©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

Műalkotás szerződés szerint

Gondolták volna, hogy 600 évvel ezelőtt is kötöttek szerződést egy-egy műalkotás megrendelésére? Mit várt el a megbízó és mibe nem szólt bele? Sorozatunk az itáliai reneszánsz korának művészeti szerződéseibe enged bepillantást.

A szerződés mint forrásdokumentum

Az itáliai reneszánsz korszakából több száz olyan szerződés maradt fenn, melyet festészeti vagy szobrászi alkotások megrendelése kapcsán kötöttek művészekkel. Ezeknek a dokumentumoknak a kutatása nem tartozik a művészettörténet divatos kutatási témái közé, mert vizsgálatuk, feldolgozásuk komplex ismeretet követel meg, egyidejűleg több társ- és segédtudomány segítségét igényli. A szerződések tartalmi vizsgálata a művészettörténeti kutatás tárgya, de a tudományos feldolgozást meg kell előzze a dokumentumok levéltári felkutatása és a folyóírással írt forrásszövegek átírása, ami levéltári és paleográfiai ismereteket követel meg. Ezeknek a szövegeknek a fordítása latin és olasz nyelvtudást, interpretálásuk pedig jog-, hely- és gazdaságtörténeti, illetve művészetszociológiai ismereteket feltételez. Némileg könnyíti a helyzetet az, ha a szerződés szövege már korábban publikálásra került, ebben a 19. századi pozitivista történettudomány tudatos és szisztematikus forrásfeltáró és -közlő tevékenysége jelentős számú szöveg publikálásával, Itáliában is fontos eredményeket ért el.

Szavazás fekete és fehér babbal

A 15. századi itáliai szerződések, mint jogi dokumentumok, a műalkotás megrendelésében és létrehozásában érdekelt két fél, a megrendelő és a művész, a szerződést írásba foglaló jegyző (notaio) és megfelelő számú tanú jelenlétében kerültek megkötésre. Jegyző felfogadása az ügylet lebonyolításához nem volt előírás, mert a szerződést írásba foglalhatta éppúgy valamelyik fél is, ennek ellenére az esetek többségnél a szerződéskötést a jegyzők aktív részvétele jellemezte. A megrendelő kívánságainak és elvárásainak, egyszersmind a művész és megrendelő kötelezettségeinek írásban történő rögzítéséhez, azaz jogilag érvényes szerződés megkötéséhez legtöbbször a megrendelő ragaszkodott. Noha formailag bizonyos megkötések jellemezték a szerződést, tartalmilag az éppen megrendelt mű határozta meg azt, hogy mi került bele. A szerződés kötött vagy állandónak nevezhető része volt testületi (leginkább céhes) megrendelések esetén a megbízás egy adott művésznek való odaítéléséről szóló szavazás, amit – valószínűleg ókori görög-római hagyomány szerint – fekete és fehér babbal végeztek. A fekete az igen, a fehér a nem szavazatot jelentette. Olyan rész, amely minden szerződésben megtalálható volt, vagyis elmaradhatatlan részét képezte a szerződésnek, meglehetősen kevés volt (eltekintve az olyan kötelező részektől, mint a keltezés, a szerződő felek megnevezése, a helyszín rögzítése és a tanúk felsorolása): ez a szobrászi szerződések esetében a nyersanyag, amiből a szobor vagy szobrászi alkotás készült, a készítendő mű megnevezése, méretei, a határidő és a kifizetés részleteinek, számának és idejének felsorolása. Festészeti mű megrendelése esetén ezek mellett bizonyos festékpigmentek (mint a kék színű festék) használatára, az aranyozás részleteire is kitértek és lényegesen több instrukcióval, utasítással éltek az ábrázolandó témára és az alakok számára vonatkozóan.

A honorárium

Bármilyen furcsa is, minden egyéb elvárás, mint például a készítendő műről előzetesen készített rajz vagy szobormodell bemutatása a megbízónak, vagy a mű elkészítéséért járó díjazás konkrét összege, a kész műért vállalt garancia, a határidő be nem tartása esetén kikötött kötbér vagy pénzbüntetés, vagy kezesek állítása, mind olyan részei voltak a szerződésnek, melyek akár ki is maradhattak belőle.  A megbízó akaratától függött, hogy mi az, amihez az adott megrendelés kapcsán ragaszkodott vagy amibe bele kívánt szólni.

