©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

Mire jó egy képzés?

Már címével is nézőpontváltásra és dialógusra késztetett a Néprajzi Múzeum múzeumpedagógiai képzése, a Mire jó a múzeum? A három napos program során sikerült néhány választ találni – ha nem is a mire, de a hogyan kérdésére mindenképp.

Miről szólt?

A hazai múzeumpedagógiai és látogatókutatások tanúsága szerint a kamaszok az egyik legelhanyagoltabb korosztály. A pedagógusok sem szívesen viszik ki őket az iskolából, és valljuk be, a múzeumok sem kínálnak olyan programokat, melyek ezeknél az érzékeny, önmagukat kereső, ezért sokszor szélsőségesen megnyilvánuló, de nagyon fogékony fiatal embereknél felvehetné a versenyt az online közösségek, a média világával vagy az önkifejezés más formáival. A Néprajzi Múzeum által szervezett képzés középpontjában ez a korosztály és egy őket hatékonyan megszólító-megmozdító módszer, a drámapedagógia múzeumi alkalmazásának lehetősége állt.

A Mire jó a múzeum? című képzés célja a múzeum, mint speciális kulturális intézmény felfedezésének segítése, a múzeumlátogatás, mint csoportos tevékenység élményszerűvé tétele és a múzeumi anyag, a műtárgy-gyűjtemények és kiállítások hasznosítása a drámapedagógia eszközeinek múzeumi alkalmazásával. A modellként alkalmazott szituációk során az élményszerű feldolgozással egy-egy kiállítási tematika mellett maga a múzeum intézménye is megfelelő értelmezést kap, ezáltal válhat a múzeum halott helyből életszerűvé, múltból jelen idejűvé.

A 2012. júliusában először meghirdetett, 3 napos képzésre főként múzeumpedagógusok, valamint általános és középiskolai tanárok jelentkeztek, de volt köztünk levéltári munkatárs is. Mindannyian nyitottak voltunk az újdonságokra, egymásra; így hamar kialakult az a felszabadult, alkotó légkör, amelyben mindenki szabadon próbálkozhatott, szerepbe bújhatott, nevethetett magán és a másikon, ahol minden ötlet teret kaphatott, továbbfejlődhetett. Ehhez persze szükség volt a jól átgondolt tematikára, a szoros időkerettel való hatékony gazdálkodásra és persze a kiváló előadókra, trénerekre. A Néprajzi Múzeum munkatársai – Szarvas Zsuzsa, Csorba Judit, Koltai Erika és a képzést életre hívó Joó Emese –, a kamaszokkal való kommunikáció írott és szóbeli formáit jól ismerő, és izgalmas gyakorlatok során velünk is megismertető Széni Katalin, valamint a Káva Kulturális Műhely drámapedagógusai, Bori Viktor és Takács Gábor gondoskodtak arról, hogy az intenzív három nap alatt minél több élményt és tudást szerezzünk, és végül már legalább sejtsük, merre is érdemes további tapasztalatokat, gyakorlatot keresnünk.

Mit is csináltunk?

A képzés során – mintegy esettanulmányként – minden gyakorlatunk a Néprajzi Múzeum magyar állandó kiállításának egy nagyobb egysége és a táplálkozás témája köré épült. E téma jegyében első nap vegyes ízelítőt kaptunk: drámás játékokkal ismerkedtünk egymással és beszélgettünk arról, mit jelent nekünk a múzeum, egy különös tárlatvezetés során mi magunk is a kamaszok bőrébe bújtunk, kaptunk egy előadást a kiállítási koncepciókról sok-sok példával és a hagyományos paraszti étkezéstől egy gyakorlat során eljutottunk napjaink világméretű élelmezési problémáihoz is. A hozzávalók a második napon kezdtek összeérni, mikor a drámapedagógiai alapfogalmakkal és módszerekkel (konvenciókkal) a kiállításból hozott saját példákon keresztül ismerkedtünk, a múzeum gyűjteményéből kiemelt és otthonról hozott, táplálkozáshoz kapcsolódó tárgyakhoz pedig szövegeket, történeteket alkottunk, sőt kiállítást is készítettünk belőlük. A harmadik napon már felszabadultan játszottunk: használtuk a megismert konvenciókat, néprajzi filmekre improvizáltunk. Végül megkóstoltuk, amit főztünk: drámapedagógiai elemeket tartalmazó óravázlatokat készítettünk, azok egy-egy részletét a többiekkel el is játszattuk.

Mire volt jó?

Bár a drámapedagógiai módszerek alkalmazása már itthon is több múzeumban napi gyakorlat, a képzés újszerűségét az adta, hogy a drámapedagógiát mint speciális múzeumi/múzeumpedagógiai műfajt múzeumi és drámás szakemberek együttműködésével igyekezett meghatározni, kialakítani. A múzeumi gyűjteményre, kiállításra épülő drámás formákat mutatott meg, melyek múzeumi jelenlét és háttér nélkül nem működőképesek – és arra inspirált mindenkit, hogy átgondolja saját múzeumpedagógiai gyakorlatát, módszereit, újraértelmezze magában a múzeum, a múzeumi tanulás és a múzeumi élmény fogalmát.

A három nap során kaptunk a napi múzeumpedagógiai gyakorlatba azonnal beépíthető ötleteket, személyesen megtapasztaltuk a drámás foglalkozások élményét, és hosszabb távra is elegendő muníciót ahhoz, hogy kiállításainkat más szemmel nézve, drámapedagógiai módszerekkel is feldolgozhassuk. A képzés oktatói figyelmükkel, nyitott gondolkodásukkal, kérdezési technikájukkal és szervezési módszereikkel is példát adtak; hiszen nemcsak a felnőtt tanulóknak, azaz nekünk, de a kamaszoknak is jól esik, ha partnerként kezelik őket. Egy alkotó közösség tagjai lehettünk – és nem csupán három napra, mert a közös módszertani alapokról induló, „egy nyelvet beszélő” szakmai társaság a vizsgafeladatok elkészítésében is segítette egymást ötletekkel, és a jövőben is számíthatunk egymás támogatására. Persze a hatékonyság igazi mutatója az lesz, ha egyre több múzeumi foglalkozásban jelennek meg majd „drámai” elemek.