsébet (Artemisszió Alapítvány).

Négy nap eltelhet nagyon hamar, és tűnhet végtelen hosszúnak is. A múzeumba látogató fiatalok szokásos heti rutinja amúgy állandó. Az „otthon”, az iskola, vissza az „otthonba”. Hétvégeken haza a családhoz. Jön a nyár, az iskola kiesik. Marad a gyermekotthon mint egyetlen program minden napra. A négy múzeumi nap eleve hihetetlen változást és változatosságot kínált számukra. Ráadásul a múzeum nekik (is) megközelíthetetlen elefántcsonttorony volt. A kultúráról való elgondolkodást pedig egy rászólás helyettesítette: „Fiacskám, viselkedj kulturáltan!”

Kövessük végig az ifjak múzeumi napjait. Természetesen ismerkedéssel, bemutatkozással kezdődött a program (erről videó is készült: mindenki odaállt a kamera elé, és beszélt magáról), majd a szakemberek megismertették velük a helyet, a Néprajzi Múzeumot, tárgygyűjtési szokásait, gyakorlatát. Kezdettől téma volt, hogy valójában mit is jelent a „kultúra”, a múzeum s a néprajz fogalma, milyen tárgyak számítanak értékesnek, gyűjtésre méltónak. Feladatot kaptak a következő napra: a múzeumi kaland kiállítással zárul majd, válasszanak ki és hozzanak el hozzá egy személyes tárgyat, s gondolják végig, mi a választás indoka, milyen történetük fűződik a tárgyhoz. Mindennap összegző beszélgetéssel (mi volt számukra aznap a legjobb?) és videonapló-„írással” zárult.

A második napon bátorságra kapva bejárták a múzeum kiállításait, mielőtt maguk is előadták volna kiállításra szánt tárgyaikat. A következő nap némi gyakorlatot szereztek saját „műtárgyaik” restaurálásában, és közös történetmesélést követően digitálisan is tollba mondták saját tárgytörténetüket. A közösen eltöltött idő a kiállításépítéssel – a hely kiválasztásával, a saját tárgyak installálásával – és portréfotózással, a közös tabló elkészítésével zárult. A munka mindvégig zökkenőmentesen, jókedvűen, jól szervezetten folyt. Mindenki segített, talált magának feladatot.

A foglalkozásokat két fiatalember folyamatosan nyomon kísérte fotóval (Kormos Balázs) és videóval (Csibi Balázs), Bíró Gyöngyi muzeológus pedig mentorként segített váratlan helyzetekben. A kiállítás kis kurátora közös megegyezéssel Kiss Enikő lett, két nyelven nyitotta meg a kiállítást.

A Divercity program célja, hogy a hátrányos helyzetű fiatalok a közterek mellett a város kulturális tereit is birtokba vehessék. A budapesti munka célkitűzését így fogalmazták meg a szakemberek: „A műhelymunka során a múzeum olyan térré vált a fiatalok számára, ahol tapasztalatokat gyűjthettek magukról és másokról, és a »saját hangjukon« szólalhattak meg. Az élményeiket és az üzeneteiket a saját személyes tárgyaikból és történeteikből rendezett tanulmányi kiállítás eszközeivel teszik közzé mások számára. Szeretnénk, ha a kultúrához való hozzáférés és a múzeumba járás nem kiváltság lenne, hanem olyan hétköznapi gyakorlat, amelyhez mindentől függetlenül bárki hozzáférhet.”

A napok igen intenzíven teltek a Néprajzi Múzeumban. A mentorok folyamatosan módosították, alakították a módszerekeit, mert a megértés volt a céljuk. Egy példa: értsük meg, miért rohangálnak a múzeumban a fiatalok, értsék meg, miért csendes a múzeum. Miért rohangáltok? Mert a múzeum a miénk. Ha a tiétekké válik, akkor annál jobban fogtok vigyázni rá…

A program fővonalát improvizatív, csoportépítő, egymásra figyelést késztető játékok és gyakorlatok kísérték, amelyek a fiatalok megmutatkozási vágyára, a bennük lévő érzékenységére, szeretetéhségre reflektáltak.

A közös kiállításra szánt tárgyaikkal tulajdonképpen legféltettebb kincseiket tárták elénk, és ezzel felfedték lelkük legféltettebb titkait, és kitették akár a nagyközönség kritikájának is emlékeiket. Itt kellett a legjobban figyelni arra, hogy a mentorok ne lépjenek át egy olyan határt, ne vállaljanak olyan felelősséget, amely túlmutat egy négynapos foglalkozás pszichés keretein. Mindenki érezte, hogy a személyes tárgyak történetével az ifjak sebeit téphetik fel, vagy elmúlt kedves személyes emlékekeit tehetik nyilvánossá. De előkerültek egészen más tárgyak is. Volt, aki ahhoz kapcsolta a választást, hogy egy szakma elsajátítását tűzte jövőbeli céljául, s volt, aki inkább nem engedett betekinteni emlékeibe, „maga elé” húzott egy tárgyat.

A hét végére nemcsak a részt vevő fiatalokra hatottak a foglalkozások a kalandnál mélyebben, hanem a felnőttek szívében is nyomot hagytak ezek a nagyon érzékeny, fantáziadús fiatalok. A kiállításnyitón bárki megkérdezhette a „műtárgyak” tulajdonosait tárgyaikról, ők pedig készségesen és nagyon büszkén válaszoltak. A múzeum s ezen belül a program kidolgozóinak nyitottsága csodát tett. Nem lehet minden héten ilyen program, mint ahogy a csodák sem mindennaposak. A múzeum mindenkié: szlogen? Sok munkával, figyelemmel, szeretettel igenis, elérhetővé válik ez a cél. Nincs múzeumidegen fiatal, csak fiataloknak idegen múzeum.