Ezek közül minden bizonnyal a művésznek járó honorárium hiánya a leginkább érdekes. A konkrét összeg meghatározásának hiánya a szerződésben természetesen nem azt jelentette, hogy a művész a készítendő műért nem kapott pénzt vagy egyes esetekben a pénzösszeg mellett természetbeni juttatást (élelmiszert vagy szállást), hanem azt, hogy a kor szokása szerint a műért járó pénzösszegről nem a szerződés kötésének időpontjában döntöttek, hanem az elkészült mű értékét utólagos értékbecslés (olaszul stima vagy lodo) útján határozták meg. Ebben az esetben a szerződésben csak azt rögzítették, hogy a mű értékét majd külső szakértők révén fogják meghatározni, akiknek személyéről a megrendelő vagy a képviselői és a művet készítő művész közösen döntenek majd. Ilyen külső szakértőn művészeket, festőket, szobrászokat, aranyműveseket értettek, akik nem egyszer jó ismeretségben voltak a megrendelt alkotást készítő művésszel.

A megrendelés tárgya

Az ábrázolandó téma kapcsán ma hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ez volt a szerződés azon része, melyet a legpontosabban, minden apró részletre kiterjedően fogalmaztak meg. Csalódnunk kell azonban, mert a legtöbb szerződés a téma megnevezésén túl, leginkább csak az ábrázolandó (megfestendő vagy kifaragandó) alakok számáról rendelkezett, illetve az alakok egymáshoz képest történő elrendezéséről, azaz arról, hogy mely alakok álljanak a jobb vagy bal oldalon, és ki vagy kik álljanak mellette. Meglehetősen ritkán esik szó ugyanakkor arról, hogy az ábrázolandó alak milyen kinézetű legyen, vagyis milyen életkorú, milyen ruhát viseljen, vagy milyen attribútummal jelenjen meg. A szerződéseknek az ábrázolás részleteire vonatkozó szűkszavúságára valószínűleg két magyarázat adható: egyfelől az, hogy a részletekre vonatkozóan a megbízó szóban egyeztetett a művésszel (amire több szerződésben is találunk utalást), másrészt az, hogy szerződéhez csatolt rajz vagy bemutatott szobormodell esetén az írásban történő megfogalmazásra már nem volt szükség. Magáról a művészi stílusról (maniera) pedig még ennél is ritkábban ejtettek szót, minden bizonnyal azért, mert a művész kiválasztásával a megbízó már „letette voksát” amellett a művészi formavilág mellett, amit az adott művész képviselt.

A jegyzők öröksége

A szerződések általában három példányban készültek: egy példányt kapott a megbízó, egyet a művész és egy maradt a jegyző birtokában. A jegyzői példány a vitás esetekben bírt jelentőséggel, ha a nézeteltérés végül peres üggyé fajult, mert míg a megbízó vagy a művész példánya könnyen elveszhetett vagy elkallódhatott, a jegyző saját példányát általában nem külön lapra írta, hanem időrendben vezette egy könyvben, a többi általa vitt jogi ügylettel együtt. Ma leginkább ezek a jegyzői példányok azok, amiket a művészettörténeti kutatás használ, minthogy viszonylag rendezetten, a korabeli jegyzőik nevei alá sorolva találhatók meg Firenze (és Olaszország más városainak) levéltáraiban. Testületi megrendelés esetén, ha céhes, egyházi vagy köztestületről volt szó, a szerződés az adott testület levéltárában lelhető fel, kevésbé könnyen hozzáférhető módon, minthogy az adott testület gyakorlatától függött, hogy a szerződésekről külön nyilvántartást vezetett-e vagy más iratok közé vegyesen jegyezte fel egy-egy művésszel kötött megbízásait.

Az anyag(költség) súlya

Egy műalkotás megrendelése esetén szerződés vagy egyezség szóban is létrejöhetett. Rendszerint az anyagköltség, amibe a megrendelt mű került – mely költség éppúgy fakadhatott szobrok esetén magából a nyersanyagból (a bronz és a carrarai márványból készített szobrok igen drágák voltak), festészeti alkotások esetén függött a mű típusától (nagy méretű templomi oltárok vagy falképek) ­–, volt az a tényező, ami miatt a megrendelő a megbízás szerződésbe foglalása mellett döntött. A bronzhoz és a márványhoz képest lényegesen olcsóbb nyersanyagból készített szobrászi alkotások, mint a faszobrok, vagy a kisméretű festmények, a gyakorta sorozatban készített agyag, gipsz vagy papírmasé domborművek megrendelésekor nem készült szerződés. Ez utóbbi, sorozatban készített műveket készen is meg lehetett vásárolni egy-egy művész műhelyében, olcsó áron, így azok számára is elérhetővé váltak, akik anyagi helyzetükből fakadóan nem engedhették meg maguknak egy műalkotás megrendelését.

Képek forrása:

http://operaduomo.firenze.it/blog/posts/era-il-16-agosto-1501-quando-michelangelo-veniva-incaricato-di-scolpire-il-david

(s)