©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

Tanulmányozható múzeum

2011. november 25-étől látogatható a Veszprém megyei múzeum átalakított, kibővített és újragondolt raktárbázisa, pontosabban annak egy része. amely a TIOP 1.2.2/08 pályázat keretében készült el.

A számok

2011. november 25-étől látogatható a Veszprém megyei múzeum átalakított, kibővített és újragondolt raktárbázisa, pontosabban annak egy része. A beruházás számadatai sejtetik annak nagyságrendjét. A 105 négyzetméternyi új épületrész, a fejlesztésbe bevont 655 négyzetméter raktárterület, a közel 30 millió forint értékű új, korszerű műtárgytároló bútorzat, a megmozgatott, lefényképezett, adatbázisban rögzített 10 000 műtárgy, az 5 muzeológus, 7 restaurátor, 2 gyűjteménykezelő, 6 közcélú foglalkoztatott közel egyévi megfeszített munkája, és persze az elköltött 99 386 459 forint pályázati támogatás a gyűjteményi munka léptékét tekintve legalább egy évtizednyi előrelépést – vagy más szempontból nézve: évtizedes hátrány ledolgozását – jelenti a múzeum életében.

Vonzó gondolatkísérlet lehetne eltöprengeni azon, vajon mekkora előrelépést hozna a múzeumok raktározási és gyűjteményi körülményeinek, s egyúttal a hozzáférhetőség javításában, ha e pályázatok célját az Európai Unió és a Magyar Állam elsősorban e területek fejlesztésében jelölné meg. A TIOP pályázatok esetében azonban maga a raktári-gyűjteményi munka az elsődleges célok háttérmunkálataiként, lényegében „önerejeként” valósul meg. Hiszen a fő cél a raktár tanulmányi és kiállítási célú átalakítása, amely összhangban az uniós támogatási elvekkel, s ugyanakkor az elmúlt évek európai látványraktár-építési divatjával a múzeumok küldetésének átalakulását (vagy még inkább mesterséges átalakítását) és egyben a közgyűjteményekkel szembeni új társadalmi (vagy még inkább állami) igényeket is jelzi.

A tanulmányi raktár mint régi-új műfaj

Ez az elvárás, vagyis a gyűjtemények „kinyitása” nem elsősorban technikai, hanem szemléletbeli kérdés. A raktárakban való fizikai jelenlét, azzal, hogy fizikai hozzáférést enged a korábban kiállítások és kiadványok révén mindössze töredékében közkinccsé tett műtárgyakhoz, kitágítja a gyűjtemények – eddig „szakemberekre” bízott – értelmezési lehetőségeit is.

A klasszikus kiállítás vagy a gyűjteményi katalógus a gyűjtemény egészéhez képest a téma és a tárgyak körének önkényes leszűkítéséből születik, ám a kontextus szinte végtelen tágításának lehetőségét hozza, történeti-művelődéstörténeti és esztétikai síkon egyaránt. Ezzel az egyszerre szűkített és kitágított elemzéssel szemben a tanulmányozható gyűjtemény a maga egészen más természetű összefüggésrendszereivel a megismerés demokratikus élményét ígéri. De vajon megadja-e?

A „múzeumi tudás” lehetőleg teljes körű közkinccsé tétele voltaképpen visszatérés a múzeum eredeti koncepciójához. Az 1903-ban alapított Veszprém vármegyei közgyűjtemény első, majd 1925-ben nyíló második állandó kiállítása – a világ megismerhetőségének pozitivista eszméjétől áthatva – a begyűjtött tárgyak teljes sorozatait kínálta fel ismeretszerzésre.

