©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

A „basilica minor” és a Szent Jobb

Kultusz és kultuszhely. Királyi jobb és templom. A legrégibb nemzeti ereklye és a legújabb katedrális.

A Bazilika a XIX. századi magyarországi monumentális templomépületek sorában az utolsó, a köztudatban Szt. István király kultuszának legfontosabb színtere, lévén a Szent Jobb őrzőhelye. A kultuszhely és a kultusz tárgyának összekapcsolódása azonban meglepően rövid történettel bír. Adott egy templom, mely a nagyratörő tervek és a pénzszűke ellentmondásának eredményeképpen hat évtizedig épül, fölszentelésének körünkben élők is tanúi lehettek, s adott egy ereklye, mely az államalapító szent király jobbjának csodák útján megőrzött maradványa, amely a Szt. István kultuszon belül önmagában is szimbolikus jelentőségű.

Fotó: Kormány.hu

E kettő - a templom és a királyi jobb - története csak alig több mint negyven éve közös, de rögtön olyan egységet alkot, mely páratlan együttesét adja a legrégibb nemzeti ereklyének és a legújabb katedrálisnak.

A Bazilika épületének története

A templomok, sajátos jellegüknél fogva, egyben kultuszhelyek is. A legtöbb esetben a tituláris szent kultuszhelyei - nem ritkán, de előfordul -, ezek ereklyéit is őrzik. Az ereklyekultusz által így a szakrális épületből zarándokhely lesz. Ez a zarándokhely-jelleg nem mindig a névadó szent ereklyéje révén keletkezik, s erre éppen a Bazilika jó példa, hiszen csak a millenniumi ünnepségek után, 1897-ben kapott új titulust, Szt. István tiszteletére. Addig a szerény előd, Zitterbarth János Szt. Lipót hitvallónak épített plébániatemploma jogutódjaként létezett [1]. A Szent Jobb ereklyéje még később, a második világháború után, 1951-ben került csak oda. Az épület egyházi státuszának XX. századi változásai csak fokozták a helyzet kezdeti bonyolultságát.
A templom létrejötte azonban nagyon is világi megfontolásoknak köszönhető. Amikor Pest városa 1845-ben megbízta Hild Józsefet, a korszak egyik legkiválóbb építészét, a korabeli Pest városképének egyik fő kialakítóját, a Bazilika terveinek elkészítésével, olyan épületet szándékoztak építtetni, mely a nagyvárosiasodás szimbóluma lehetne. [2]
Külsejét illetőleg egyetlen biztos elvárás volt: legyen városképileg meghatározó, a város jelképeként emlegethető, akár a bécsi Stephansdom, vagy a párizsi Notre-Dame. A XIX. század első fele Pestjének építészetileg hangsúlyos pontjai a Lánchíd és a Kirakodó tér voltak. Sok kortárs hiányolta egy emblematikus jellegű épület vagy épületegyüttes létét, s ezt elsősorban a templom műfajában látták megvalósíthatónak. Ami az épület stílusát illeti, Hild József megbízásával a kérdés el is dőlt. [3] Lévén a klasszicista Pest kialakítója, korábbi nagy klasszicista székesegyházak tervezője (Eger, Esztergom) nyilvánvaló volt, hogy a Bazilika is ezek stílusában fog felépülni. A helyén álló kis szükségtemplom 1817-től egy olyan városrész hívőinek igényeit elégítette ki, melyet főként köz- és állami hivatalnokok laktak.

