Attila aranyai a pulykákban? A szikáncsi kincslelet
HATÁRTALAN RÉGÉSZET
Miért vizsgálták meg a pulykákat fémkeresővel? Tóth Katalin, Csányi Viktor és Felföldi Szabolcs írása a most megjelent első magyar régészeti magazinba, a Határtalan régészetbe készült.
| Határtalan Régészet |
2016-06-08 09:30 |
Határtalan Régészet címmel indult el hazánk első régészeti folyóirata, melynek bemutatóját június 8-án, szerdán 17 órakor tartják a Móra Ferenc Múzeumban. A magazin első számának főszereplői a titokzatos hunok: kincseik, harcászatuk, öltözködésük és további rejtélyeik, de a hiánypótló lapról beszéljen inkább maga az újság! Tóth Katalin, Csányi Viktor és Felföldi Szabolcs arról a legendás leletről írtak, amelyek pulykák segítségével kerültek elő. A cikkük itt olvasható:
1963. október 21-én a Hódmezővásárhely melletti Szikáncs egyik tanyája közelében a helybéli gazdasszony, Józó Erzsébet a friss szántásban épp pulykáit terelgette, közben pedig földimogyorót keresgélt, amikor ostora nyele a ragadós földből apró, sáros, sárga érméket fordított ki. Az érméket egy befőttes üvegbe gyűjtötte és a szomszédoknak is ajándékozott belőlük. Sejtette, hogy valami értékeset talált és megpróbált utánajárni, hogy mi lehet az. Másnap az egyik szomszéd gyerek néhány darabbal felkerekedett és bement Hódmezővásárhelyre, hogy a helyi óra-ékszer szaküzletben megvizsgáltassa azokat. Ott elhajtották azzal a felkiáltással, hogy sárgarezet nem vesznek. Végül 10 nap múlva Józó Erzsébet veje, Ale Sándor vitt fel néhányat a leletekből a Magyar Nemzeti Múzeumba.
Józó Erzsébet a pulykáival
Huszár Lajos, az éremtár akkori vezetője azonnal felismerte a leletek jelentőségét. Korek József, a Nemzeti Múzeum régész főigazgató-helyettese és Bíróné Sey Katalin numizmata már másnap leutaztak az alföldi tanyavilágba. Ott nemcsak az arannyal teli befőttesüveget kapták meg Józó Erzsébettől, hanem összegyűjtötték a szomszédoknak, ismerősöknek ajándékozott pénzeket is, beazonosították a lelőhelyet, majd táskájukban a kinccsel, mindenféle biztonsági intézkedés nélkül visszautaztak Budapestre az esti vonattal. Néhány nappal később egy akkoriban újdonságnak számító eszköz, egy Csanda Ferenc és Zalavári Tibor mérnökök által az apró régészeti fémtárgyak észlelésére is alkalmassá tett fémkereső műszer segítségével újabb mintegy 300 érmét szedtek össze. A kutatók alaposságát az is jól jelzi, hogy a szántóföldön legelésző pulykákat egyenként megvizsgálták a fémkeresővel, nem zárva ki annak a lehetőségét, hogy a pulykák lenyelhettek egy-egy aranyat. A fémkeresővel vizsgált pulykák fotói bejárták az akkori sajtót.
A leletmentésben a Magyar Nemzeti Múzeum és a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeum munkatársai is részt vettek: az előbbiből Bíróné Sely Katalin numizmatikus (aki később a leleteket feldolgozta, előzetesen publikálta) és Horváth Béla régész, az utóbbiból pedig Nagy Katalin régész (aki abban az évben került a múzeumba), valamint Forrai József restaurátor és Égető János gazdasági ügyintéző.
Végül összesen 1439 darab közel 23 karátos, azaz majdnem színaranyból vert solidus került elő, melyek egyenként 4–4,5 grammosak, összsúlyuk közel 6,5 kilogramm. Az érmék közül 2 darabot emlékként megtarthatott a család, további 5 darab a hódmezővásárhelyi múzeumba, a fennmaradó 1432 darab a Magyar Nemzeti Múzeum éremtárába került. A pénzek közül 1000 darabot már az előkerülésük évében, 1963 novemberében bemutattak egy kiállításon a Tornyai János Múzeumban, rendkívül szigorú biztonsági intézkedések, állandó rendőri őrizet mellett. Személyesen Liptai Ervin, a Művelődési Minisztérium főosztályvezetője adott „kezelési utasítást” az aranyérmékhez Dömötör János akkori múzeumizgatónak.
