Műalkotás szerződés szerint II.

A rajz magán viseli azokat a legjellegzetesebb jegyeket, amelyek a szerződéshez készített rajzokat jellemzik: előkészített, alapozott papír, részletesen megrajzolt kompozíció, már-már a miniatúrákra jellemző aprólékossággal, a befejezésként felrakott csúcsfényekkel, és a csak nagy vonalakban megrajzolt keretelő oltárarchitektúra, melynek vázákkal és növényi elemekkel díszített pilaszterei közül a művész csak az egyiken rajzolta meg a díszítményt. Ezt a rajzot, ahogy más rajzokat is szöveges magyarázatokkal látták el, melyek a méretekre vagy a megfestendő színekre vonatkoztak, ugyanis e rajzok többségükben nem voltak színezettek.

A szerződésben említett rajzokat a szerződéshez csatolták (innen ered angol szakirodalmi elnevezésük, a contract drawing), így további sorsuk egy volt a szerződésével. Ha nem kallódtak el az évszázadok során, akkor levéltárakba kerültek. Egy részük ma is ott lappang, míg másik részük időközben múzeumi rajzgyűjteményekbe került. Valójában ezeket a szerződésrajzokat nagyon nehéz felismerni és elkülöníteni más funkciójú rajzoktól. Noha összehajtogatott állapotuk is ismérv lehet a felismerésükhöz, nem feltétlenül hajtogatták össze mindet és későbbi restaurálásaik során a hajtogatás nyomai el is tűnhettek.

Szobormegrendelések: rajzok vagy modellek

A szobrászi szerződéseknek az a csoportja, ahol a szobrász rajzot készített a megrendelő számára, nem háromdimenziós modellt, megtalálásukban és beazonosításukban komoly feladat elé állítja a kutatást. Részben azért, mert a korszak szobrászainak rajzstílusai nem igazán ismertek, így ha fennmaradt is egy-egy ilyen rajz, de nem maradt fenn a kész mű, akkor az azonosítás lehetetlenné válik. Szerencsés esetben a rajz mellé írt magyarázat nem csupán instrukciókat adott a művésznek, hanem a rendelt műről is információval szolgált.

A szobormodellekről a szerződések valamivel többet árulnak el, mint a rajzokról: nyersanyagukat és olykor őrzési helyüket a szerződéskötés pillanatában. Nem említik azonban sem méreteiket, sem kidolgozottságuk fokát, sem azt, hogy festettek vagy festetlenek voltak-e, esetleg mázasak vagy aranyozottak. A forrásszövegek arról tanúskodnak, hogy a szobormodelleket agyagból, viaszból vagy ritkább esetben fából készítették. Méretük valószínűleg nem lehetett nagyobb egy toszkán bracciónál, azaz karhossznál (1 braccio = 58,4 cm), s ha Giorgio Vasarinak az itáliai reneszánsz művészek életrajzát ismertető művének (Le vite de’ più eccellenti pittori, scultori e architettori – A legkiválóbb festők, szobrászok és építészek élete) bevezetőjében leírtaknak hihetünk, akkor jellemzően a fél braccio nagyság, a szobor-előkészítő vázlathoz javasolt méret volt jellemző méretük.

A szobrászi szerződésekben említett szobormodellek sorsa kicsit másképp alakult, mint a rajzoké. Több szerződésből is kiderül, hogy a szobormodelleket a megrendelő magánál tartotta, céhes megrendelés esetén a céh audiencia- vagy tanácstermében. A szobormodellek tehát nem a tanulmány vagy előkészítő vázlat szerepét töltötték be, ami a művész munkáját a készítés során segítette, hanem önálló, teljes értékű alkotások voltak, és ha nem pusztultak el az évszázadok során, akkor a későbbiekben szakrális vagy díszítő funkciót tölthettek be. Az itáliai reneszánsz művészek közül Benedetto da Maiano (1442–1497), Michelangelo Buonarroti (1475–1564), Jacopo Sansovino (1486–1570), később Benvenuto Cellini (1500–1571) készített szívesen mindennapi műhelygyakorlatában szobormodelleket.

Az építészeti modellek

Az építészeti megbízások a festészeti és szobrászi megrendelésekhez hasonló gyakorlatot követtek. A tervezett épületről rajzot vagy kisméretű, leggyakrabban fából készített makettet mutattak be a megbízónak. Az épület tervét készíthette építész, de felkérhettek a feladatra akár festőt is, a famodell kivitelezője pedig rendszerint egy asztalosmester volt.