Fotó: Wikipedia

1790 óta II. Lipót császár koronázásának emlékére Lipótvárosnak hívták ezt a régi Belvárost határoló faltól északra elterülő vidéket. Az 1845-ös tervek az akkori városszerkezetnek megfelelően tájolt, kéttornyos nyugati homlokzatú, portikuszos, félköríves szentélyű, centrális alaprajzú, többkupolás belső terű épületet mutatnak be. Az egyszerű tagolóelemek kiegyensúlyozott alkalmazása, a visszafogott díszítés (néhány szobor és dombormű) olyan monumentalitást sugallnak, amelyet a megrendelők el is vártak. Ezt a stilárisan egységes és hatásos tervet, mely ha felépül, sokak szerint Hild legkiválóbb alkotása lett volna, végül is már az építkezés elkezdésekor sem lehetett figyelembe venni.
1851-ben anyagi megfontolásból új, egyszerűbb tervet kértek Pest városának vezetői. Hild erre egy olyan változatot dolgozott ki, mely előző ötletének későbbi továbbfejlesztésére adott volna módot, azaz először csak a „belső mag”, a görögkereszt alaprajzú kupolás templom épült volna föl, amit később tovább lehetett volna bővíteni.
Ez az átalakítás nem felelt meg, maradt az egyszerűsítés, mint megoldás. Érdekes, hogy ez azt eredményezte, hogy az eredetileg klasszicista, egységes külső és belső, részleteiben és összességében is romantikus stílustendenciákat mutatott. A negyvenes évek táján megjelentek már ugyan Pesten az első romantikus épületek, ez a Hild terv azonban nem sorolható közéjük; itt inkább a tér- és tömegképzés jellemző a romantikára, klasszicizáló felfogás kíséretében.
1864-ig csak annyit haladt előre a kivitelezés, hogy akkor lehetett a kupola és a boltozat építését elkezdeni. A problémák sorában újabb momentum keletkezett: időközben a környéken egyre több ház épült, melyek magassága veszélyeztette volna azt a hangsúlyos szerepet, amelyet a Bazilika épületének szántak, így Hildnek új kupolát kellett terveznie. Emellett az eredeti tervek is elvesztek.
Az 1864-ből származó tervváltozatokon kívül ugyanebből az évből fönnmaradt egy makett is az utolsó Hild tervről. [4] Jól látható rajta a magasabb kupoladob, s a félgömb-alakú kupola helyett alkalmazott elliptikus formájú új megoldás.
Ez a könnyedebb új kupola volt a legtöbb ellenérzést keltő elem a Hild-féle Bazilika építéstörténetében, a kritikák és bírálatok egyöntetűen azt nehezményezték, hogy a kupola és a templom mennyire nem „illik” egymáshoz, hogy ilyen formájában a klasszicista templomtesttől idegen és esztétikai szempontból zavaróan hat. A sorsa végzetszerű és szimbolikus, az 1868-ban bekövetkezett beomlás a Hild-Bazilika építésének záróakkordja.
„Jelképnek is tekinthető, hogy éppen a kiegyezés évében hal meg a klasszicista építészet utolsó nagy mestere, Hild József, és hogy halála után az ő (és a hazai klasszicizmus) utolsó monumentális igényű alkotásának, a pesti Bazilikának a kupolája is beomoljék...” írja Vörös Károly a korszak művelődéstörténetének összefoglalásában. [5]
1867-től tehát a Bazilika Hild József nevéhez fűződő korszaka lezárult. Ybl Miklós kapta meg a munkát, s tevékenységének évtizedeit a korábbiakhoz hasonlóan sok huzavona és bonyodalom jellemzi.
Első, 1867-ben bemutatott módosító terve klasszicizáló. A Hild-féle alapelképzelésen lényegében nem változtatott, csak néhány módosítást javasolt. A legjelentősebb átalakítás a főhomlokzaton történt - antikizáló előcsarnokkal bővítette. Így az épület korábbi zártsága megszűnt, s monumentalitása is jobban érvényesülhetett.
Az első Ybl-terven a kupola emelése tovább folytatódik. A stiláris eltérés kupola és templom között azonban továbbra is fennmarad, éppen a klasszicizáláshoz való ragaszkodás eredményeképpen.
1876-ra, tehát majdnem újabb egy évtized elteltével alakul ki csak a végleges alaprajzi és homlokzati rendszer.
Ybl először vázlatokat készített, és az építési bizottmány 1868-as jegyzőkönyve szerint elsősorban a belső tér megerősítésére törekedett, így kívánva megelőzni az újabb szerkezeti problémákat. Az altemplom központi pillérei és a főfalak kör alaprajzú sarok kápolnákat fognak közre. A főhajó és a kereszthajó boltozatát kettős oszlopsor tartja. Ezek - mint azt írásban is megfogalmazta jelentésében - mind a kupola terhének elosztását szolgálták.
A homlokzat egyezik az 1867-es tervvel, a kupoladobot viszont ablakok világítják meg. Bordázott külseje leginkább Christopher Wren londoni Szt. Pál székesegyházára hasonlít, a lanterna-csúcs megoldása viszont a párizsi Invalidusok dómjáéval rokon. A későbbiekben is e két példa hatása érezhető, hol az egyik, hol a másik befolyásának túlsúlyával. Megszűnik végre a Hild-féle épületre jellemző aránytalanság, mivel a kupoladob alsó része nagyobb lesz, így a főbejárat portikuszához viszonyított aránya harmonikusabb.
1874-ben újabb tervsorozat készül, immár a sokadik. (Ennek is van egy olcsó variánsa, mint annak idején Hildének.) Ezt a szakirodalom „nagy bazilika terv”-nek nevezi. [6]
Ybl írásba foglalja elképzeléseit, s „...fejlődésnek indult fővárosunk méltó középpontját” akarja létrehozni. Szerkezeti szempontból az 1868-as tervre támaszkodik, és a főhomlokzat oszlopos-portikuszos megoldása is megmarad. Megváltozott viszont a környezet: amíg a kupolabeomlás miatt az építkezés szünetelt, Pest legfontosabb útvonalai, így a Sugárút is, kiépülőben voltak, ez utóbbit 1876-ban meg is nyitják. Ezáltal a mai Bajcsy-Zsilinszky út, amely korábban országút volt, fontos körúttá lép elő, s éppen a templom hátsó homlokzata illeszkedne ebbe a megváltozott helyszínbe. (A templom helyzete a később átalakult városszerkezethez képest mindmáig nem túl szerencsés, s ezen csak rontottak az elmúlt évtizedek építkezései a környéken. A homlokzat lényegében élvezhetetlen, a külső építészetileg értékes elemei is elsikkadnak a távlat hiányában.)
Ybl érezte a helyzet fonákságát és monumentális hátsó homlokzat tervével állt elő: a zárt apszist egy nagy falfülkével, exedrával kívánta megnyitni, ahová a szentélyből a sekrestyén keresztül lehetett volna eljutni. Ezzel a változattal még a hetvenes évek végéig foglalkozik.
A színezett keresztmetszeteken először kaphatunk képet Ybl-nek a templombelsőre vonatkozó elképzeléseiről, s ezek a barokk dekorációkra emlékeztető mindent elborító freskók furcsa ellentmondásban állnak az épület kissé hűvös és steril neoreneszánsz jellegével.