A geológiai és régészeti leletek, műalkotások és „régiségtárgyak” muzealizálásának elsődleges szempontja volt, hogy beillenek-e ebbe a „totális” kiállításba és van-e még hely számukra? Ha e szempontoknak nem feleltek meg, akkor eleve nem kerültek begyűjtésre vagy a vitrinszekrények alsó zárt szekrényeiben kötöttek ki, új vitrinekre, új kiállítóteremre vagy – mint kevésbé fontos vagy duplumtárgyak – cserére várva. Az „állandó kiállítás” tartalma lényegében folyamatosan változott. Egyrészt azért, mert a múzeumőr beleértette a zárt szekrények tartalmát is, amelyet a látogatók okulására elő is varázsolhatott onnan. Másrészt egy újonnan bekerülő „fontos” darab, például egy jobb állapotú kőbalta vagy egy archaikusabb pásztoreszköz felülírhatta az emberiség (ős)történetéről szóló korábbi állítást: a vitrin tartalmát kicserélték, a korábbi kiállítási tárgy „lekerült” a zárt fiókba. E magabiztos muzealizálási és kiállítási gyakorlat mögött magabiztos és viszonylag egyszerű múzeumi küldetést sejthetünk. Míg az emberiség történetének evolucionisa értelmezése szempontjából a múzeum csupán egy kis láncszem volt a múzeumok országos, illetve európai hálózatában, addig a korabeli iratokban és cikkekben gyakran hivatkozott „vármegyei magyarság” identitásának szinte kizárólagos letéteményeseként működött. E kettős feladatot látta el a kiállítás, amely egyben tanulmányi raktár is volt (így is nevezték), s e feladat betöltése érdekében került egy enteriőrbe a jurátus kard és a cifraszűr, a mézeskalács ütőfa és a herendi porcelán.

Vajon visszatérhetünk-e legalább részben – mint múzeumi hagyományhoz – e második világháború előtti megyei múzeumi koncepcióhoz, a tanulmányozható gyűjtemény és a megérthető világ illúziójához? Vagy csupán az elnevezés és a vitrinszekrények kettős hasznosítása azonos, amely mögött egészen más célok és feladatok rejlenek?

Ha az 1920-40-es évek óta megváltozott múzeumi körülményeket kívánjuk fontossági sorrendbe állítani, első helyre kínálkozik a műtárgyállomány rohamos növekedése. A gyűjteményenként eltérő mértékű, legalább tízszeres, de esetenként százszoros mértékű gyarapodás új dimenzióba helyezte a kiállító és raktárterek (örök érvényű) szűkösségének problémáját. A számszerű növekedés hátterében ugyanakkor ott húzódik a gyűjtés céljának és módszertanának átalakulása is: a régészeti lelettel azonos fontosságú lesz maga a dokumentáció, a műalkotások holdudvarában szót kér a politika, a történeti és néprajzi tárgyak és azok dokumentációja már nem csupán egy megfoghatatlan „megyei identitást” képviselnek, de pusztuló életvilágokat, történeti traumákat is.

Ugyanakkor más stratégiát követel a sokszorosára növekedett látogatószám is, de még inkább a múzeumot használók új összetétele. A múzeum korai korszakában (kis túlzással) Laczkó Dezső múzeumigazgató személyesen vezette körbe az évi háromszáz, részben tudós kolléga , de mindenképpen értelmiségi látogatót. Ezzel szemben ma mennyiségi mutatóknak próbálunk megfelelni a sok ezernyi, átlag életkorában (kis túlzással) 12 éves közönségünk minőségi kiszolgálásával.

Számokban kevésbé mérhető, ám mindenképpen fontos változás a tudományos elemzés/értelmezés kizárólagos múzeumi /muzeológusi jogának erősödése a 20. század második felében. A múzeumi tudásra irányuló individuális tudományos teljesítmények erős falakat emeltek a gyűjtemények (gyűjteményrészek) és a látogató, de akár a „tudós kolléga” közé is.

Egy modern tanulmányi raktárnak ezeket – az értelmezés szabadságát gátló – falakat is le kell bontania, amikor kapuit tágra nyitja. Mindez azonban őszinteséget és önfegyelmet igényel. A gyűjtemény eróziójához ugyanis nem csak a látogatók páratartalmat és porszennyezést növelő jelenléte járulhat hozzá, hanem a beavatatlanok számára ugyan nyitott, de semmilyen módon nem irányított értelmezés is. Ezt elkerülendő, a gyűjtemény kitárása lényegében vallomás kell legyen: őszinte szembenézés a gyűjteményt képző erők és szándékok gyakori esetlegességével, a gyűjteményi szerkezet hiányosságaival és torzulásaival, az egyéni tudományos koncepciók erejével. A látogató számára az értelmezés szabadságának legfontosabb kulcsát mi magunk adhatjuk meg, ha szembesítjük vele: a múzeumi gyűjtemény leginkább önmaga, s csak kis részben „a valóság” tükörképe!

