©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

Közelítések

A művész, alkotása és a közönség együttlétéről az alkalom szervezője számol be.

Kántor Ágnes szegedi festőművész meditatív hangulatot árasztó, professzionális festői tudással megalkotott képeit évek óta figyelem a REÖK tárlatain. Honlapján közölt projektleírásai, művészi koncepciói különleges szellemi adalékok képei gondolati megalapozásáról. A 2016 júniusában rendezett REÖK GYERÖK KÖR négy napos nyári múzeumpedagógia programjának befejező napjára meghívtam a művésznőt, hogy a gyerekek személyesen is találkozzanak a kivételes érzékenységgel létrehozott művek alkotójával. Ágnes most A fény határai  I-IV. papíralapú, akrillal festett, kis méretű képeivel jelentkezett a XVI. Táblaképfestészeti Biennáléra. Az elmúlásról szóló mű-együttes történetét képről képre haladva kell összerakni magunkban. Sejthető, hogy valami megrázó történet folyamatát láthatjuk a képeken.  Általános hír egy balesetről? Talán éppen fájdalmas személyes veszteségét oldotta fel ecsetjével? Egyelőre nem tudjuk a választ. Bizonyosságot a művésztől várunk. A fotószerű, fekete-szürke-fehér tónusok skáláján tartott, szimmetrikusra komponált művek két háttal álló, az út enyészpontjába haladó embert, egy lehunyt szemű férfi portrét, egy autót és egy fénylő emelvényen álló embert mutatnak.

A gyerekeket már a találkozás előtti napokban kértem, hogy kiemelten foglalkozzanak Kántor Ágnes anyagával, gondolkodjanak kérdéseken, melyek a művek létrehozására vonatkozhatnak, a művészhez és az emberhez egyaránt szólhatnak, és jegyezzék le azokat. A csoport vezéregyénisége egy 13 éves fiú, Ádám volt, aki a maga érettségével, tudásvágyával, koncentráltan vetette papírra kérdéseit: Mi alapján választotta ezt a témát? Mi köti össze ezt a 4 képet? Mi adta az ösztönzést a képek festéséhez? Mit érzett, amikor elkészült egy kép? Mi késztette a festészeti pályára? Mi szokott általában ösztönzést adni a képek elkészítéséhez?

Ágnes a beszélgetés kezdetén elmondta, hogy azért is fogadta el a meghívást, mert így közelebb kerülhet az általános iskolás korosztályhoz. Felnőtteket tanít, a SZTE Rajz - Művészettörténet Tanszékének tanára, ezért eddig nem volt képe arról, hogyan kell általános iskolásokkal foglalkozni. Kicsit aggodalmaskodott, vajon értik-e majd, amit mond. Megnyugtatott, hogy kifejezetten értékesnek tekinti a gyerekkel való beszélgetés lehetőségét. Ugyanakkor 4 éves kislánya miatt – akinek egyre fontosabb a véleménye –, már közelít a jelenlévő korosztályhoz. Ágnes sorra válaszolt a kérdésekre, egyre közelebb került a gyerekekhez, leguggolt hozzájuk, csoporttá kovácsolódtak. Értették egymást.

A művésznő megosztotta velünk, hogy a kiállított képek egy olyan gyermekkori barát elvesztéséről szólnak, akivel már régen találkozott, és végtelenül megrendítette autóbalesetének híre. Tehetetlenül áll a szomorú tény előtt: története befejeződött, lezárult. Végessége csak annyira oldható fel, amennyit egy történet változik, ha valaki újra és újra elmeséli. A téma nagyon személyes, és a jelenből táplálkozik.

A kérdésekre adott válaszok felvázolták a művészeti szakközépiskolás tanulmányoktól fogva a Magyar Képzőművészeti Egyetemen töltött tanulmányévek tapasztalatait, kiállítás-rendezésekről, ösztöndíjakról, díjakról és a hozzájuk vezető utakról szóltak.

A kisebbek nem tettek fel kérdéseket, nagyobb társuk és az én művésszel folytatott párbeszédemet követték. A hatvanperces program végén Kántor Ágnes minden résztvevőt megajándékozott Nem emlékszem mit álmodtam című katalógusával.

A meghívással az volt a célom, hogy a gyerekekben rejlő alkotókedv, művészeti érdeklődés egyre intenzívebbé váljon, találjanak önálló utakat témaválasztásaikban, alkossanak kérdéseket a művekhez, és keressék a művészekkel való közvetlen kapcsolatot. Galéria környezetben felhívtam a figyelmet a képzőművészeti tehetség összetettségére, szellem és alkotás egységére, a művésszé válás lépcsőfokaira.

Külön eredmény volt számomra, hogy művész és gyermek kölcsönösen élményt formált a másik fél érdeklődő társágából.