Az 1874-es tervsorozatot részben Ybl, részben Trefort Ágoston kultuszminiszter kívánságára Bécsben megbíráltatták Friedrich Schmidt és Theofil Hansen királyi építészeti főtanácsosokkal. A Trefort által felsorolt problémák közül kettőt érdemes kiemelni: fölveti egy háromhajós, román stílusú bazilika építésének lehetőségét a kupolás templom helyett, s megemlíti a főbejárat esetleges keletre való áthelyezését. A szakértők válasza az elsőre az, hogy aligha lehet városépítészeti szempontból hangsúlyosabb megoldást találni a kupolánál, márpedig itt éppen az építészeti-városképi hangsúly volt az elsődleges feladat, a másik kérdést válasz nélkül hagyják.
A bírálók kiválónak találták Ybl Miklós terveit, és sajnálatosnak tartották, hogy a pénzügyi nehézségek miatt nem lehet azokat ilyen formában kivitelezni. Egy lényeges építészeti elv érvényre juttatását is javasolják; nevezetesen, hogy az alaprajz jusson kifejezésre a külső tömegben is. Így végre a gyakorlatban is elkezdődhetnek a munkák: lebontják a hátsó tornyokat, hogy a sekrestye gyűrűje az apszist töretlen félkörívként keretezhesse. [7] Ybl fellelkesülvén a lehetőségtől hetek alatt elkészül a végleges változat vázlataival: ezekre már egységesen az érett reneszánsz stílusjegyek alkalmazása a jellemző.
A főhomlokzat Alberti híres mantovai temploma mintájára hatalmas diadalívhez hasonló. A kereszthajók oldalhomlokzatának kiképzése is ezt a mintát követi. Ezeknek az 1875-ös vázlatoknak az alapján készülnek el az engedélyezési tervek, amelyeket maga I. Ferenc József hagy jóvá. Az építkezés végre hivatalosan is megindul, bár a tervezés még korántsem fejeződik be: Ybl még egy sor díszítőelemről - szoborfülkék, nyíláskeretezések, toronylezárás, a kupola architektúrája - csak ezután dönt. Jelentős újítás a kupolahéj vasszerkezete is - a XIX. század második felének középületeinél gyakrabban alkalmazott megoldás, eddig elsősorban külföldön. [8]
Érdemes a kupolánál mint műfajnál egy kis kitérőt tenni, annál is inkább, mert szinte toposszá vált a magyar építészettörténetben a Bazilika kupolája. A magyarországi építészetben Bakócz Tamás érsek esztergomi kápolnájának kupolája után a török hódoltság korától egészen a XIX. századig nem születtek kupolák, ami annál is inkább szokatlan, mivel a barokk építészet igazán kedvelte ezt a műfajt. [9]
Az első nagyigényű magyar kupola Péchy Mihály klasszicista debreceni nagytemplomához épült volna, de nem akadt kivitelezője. „Mire a hazai építészet megérik arra, hogy az építészeti formáknak ezt a legnemesebbjét újraalkossa, a kupolákból kikopik már ikonológiai mondanivalójuk értelme. A magyar klasszicizmus kupolaépítményei a régi ikonológia határán innen esnek. Többé-kevésbé mindegyikük az öncélú építészet szellemében fogant, ahol kevés hely jut az értelmi-teleologikus szempontoknak. Az esztergomi székesegyház-kupola óriása Rómára hivatkozással tart meg leginkább valamit a régi kupola-értelmezésből. Jellemző, hogy a toronyhagyomány mennyivel erősebb Magyarországon a kupolákkal kapcsolatos elképzeléseknél. A magyar klasszicizmus nagy templomépítkezésein a kupola és a torony mindig együtt szerepel. Építészeti összehangolásukra lankadatlan törekvést látunk Hild-től Ybl Miklósig... A Bazilika kupolája önmagáért való; külsőséges, és inkább a városnak épül, mintsem vallásos célra (előbbi szerepében sikerültebb is)”.
Az építkezés 1889-es befejezésével még mindig nem volt kész a templom: hiányzott a belső dekoráció. A kutatás mindmáig nem tudta eldönteni, milyen része volt ebben Ybl Miklósnak. Vannak helyek, ahol biztosan tudhatjuk, hogy az ő alkotásai: a mellékkápolnák és kereszthajók oltár-architektúrájának tervei, a kupola szoborfülkéinek tagolása például. Bizonytalan viszont, hogy mi volt az elképzelése a színezést és a falak díszítését illetően.
Egy későbbi leírásban szerepel egy színezett tervváltozat, mely a belsőről ad képet: vakolt falak bibliai témájú falképekkel, az építészeti tagolóelemek különböző tónusúra festve, a szentélyboltozat és a kupola is figurális freskókkal díszítve. [10] Azaz a belső dekoráció gazdagsága megfelelt volna a külső monumentalitásnak. A kellően reprezentatív templombelsőnek időközben újabb indoka született: a millenniumi ünnepségek előkészítése során a Bazilikát is a lehetséges helyszínek egyikeként vették számításba. Ybl arra a felszólításra, vajon kész lesz-e az épület addig, 1883-ban levelet írt a Lipótvárosi Templomépítési Bizottság részére, költségvetés kíséretében, de még ekkor is hiányzik a belső díszítésre fordítandó összeg terve.
Jellemző módon időpontot sem tud megjelölni - ki mert volna állást foglalni e kérdésben, mikor az Akadémián még javában folyt a vita a honfoglalás dátumáról.
Az 1880-as évek második feléből származik egy keresztmetszet a Bazilikáról, amelyen már a belső dekoráció pontos és a legapróbb részletekre kiterjedő megkomponálását láthatjuk. [11] A korábbiakban Ybl általában klasszicizáló belső díszítést tervezett - kivéve a „nagy bazilika” tervet. A legutolsó változatnál ezzel teljesen ellentétes a mindent elborító ornamentális, illetve figurális kifestés, s ez a már említett „millenniumi légkörnek” köszönhető. Pontos ikonográfiai program sajnos nem ismeretes, de feltételezhető, hogy a tervben nemcsak bibliai témájú, hanem világi falképciklusok is szerepelhettek - ez az elképzelés jól illik a történelmi festészet mesterséges, programszerű és hivatalos körök által szorgalmazott felélesztési törekvésébe, mely az ezredéves ünnepségek képzőművészeti előkészületeire általánosan jellemző volt.
Ybl már nem érhette meg templomának elkészültét, s 1891-ben bekövetkezett halála után a belső kiképzés megvalósítása a Bazilika építéstörténetének harmadik építészére, Kauser Józsefre maradt. [12]
A korszak sok kiválóságát gyűjtötte össze a számos festmény, mozaik, dombormű és szobor elkészítésére, munkájuk eredményének jellemzésére azonban Mojzer Miklós leírása a legtalálóbb: „A mű (t.i. a Bazilika) csak kívülről nevezhető sikeresnek; belseje meglehetősen kiábrándító. Éppen a «jelentés» értelmében kell kiábrándítónak neveznünk. Az alkalmazott formáknak nincs már miértjük. A tervezők önkényesen, a múlt formai kincstárából válogatva szerkesztenek. A «tiszta építészet» iskolás szelleme ekkorra tökéletesen elfelejti, hogy az építészet «ábrázoló» művészet is. A liturgikus művészet ettől fogva más értelemben válik alkalmazottá, mint a korábbi stílusok idején. Az egyházi rendeltetésű alkotások a régi példák külső formáit alkalmazzák, értelmük nélkül.” [13]