Új tanulmányi raktárunk e tekintetben a 20. század eleji múzeumi küldetéstől gyökeresen különböző, s talán még igazán ki sem formálódott, csupán ösztönösen képviselt múzeumi célokat tükrözi. A jurátus kard és a cifraszűr, a halottas lepedő és a kortárs üvegszobor e térben is egymás mellé kerül, de amit képvisel, az már nem kizárólag a vegyes gyűjtőkörű megyei múzeumok megszokott bája. Tanulmányi raktárunkkal a megismerhetetlen világ posztmodern széttöredezettségét bevalló, de egyúttal a végtelen számú olvasat és végtelen számú identitás lehetőségét kínáló múzeumi kísérlet egy újabb állomása is kívántunk lenni.

Az épület: raktár, kiállítás, foglalkoztatóterem

A tanulmányi raktárat a múzeum főépületétől mintegy négy kilométerre, a volt szovjet laktanya területén található múzeumigazgatósági és műtárgyvédelmi bázis raktárépületében alakítottuk ki. Bár néhány évvel ezelőtt a megyei levéltár is a közelben nyert elhelyezést, a lakótelepekkel övezett, s a sivár katonai környezet jegyeit még őrző telep messze áll nem csak általában egy kulturális központtól elvárt környezettől, de a veszprémiek eddig megszokott ódon múzeumképétől is. Egy közönségnek szánt múzeumi projekt megvalósítása e közegben, várható kulturális hatásain túl, térbeli-építészeti tett is, vagy ha még messzebb megyünk: egyfajta provokáció.

Az eredetileg kétszintes, 1166 négyzetméteres raktárépületben a múzeum történeti, néprajzi, iparművészeti, képzőművészeti gyűjteményi anyagát raktározzuk, összesen hat raktárhelyiségben, illetve az emeleti előtérben. Lévén, hogy megyei múzeumi összehasonlításban az ország egyik legkisebb alapterületű kiállítóterével rendelkezünk, s még külső kiállításainkkal együtt is mindössze műtárgyaink két-három százalékát tudjuk bemutatni, mindenképpen vonzó lehetőségnek tűnt a TIOP pályázat által előirányzott kiállítótér növelés. Ennek ellenére a tervezett beruházás fő vonzerejét mégis inkább a raktári körülmények javításának lehetősége jelentette. Bár a szóban forgó, fűthető, fénytől elzárt, pormentes aljzatú raktárépület sok tekintetben korszerű volt már a 2007-es birtokba vételkor, a zsúfoltság szinte minden helyiségben a raktárrendezés, a gyűjteményi munka és a kutatók kiszolgálásának rovására ment. Hiába álltak készen évek óta a textilraktári tárolórendszer, a bútorraktári segédeszközök vagy a festménytároló rácsos állványzat tervei, a létező pályázatok közül nagyságrendjében kizárólag a TIOP 1.2.2 kiírás csillantotta fel a reményt ezek beszerzésére.

Ám míg a zsúfoltság enyhítésére a még tömörebb raktározás lett volna a megoldás, addig az előírt cél, vagyis a tanulmányozhatóság és látványosság éppen a gyűjtemény kibontását, a rendelkezésre álló tér megsokszorozását igényelte volna. Ezt az ellentmondást egy sajátos vegyes koncepció próbálta feloldani, amely a tömör raktározást a látványelemekkel vegyíti, és a gyűjtemény teljes körű közzétételét csupán virtuálisan biztosítja. Elegáns megoldás lett volna e vegyes, egyszerre bemutató és elrejtő technikával a szóban forgó raktárépület teljes egészét bevonni a fejlesztésbe, ennek gyűjteményi háttérmunkája azonban a rendelkezésre álló idő alatt, a szűkös térben és a szűkös erőforrások mellett lehetetlen lett volna. Így szűkült a bemutatandó gyűjtemények köre a képzőművészeti gyűjteményre, a néprajzi, történeti, iparművészeti, történeti gyűjtemény textilanyagára, a militaria gyűjteményre valamint a néprajzi bútoranyagra, s a vele egy raktári egységet alkotó nagyméretű mezőgazdasági eszközökre.