Egy befőttes üvegnyi arany
A leletegyüttes mind a kibocsátó uralkodókat és verdéket, mind az előforduló érmetípusokat, mind az érmék állapotát tekintve meglehetősen egységes jelleget mutat. A kincs zömét (közel 98%-át) II. Theodosius keletrómai császár (402–450) solidusai alkotják. Emellett a nyugatrómai császárok közül mindössze Honorius (395–423) 2 darab, valamint III. Valentinianus (424–455) 32 darab solidusa fordul elő benne. Döntő többségük (99,6%) a konstantinápolyi verdében készült, csak III. Valentinianus néhány verete származik a római, illetve a ravennai verdéből. A pénzek kibocsátásának idejét a 420-as évek eleje és a 440-es évek közepe közé tehetjük. Honorius veretei a legkorábbiak közé tartoznak (420-as évek eleje). II. Theodosius 443-ban készült solidusai, valamint egy feltehetően 445-ben vert unikális érme a legkésőbbiek, ezek jelentik a leletegyüttes záródását.
A solidusok többsége „verdefényes” volt, azaz úgy kerültek a földbe, hogy előtte nem kerültek forgalomba. A nagy mennyiségű azonos, a konstantinápolyi verdéből kikerült verdefényes lelet arra utal, hogy a pénzt nem apránként gyűjtötték össze. Az érmék jelentős része egy tömegben jutott elrejtője kezébe és egy összegben kerülhetett hun földre. Valószínűleg a hun fejedelmi udvarba császári adóként küldött pénzt rejtették a földbe legkorábban 445–446 tájékán.
Bizánc az adót vert arany formájában fizette a hunoknak, akik ezt nem pénzként, hanem arany nyersanyagként használták fel. Miután a kutatók hagyományos pénzgazdálkodással nem számolnak a hunok által uralt területeken, jó eséllyel feltételezhetjük, hogy amennyiben a szikáncsi solidusokat nem rejtették volna el, akkor idővel azokat is beolvasztották volna és viseleti tárgyakat, ékszereket, fegyver- és lószerszámdíszeket készítettek volna belőlük.
A hódmezővásárhelyi kiállítás
Az írott forrásokból tudjuk, hogy az érmék kibocsátásának időszakában a hunok óriási évenkénti sarcra kötelezték a Keletrómai Birodalmat, ezért valószínű, hogy a szikáncsi kincs 6,5 kiló aranya ennek az adónak csak egy töredéke lehetett (440-ben az adó 2100 fontra rúgott, a szikáncsi érmék együttes súlya mintegy 20 fontnak felel meg). Ha ebbe belegondolunk és összeadjuk a régészek számára „aranykornak” tűnő hun kor összes Kárpát-medencéből ismert aranytárgyának tömegét, amely nem éri el vagy legalábbis alig valamivel haladhatja meg a 10 kilogrammot, akkor világossá válik, hogy az egykori gazdagságot jelképező hatalmas tortának csupán egy leheletvékony szeletét találták meg régészek az elmúlt 200 év régészeti ásatásai során a Kárpát-medencében. Éppen ezért valójában csak sejtéseink lehetnek az egykori Hun Birodalom tényleges gazdagságáról.
Annak kiderítése, hogy ki, milyen körülmények között és miért rejthette el a solidusokat, sajnos már kívül áll a régészet kompetenciáján, de a leletanyag kora és a szeged-nagyszéksósi leletegyütteshez közeli előkerülése megerősítheti, hogy a hunok fejedelmi szállását valóban valahol itt, a Tisza folyó közelében kereshetjük.
Az „Attila kincsének” is nevezett leletegyüttes numizmatikai értéke jelenleg meghaladhatja a 2 milliárd forintot. A becsületes megtaláló jutalma 1963-ban 70 ezer forint volt, amit Liptai Ervin ünnepélyes keretek között adott át a Józó Erzsébetnek a Tornyai János Múzeumban. Az eseményről a korabeli híradó is beszámolt. A 70 ezer forint egy átlagember közel 7–8 évi bére volt akkoriban, ebből Józó Erzsébet 50 ezer forintért egy városi lakást vett, két lányának pedig 10-10 ezer forintot ajándékozott. Becsületessége és tisztessége, az, hogy az éremkincs előkerüléséről értesítette a múzeumot, ma is tiszteletreméltó és példaértékű. Köszönetünket Józó Erzsébetnek és családtagjainak, valamint a leletegyüttest összegyűjtő és további részeit feltáró szakembereknek az éremkincs előkerülésének 50. évfordulója alkalmából a vásárhelyi múzeumban rendezett kis kamarakiállítás révén fejeztük ki, megemlékezve az éremlelet előkerülésének izgalmas — esetenként megmosolyogtató — történetéről.
A szegedi Móra Ferenc Múzeum kiadásában megjelent lapban még több fotó látható, illetve még több érdekes cikk olvasható. Kapható az újságárusoknál.