A Szent Jobb kalandos története tulajdonképpen István király temetésével kezdődik. Az első írásos forrás erről Hartvik győri püspök 1116 körüli időkből származó legendagyűjteménye.
Ebben leírja, hogy a királyt - végakaratának megfelelően - a székesfehérvári bazilikában temették el, melyet azonban a szertartás előtt még föl kellett szentelni. A testet rejtő márvány szarkofág egyik legérdekesebb emléke a kor művészetének, bizáncias ikonográfiájával, a római eredeti átfaragásaként. Az István halála utáni harcokkal teli évtizedek arra késztették a bazilika kanonokjait, hogy 1061 táján kiemeljék a szarkofágból a testet és a bazilika középső részén lévő földbe süllyesztett kősírba helyezzék, így próbálván megelőzni a feldúlását és kifosztását. [14]
1083. augusztus 20-án Szt. László király kérésére, VII. Gergely pápa engedélyével, ezt a rejtek-sírt akarták fölbontani. A szertartásra a szentté avatási kérelem miatt volt szükség. A szentté avatás nem véletlenül történhetett László korában: ő volt az, aki a Szt. István-féle államszervezetet helyreállította, illetve megerősítette, s ennek fontos része volt ez az esemény. Az országos gyűlést tulajdonképpen augusztus 15-re, István király halálának napjára hívták össze Székesfehérvárra. Ez a nap Nagyboldogasszony napja, Mária mennybevitelének egyházi ünnepe, s ahogy Hartvik teátrális jelenetként leírja, e napon István nemcsak rendelkezett az ország sorsáról halála előtt, hanem „kezét és szemét a csillagokra emelve így kiáltott fel: «Ég királynője, e világ dicséretes újjászerzője, végső könyörgéseimben a szentegyházat a püspökökkel és a papsággal, az országot a néppel s az urakkal a te oltalmadra bízom; nekik utolsó istenhozzádot mondva lelkemet a te kezedbe ajánlom!»” Hozzáteszi még Hartvik azt is, hogy a király imádkozott, jöjjön el a halála éppen ezen a Mária ünnepen. Ez a történet egyben az ország Máriának való felajánlása toposzának a forrása is, mely később a képzőművészeti ábrázolások állandó témája lett.