A bemutatási koncepció lényeges eleme volt a raktár-jelleg megtartása, sőt hangsúlyozása. Így a leginkább kiállításszerű látványelemeket is megtörik a raktári kódok feltűnő jelzései, a ki nem állított vagy takarásban lévő műtárgyak alaprajzi elhelyezését mutató táblák. Ez a folyamatos figyelmeztetés kettős célt szolgál. Egyrészt hangsúlyozza, hogy a kiállított látványelemek csupán egy önkényesen kiemelt változatát jelentik a bemutatható tárgyak sokaságának, s így további felfedezésekre ösztönöz. Másrészt korlátozza is e felfedezéseket, amennyiben világosan jelzi a határt az önállóan tanulmányozható kiállítás és a gyűjteménykezelőt / muzeológust igénylő további kutakodás között.

Bár műtárgyvédelmi szempontból számtalan indok szólt egy esetleges építkezés ellen, elkerülhetetlen volt az épület bővítése, amely a koncepció legkritikusabb pontja volt. A megpályázható összeg a raktárterület érdemi növelésére nem volt elegendő, viszont a megkövetelt oktatási funkció és az akadálymentesítés biztosítására igen. Így készült el a három szintes, ám mindössze 105 négyzetméteres bővítmény, amelyben fogadóhelyiség, oktatóterem, kutatószoba és lift kapott helyet. Ha az erre költött tetemes összeget összevetjük a közvetlenül a raktári körülmények javítására fordított összeggel, talán torznak tűnhet a kép, amely a műtárggyal szemben az azt tanulmányozó ember (vélt vagy valós) érdekeit helyezi előtérbe. Ám értékelésünket árnyalhatja, ha számba vesszük, hogy a múzeum főépületének, s így kiállításainak akadálymentesítésére a sajátos térbeli viszonyok miatt csak a nagyon távoli jövőben van lehetőség. Így a megyei múzeumnak – a honlapon immár közzétett adatbázisokon kívül – ez a tanulmányi raktár az egyetlen helyszíne, ahol a múzeumi tudáshoz való hozzáférés akadálymentes!

Maga a toldalék épület azonban sokkal több lett, mint e kiszolgáló funkciók összessége. Meghökkentő tömbje, szokatlan színei, hatalmas ablakai, amelyek meg sem próbálnak belesimulni az eredeti épület jellegtelen homlokzatába, egy csapásra írják felül a „raktár” gondolathoz társuló nyomasztó képzeteket, és kecsegtetnek – a környező lakótelep közegében mindenképpen szokatlan – intellektuális kihívással.

Műtárgyak „használatban”

A tanulmányi raktár nem gyermek- és nem populáris műfaj. Intézményünkben, ahol a kor kihívásainak megfelelően az elmúlt időszakban a muzeológusok, sőt a restaurátorok is múzeumpedagógussá „képződtek át”, természetesen semmilyen nehézséget jelent a pályázat „iskolabarát” követelményeinek teljesítése. Ezt szolgálják az iskolai együttműködések, a (már sikerrel futó) múzeumi órák, és az egyes kiállítástechnikai megoldások, mint például a „gyerekbiztos”, polikarbonáttal fedett látványfiókok a textilraktárban. Az iskolák által igényelt tematika azonban korántsem a tanulmányi raktár speciális lehetőségeihez igazodik, hanem a tananyaghoz és az életkori sajátosságokhoz. A műtárgyak és témák körének olyan mérvű szűkítésére van szükség, amelyet már évek óta tud biztosítani a múzeum, s amelyhez maga a tanulmányi raktár inkább csak mint új helyszín, s nem mint új tudás-forrás járul hozzá. (Korántsem becsülendő le persze az új helyszín jelentősége, tekintettel a múzeum főépületétől messze fekvő lakótelepi iskolákra, amelyek számára éppen itt nyílik meg a lehetőség a múzeumi szolgáltatások igénybevételére.)