Fotó: Kormány.hu

A király halála napján tartották ettől kezdve a későbbi magyar uralkodók Székesfehérvárt az évi törvénynapokat; s az egyházi megemlékezés olyannyira eggyé vált a jogi aktussal, hogy „Leges beati Stephani” néven is emlegették. Ez a szokás még László korában is élt, s tulajdonképpen a több napos előkészületek révén lett ez 1083-ban augusztus 20-a. Addigra - hosszas imádkozás, böjtölés és feszült várakozás után - megtörtént a sírfelbontás. Ehhez az eseményhez is csodák fűződnek természetesen, a fölfokozott közhangulat el is várta ezeket. A hatalmas tömeg végre láthatta a király földi maradványait, de általános megdöbbenésre jobbját a nevezetes gyűrűvel, melyben eltemették, nem találták. Nem is találhatták, hiszen még 1061-ben a test áthelyezésekor az akkori kincstartó szerzetes egyszerűen ellopta, és ereklyeként őrizte saját Bihar megyei családi monostorában elrejtve. Őt a Hartvik legenda Mercurius néven emlegeti, egy gazdag nemzetség tagjaként. A sírfelbontást követő évben László király a szerzetes nemzetségének monostorába látogatott, ahol az természetesen csodás történetet kerekítvén a dologhoz, fölfedte a királynak a Szent Jobbot. László a megbocsátást látván jónak, kőmonostort építetett a helyen, melynek neve attól kezdve Szent Jobb lett. (Ma is így hívják a várost - Siniob, Románia.) Pecsétjén az ereklye képe látható. Éppen ez az ábrázolás a bizonyíték arra, hogy eredetileg a karrész is az ereklyéhez tartozott, később aztán leválasztották és Lembergben őrizték. [15] A szentjobbi monostor a pálosok tulajdonába került, s mivel a XV. században hanyatlani kezdett, az ereklyét akkor Székesfehérvárra vitték át, amint a híres ferences szónok, Laskai Osvát írása is tanúskodik erről.
1514-ben Székesfehérvárt elfoglalták a törökök, s feltehetőleg ekkor valamilyen módon elkerült innen a Szent Jobb, sok már értékkel együtt. [16]
1590-ben Raguzában (Dubrovnik) tűnik fel, ahol az ottani domonkosok ezüst ereklyetartót készítenek számára, sőt 1618-ban leltárba is kerül. Elsőként I. Lipót császár kísérelte meg visszaszerezni, de a török háborúk miatt meghiúsultak tervei. Mária Terézia uralkodása alatt ismét felmerült a hazahozatal gondolata, kezdetben azonban nehézséget okozott a raguzaiak makacssága, akik ragaszkodván a Szent Jobbhoz, inkább az ugyancsak náluk őrzött Szt. István koponya ereklyét voltak csak hajlandók visszaadni.
A politikai helyzet azonban szerencsésen befolyásolta az eseményeket: Raguzának, az orosz flotta támadásától tartván, létkérdéssé vált a királynő támogatásának megnyerése. Így tehát 1771. június elsején át is adták a Szent Jobbot. A korszak két tudós történetírója, Kollár Ádám Ferenc és a jezsuita Pray György vizsgálatok után igazolta, hogy az ereklye azonos Szt. István jobbjával, s megkezdődhetett a hazaszállítás megszervezése. [17]
Bajzáth József püspök vezetésével - miután a királynő átvette Bécsben - Győrön és Pannonhalmán át jutott Budára, ahol az udvari templomban helyezték el, őrizetét pedig az angolkisasszonyokra bízták. [18] Ezzel értelemszerűen az őt megillető méltó helyre került az ereklye, hiszen ottlétével az uralkodói hatalom és jog folytonosságára emlékeztetett.
Néhány év elteltével az uralkodói rezidencián belül külön kápolnát kapott: a királynő megrendelésére Franz Anton Hillebrant, császári udvari főépítész tervezte, és itt volt megtekinthető egészen a második világháborúig.
A XIX. század második felében kezdett kialakulni a Szt. István kultusz lényeges eleme, a Szent Jobb ereklyéjének körmeneten való körülhordozása. Ez a szokás amúgy az ereklyekultuszhoz szervesen hozzátartozik; a Szent Jobbal kapcsolatban valószínűleg azért jelentkezett ilyen viszonylag későn, mivel nem egy állandó helyen őrizték, sőt állandóan az eltűnésétől, elrablásától kellett rettegni, lévén nem egyszerűen csak egy szent ereklyéje, hanem az államalapító király ereklyéjeként a nemzet legitim létének egyfajta tárgyi megvalósulása. A körmenetek a várkápolnabeli őrzés idején kezdődtek meg: az 1862-től a ma is használt Lippert féle rekeszzománcos gótizáló ereklyetartóban vitték a Szent Jobbot a Mátyás templomig és vissza. [19] Rendszeressé azonban csak 1891. augusztus 20-a, Szt.István napjának hivatalos nemzeti ünneppé nyilvánítása után váltak.
1944 őszén a koronázási jelvényekkel együtt a Szent Jobbot is elvitték Budáról, sőt az országból; nem került azonban messzire és hamar vissza is tért.
1945. augusztus 19-én a salzburgi érsek segítségével visszahozták az ausztriai Mattsee-ből, így a második világháború utáni első augusztus 20-án már ismét körmenetben vitték végig a romos utcákon - ezúttal azonban nem a budai várban, hanem Pesten, a Ferencesek temploma és a Bazilika között. [20] Nézd meg a filmhíradót! A következő évben ismét a Bazilika környékén volt a körmenet útja, 1947-ben pedig maga Mindszenty József bíboros vezette a tömeget a Bazilikától a Hősök teréig. Ez a hosszú ideig utolsó körmenet sajátságos módon először vonta be a millenniumi emlékművet és terét a Szent Jobb kultuszeseményeibe.
Miután eldőlt, hogy az újjáépülő budai várpalota épületében a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményét fogják elhelyezni, a Szent Jobbot ideiglenesen az angolkisasszonyok pesti rendházának kápolnájában helyezték el. 1951-ben, a szerzetesrendek feloszlatásakor a Bazilika plébánosának adták át, így került jelenlegi őrzési helyére, alig több mint negyven évvel ezelőtt. Annak is első szakrális terében, a sekrestye-kápolnában látható, melyet még 1861-ben szentelt föl Scitovszky hercegprímás, hogy az építkezés befejeztéig ideiglenesen azt használják istentiszteletek és szertartások céljaira.
A Szent Jobb kultusz XX. századi történetében több esemény is megemlítésre érdemes: 1930 az egyik ilyen, mikor a Szt. Imre év alkalmából körbehordozták a városban az Árpád-ház szentjeinek ereklyéit, köztük a Szent Jobbot is. Az 1938-as Eucharisztikus Kongresszus és az 1991-es pápa-látogatás, bár elsősorban vallási szempontból kiemelkedő jelentőségű események, nem mentesek politikai felhangoktól, amennyiben a kiállított ereklye a kereszténység és az államiság szoros összefonódásának és kontinuitásának bizonyítékaként jelenik meg. [21]
A körmenet hagyománya 1989-ben újult meg, ekkor a Bazilika körüli útvonallal, s egyúttal ismét többet jelentett, mint egy vallásos rítus fölelevenítése: azzal, hogy megjelentek állami vezetők is, a Szent Jobb ereklyéjének előbb említett eszmei tartalma válik ismét fontossá.
Az államalapító király ereklyéjének kultusza szinte egyedülálló módon tartalmaz vallásos és világi motívumokat. Egyházi és világi személyiségek kultusza, szentek és uralkodók tisztelete nem túl gyakran egyesül egy ember személyében. Egyes nemzeteknél előfordul, hogy egy-egy uralkodót, királyt szentként tisztelnek, esetleg halála után szentté is avatnak - ilyen pl. Szent Vencel a cseheknél, hogy egy közeli példát említsünk -, de Szt. István esete szinte egyedi, erre utal a már-már állandó jelzőjeként alkalmazott „államalapító” elnevezés. Mindaz, amit cselekedetei jelentenek, amit személyisége megtestesít, sok évszázadon át egy ereklyében tárgyiasult, a Szent Jobb-ban, ami jellemző módon önmagában is „szent”. (Egy másik, István királlyal kapcsolatos tárgy, melyet szentként említünk, a korona, melyet sohasem tekintettek nálunk a királyi hatalom egyszerű jelvényének, hanem közjogi szimbólummá vált.) Hogy a jobbkéz mint ereklye az igazságosztó, avagy a könyörületességet gyakorló jobbot jelentette, az az éppen aktuális értelmezéstől is függött.
A középkorban a szentjobbi monostor nemcsak zarándokhely volt, hanem hiteles hely is: a Szent Jobbra tettek ünnepélyes esküt, itt a jog gyakorlásának eszköze volt az ereklye. Káldi Márk Képes Krónikájában viszont arról olvashatunk történetet, hogyan hordott a király mindig pénzt magánál, hogy a szegényeken segíthessen. „Ezért van a könyörületes jobb kéz a maga testi valóságában mind a mai napig Hungária szeme előtt” íródik le a következtetés.
Megint más - politikai - jelentőség kötődik a Szent Jobbhoz az 1771-es hazahozatal előtti átadáskor, amikor a raguzai köztársaság kormánya szükségesnek látja hangsúlyozni, hogy Raguza valaha a magyar királyság tagja volt, s mindig állhatatosan ragaszkodott ahhoz, ezért a nagy gonddal megőrzött ereklyében Szt. István pártfogásának zálogát látta. A Szent Jobb első magyarországi „körútja” is ez alkalommal történt, amikor Győrött és Pannonhalmán több napig mindenki által megtekinthető és tisztelhető volt. Az „aranyvonat” Szt. István halálának kilencszázadik évfordulóján bejárta az egész országot az ereklyével.
1988-ban a 950. évfordulón a Szent Jobb ismét elkerül őrzőhelyéről, s az ország minden székesegyházába, valamint Pannonhalmára is eljut, hogy néhány napig emberek sokasága tisztelhesse.
A Szent Jobb őrzőhelyének, a Bazilikának, mely általa lett kultuszhely és egyben az ország egyik legfontosabb zarándokhelye, egyházjogi státusában nagy emelkedést hozott. A millenniumi ünnepségek óta Szt. István a templom titulusa, melyet ugyan a köznyelv Bazilikának nevez, de építészeti típusát, alaprajzi elrendezését tekintve nem bazilika, 1931-ben XI. Pius pápától kapta meg a „basilica minor” rangot.