Ugyanakkor felnőtt látogatók számára is zavaró lehet a műtárgyak és információk befogadhatatlan sokasága. Felületes szemlélődő vagy az összpontosított figyelemre életkoránál fogva alkalmatlan gyerek könnyen afféle értelmezhetetlen „kincsestárnak” minősítheti a látottakat, amely a múzeumi kiállításban megszokott rendező elv híján csupán a látvánnyal szórakoztat, de félő, hogy legalább annyira fáraszt is. Figyelmesebb szemlélődőknek esetleg feltűnik a múzeum javíthatatlan tipologizáló-osztályozó hajlama, még figyelmesebbeknek pedig akár e tipológiák relativizmusa is. Ráadásul a helyenként sokkoló mennyiségben bemutatott tárgyak, például menyasszonyi ládák, katonai egyenruhák, legyezők vagy színes litográfiák mögött ott sejlik a fiókokba, szekrényekbe, „második sorba” rejtett további műtárgyak, szintén befogadhatatlannak tűnő sokasága.

Természetesen, mint minden kiállítás, akárcsak bármilyen tudományos vagy művészi alkotás több szinten is befogadható, élvezhető és értelmezhető. Nem irigyeljük a raktáron végigvágtató gyerek- vagy felnőtt csoporttól a felismerés élményét, hogy mennyi minden érdekes és mennyi unalmas dolgot őriznek egy múzeumban. Kétségkívül, ezzel ilyen magas szinten nem szembesít a hagyományos múzeumi kiállítás.

Igazi közönségét azonban a társadalom, és múzeum mint társadalmi képződmény iránt érdeklődőkben találja meg az új tanulmányi raktár. A gyűjteményekről tájékoztató tablók, az egyes tárgycsoportokat, gyűjteményrészeket elemző-magyarázó szövegek megvilágítják a gyűjtemények belső szerkezetét, az időben változó gyűjteményképző elveket, a múzeummal szembeni változó társadalmi elvárásokat. A figyelmes látogató számára a műtárgyak megszokott értelmezési kerete egyszerre két dimenzióval is bővül. Minden egyes tárgy – például egy szakajtókendő vagy egy lódenkabát – koordináta rendszerében ezúttal ott van a maga a tárgycsoport, tágabban maga a gyűjtemény, s a számítógépen ott van (szerencsés esetben) a tárgyról rögzített „társadalmi információ”. Miközben persze a tárgy megmarad annak ami: hiszen „annak idején a nagyinak is ilyen volt”.

Újrarendezett raktárunk ugyanakkor kiváló terepe a konkrét céllal kezdeményezett egyéni vagy csoportos kutatásnak is. A hagyományőrzőket, művészeket, helytörténetkutatókat, kollégákat, családtörténet-kutatókat eddig is igyekeztünk legjobb tudásunk szerint kiszolgálni, sőt a velük való kapcsolatot sok esetben eredményes közös munkává fejleszteni. Ám teljes körű számítógépes nyilvántartás, mobil kutatóállomások és könnyen hozzáférhető műtárgyak híján ez a szolgáltatás nem volt túl magas színvonalú. A technikai feltételek ugrásszerű javítása, az új raktári rend és maga az oktatóterem új funkciók befogadására is alkalmassá teszik a tanulmányai raktárat. Ilyen lehet például a leendő faipari technikusok kiegészítő oktatása vagy a hagyományőrző kézművesek több éves, lehetőség szerint akkreditált képzése.

Hogy győzedelmeskedik-e végül ez – a műtárgyak értelmezési rétegeit szaporító, s így a gyűjtemény minőségét fejlesztő – funkció vagy a bevételszerzés kényszere alatt inkább látogatótömegek eróziós hatása érvényesül majd, hamarosan kiderül.