Szent Jobb körmenet a Bécsi kapunál - 1930-as évek második fele
Forrás: Wikipedia

1993-ban a magyarországi egyházmegyék átrendezésekor az Esztergom-Budapest főegyházmegye, vagyis az esztergomi prímás érsek mindenkori társszékesegyháza, budapesti katedrálisa lett. Ez azt is jelenti, hogy a legbecsesebb keresztény ereklye őrzési helyének a legmagasabb egyházszervezeti rang jár. Ez esetben a Szent Jobb mint a keresztény vallás ereklyéje fontos, de érdemes elgondolni, hogy ha a székesfehérvári királyi bazilika, a temetkezési hely nem pusztult volna el, ma kb. azt a szerepet tölthetné be, mint Angliában a Westminster katedrális, vagy Franciaországban St. Denis bazilikája.
Egyes kutatások szerint a középkori székesfehérvári prépostság valóban be is töltötte ezt a helyet. [22] Ez azonban inkább világi, mint egyházi értelemben volt, illetve lenne ma kultuszhely, egyfajta „nemzeti szentély”, melyet jelenleg részlegesen a Mátyás templom próbál meg helyettesíteni.
Kevéssé ismert, hogy a Szent Jobbnak az egyházi ünnepek között kijelölt napja van: május 30-a, melyet a Pray kódex 1190-es kalendáriuma mint a Szent Jobb átvitelének dátumát említ. A Szent Jobb, illetve Szt. István ünnepe kezdettől fogva nemzeti ünnep jelentőségű volt: augusztus 15-e, Nagyboldogasszony napja, a király hangsúlyozott Mária-kultusza és halála napja révén vált törvénynappá.
A Szent László-i sírfelbontás után ez a nap augusztus 20-a lett, s az Aranybulla már nemzeti ünnepként való megülését törvényben írja elő, de egyben mint törvénynapról rendelkezik róla. Az egész középkoron át az egyházi és nemzeti ünnep kettőssége töretlenül élt a köztudatban. Mohács után az ünnep jogi és egyházi jelentősége egyaránt megszűnni látszik, s éppen a Szent Jobb hazahozatala évében, 1771-ben esik ki az egyházi ünnepek sorából hivatalosan is. Érdekes módon éppen ez az esemény ösztönzi Mária Teréziát arra, hogy a nemzeti ünnepjelleget ennek ellenére hangsúlyozza és tiszteletére fölszólítson mindenkit.
A szabadságharc bukása utáni korszakban augusztus 20-a megünneplése az osztrák elnyomás elleni tüntetésnek számított.
A Bazilika épülete mint kultuszhely a legrégibb nemzeti és egyházi ereklye őrzőhelyeként kiemelkedő jelentőségű elsősorban. Ez a tény kétségtelenül sokat emel rangján, s bár építészetileg egy sajátos korszak, a XIX. század historizmusának az emléke, a híres nemzeti emlékhelyekként funkcionáló egyházi épületek sorába valószínűleg sohasem lesz beilleszthető.

1. Az irodalomban is korábbi titulusával szerepel, pl. a Vasárnapi Újság 1855-ben a „pesti Lipótegyház”-ként ír róla, később általában „lipótvárosi bazilika”-ként emlegetik. A századforduló utáni írásokban viszont már „lipótvárosi Szt.István templom”. A régebbi irodalom a Bazilika épületéről a Magyarország Művészeti emlékei 3. kötetében (Zakariás G. Sándor: Budapest, Bp. 1961. 124,125.o.) található.
2. Ybl Miklós építész 1814-1891. Kiállítási katalógus, Bp.1991. Benne: Kemény Mária: A kor stílustendenciáinak jelentkezése Hild és Ybl Bazilikatervein. 77-88. o. A tanulmány másik válto-zata: Kemény Mária: Bazilika. Tudományos dokumentáció, 1990. Kézirat a Hild-Ybl Alapítvány archívumában. Ez a két tanulmány a Bazilika építéstörténetének mindmáig legteljesebb földolgozá-sa, itt közli a szerző az addigi irodalmat, valamint a legkorábbi tervek illusztrációit is.
3. Rados Jenő: Hild József életműve. Bp. 1958.
4. Fotója: BTM Kiscelli, 3244 ltsz. Közölve: Kemény M. i.m. 80.o.
5. Magyarország története. VI.2. Vörös Károly: A művelődés c. fejezet. Bp. 1979. 1446.o.
6. Ybl Ervin: Ybl Miklós. Bp. 1956. 181-182.o. Kemény M.i.m. 82.o.
7. Bár a Hild-féle keleti toronypárt lebontották, mégis épül a helyükre két kis kőkupolás torony. A kortárs szakemberek körében ez újból vitát eredményez: vannak (kevesen), akik dicsérik, mint az építészi leleményesség megnyilvánulását, vannak (sokan), akik otrombának tartják őket, sőt aggkori tévedésnek minősítik.
8. Az 1886-os engedélyezési terven - Kemény Mária közlése szerint - még fából készült a külső kupolahéj tartószerkezete.
9. Mojzer Miklós: Torony, kupola, kolonnád. Művészettörténeti füzetek.1. Bp. 1971. 34-35.o.
10. Thold Orbán Imre: A budapesti Szt. István templom. Bp. 1905. 21-22. o.
11. BTM Kiscelli 16954-2 ltsz.
12. A főoltár az ő elképzelése alapján készült, középpontjában Stróbl Alajos Szt. István szobrával. Mellettük még dolgoztak a belső dekoráción Fadrusz János, Lotz Károly, Than Mór, Benczúr Gyula, Feszty Árpád - hogy csak a nevesebbeket említsük.
13. Mojzer i.m. 35.o.
14. A súlyos kőlappal lefedett földalatti rejtekhelyet 1970-ben tárta fel Kralovánszky Alán.
15. Ábrázolása a Magyar Nemzeti Múzeum Történelmi Képcsarnokának gyűjteményében - Ismeretlen mester: Szt. István lembergi karcsont ereklyéje, rézmetszet, ltsz. 2203.
16. Magyar Nemzeti Múzeum, Országos Levéltár és Országos Széchényi Könyvtár: Szent István emlékkiállítás - 1938. május - szeptember. Katalógus, Bp. 1938. 48.o.
17. 1938. katalógus, 62. o. - Pray György kéziratáról.
18. Ábrázolása a Magyar Nemzeti Múzeum Történelmi Képcsarnokának gyűjteményében - Ismeretlen mester, 18.sz. második fele: A Szent Jobb a Mária Terézia-féle ereklyetartóban, rézmetszet, ltsz. 2204
19. Ilyen körmenet ábrázolását láthatjuk Kimnach László rajzán, mely később az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben IX. kötetének fametszet-illusztrációjaként is megjelent. A Magyar Nemzeti Múzeum Történelmi Képcsarnokának gyűjteményében - Szt. István-napi körmenet Budán, rajz, ltsz. 77.16.1.
20. A hazahozatalról és az épületről, a Szent Jobbról és kápolnájáról Dr. Farkas Attila írt kis könyvet, mely a Tájak-Korok-Múzeumok kiskönyvtára sorozat 384. köteteként jelent meg 1990-ben.
21. A Szent Jobb történetéről: Győrffy György: István király és műve. Bp. 1977. 28. fejezet - István nyugvóhelye és szentté avatása. 384-394.o. A fejezet részletesen tárgyalja a korabeli hatalmi-politikai viszonyokat, a szentté avatás körülményeit, a sírfelbontást és a Szent Jobb sorsát. Egyben irodalomjegyzéket is közöl a témát illetően, a megjelenés évéig összegyűjtve a legfontosabb írásokat.
22. Gerics József: Az állam- és törvényalkotó Szent István. Művészettörténeti Értesítő XXXIX. 1990. 1-2. 76-81.o.

Olvasd el még! Árpád v. Klimó: A nemzet Szent Jobbja. A nemzeti-vallási kultuszok funkcióiról

A cikk eredetileg a Budapesti Negyed 3. (1994/1) számában jelent meg.