©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

Hősnő a kannibálok között

Molnár Mária misszionáriusnő pitiluni életét idézi fel az a hagyaték, amelyet a Sárospataki Református Kollégium Múzeuma őriz.

A pápuák letűnt, részben eltűnt kultúráját idézi Molnár Mária misszionáriusnő hagyatéka, amelyet a Sárospataki Református Kollégium Múzeuma őriz. A kannibálok földjén 15 évig szolgálatot tejesítő hittérítő csaknem 240 darabból álló egyedi gyűjteménye ma még sajnos csak kutatható, vagy időszaki tárlatokon, múzeumi foglalkozásokon látható.

A trópusi éghajlat és az akár 45 Celsius-fok így, az európai kontinens téliesre fordult időjárásában még vonzó is lehet, ha a sors egy hosszabb, az óceániai térségbe szóló kiküldetéssel kecsegtet. Mégsem élnénk sokan a kínálkozó lehetőséggel, ha egyedül kellene nekivágnunk a pápuák lakta vidéknek. Bizonyára Molnár Máriát is gyötörte a kétség és a félelem, amikor 1927-ben belevágott 15 éven át tartó hittérítői munkájába Pitilu szigetén. A negyvenes évei elején járó magyar diakonissza először nyelvtanulás céljából utazott Liebenzellbe, majd megismerkedett a Missziói Intézet munkájával; különösen az Óceánia területén, az Admiralitás-szigeteken folyó hittérítői munkára figyelt fel. Végül jelentkezett is a külmissziói szolgálatra.

Valóban ettek embert

Az apró termetű, törékeny, földig érő haját kontyba fésülő Molnár Máriára bátorságáért és feladatvállalásáért példaként tekinthet a mai szuperhőskultúrán felnövő ifjúság. Hiába hozott létre a német gyarmatokat igazgató kormányzat az Admiralitás-szigeteken rendőrállomást, a törzsek

közötti harcokat, valamint a kannibalizmust nem lehetett egyik napról a másikra felszámolni. Egyes népcsoportok a törvénnyel dacolva még 1913-ban is tartották az ősi rítust. Az emberáldozatok már ritkábbak voltak ugyan azon a területen, ahol Molnár Mária hittérítői munkáját végezte, mégis alig akadt olyan férfi a törzsben, aki élete folyamán ne vett volna részt emberáldozati szertártason, és ne evett volna emberhúst. Sőt az őslakosok egyfajta próba elé állították az idegen hittérítőket: lakhelyeiket az egykori áldozati helyeken jelölték ki, és ezt nem is titkolták. Hitték, hogy csak akkor kell követniük az új eszméket terjesztő európai misszionáriusokat, ha a fehér ember Istene erősebb a szellemeknél, azaz ha az egykori áldozatok visszatérő lelke nem kergeti őrületbe vagy öli meg őket.

 

Magyar nő a szellemekkel szemben

Molnár Mária férfiakat meghazudtoló bátorsággal vágott neki küldetésének: "a törzsek megmentésének". Ápolónői végzettsége segítségére volt a betegek gyógyításában, hite nemcsak önmagának adott bátorságot, de a törzs tagjainak is, hogy leküzdjék démonaikat, és megtalálják az új élet lehetőségét Jézusban, sőt iskolát szervezett, írni, olvasni tanította a pápuákat, miközben ő maga is tanulta a törzsi nyelvet, szokásokat. Munkájának egyik eredménye, hogy Márk evangéliuma megjelent pitilui nyelven. Majd pedig amikor 1986-ban pápua lelkészek látogattak a Molnár Mária-hagyatékot őrző Sárospataki Kollégiumban, már egy teljes pitilui Újszövetség-fordítást vittek magukkal.

Autodidakta etnográfus

Molnár Mária hamar elnyerte a pápuák barátságát és bizalmát. Bár nem volt képzett etnográfus, a Manus és Pitilu szigetén töltött években jól megfigyelte szokásaikat, hétköznapjaikat, ünnepeiket, társadalmi felépítésüket, az őket körülvevő természetet, ezért leveleiben a törzs szakértőjeként szólal meg. 1935-ben rövid időre hazalátogatott Magyarországra, és előadásokat tartott missziói munkájáról – többek között Sárospatakon is –, és magával hozta a már akkor 212 tárgyból álló gyűjteményét, amelyet féltő gondoskodással válogatott, nemcsak mert be akarta mutatni egyik nép életét, kultúráját és szokásait egy másiknak, hanem mert érzelmi kötődése volt ezekhez a tárgyakhoz. „Mikor látták, hogy pakolok, hát csak jöttek egymás után, és hoztak az ő szegénységükből, egyik tálat, a másik fazekat, kanalat, gyöngydíszeket, készítettek kis kanut, nyilakat, lándzsákat s mindenféle halászati eszközöket: Miszisz, ezt vidd el a te faludba, hogy ott lássák, hogy mi mit tudunk!”

Saját kultúrájukat adták Molnár Mária kezébe

A már részben eltűnt kultúra ereklyéi az Ars Sacra Fesztivál keretében ott hevertek a Magyar Nyelv Múzeuma Akadémiai Termének asztalán, becsempészve azt az illatot, azt a hangulatot, amelyet csak a letűnt korok páratlan kincsei árasztanak. A nyelvmúzeum második alkalommal csatlakozott az országos rendezvénysorozathoz, hogy megmutassa, miként képes a művészet megragadni és a befogadók elé tárni a szakralitást, a szentséget. Minden egyes pápua tárgynak – akár dísz-, akár használati tárgy – művészi értéke van díszítettsége, kiképzése révén. A törzs tagjai hálájuk jeleként ajándékozták őket Molnár Máriának, mert szeretetével és hitével az Isten felé vezető útra terelte őket. Általuk saját kultúrájukat adták Molnár Mária kezébe, akinek eredeti terve szerint a gyűjtemény a Hajdúböszörménybe tervezett külmissziói iskola múzeumába került volna szemléltető anyagként. Ez azonban nem valósult meg, így hosszú ideig Budapesten, lépcsőfeljáró alatt, dobozokba rejtve őrizték. 1954-ben dr. Újszászy Kálmán professzor kérésére és az Egyetemes Konvent engedélyével kerültek a tárgyak mai helyükre, a Sárospataki Református Kollégium Múzeumába, és váltak részévé az egyik leggazdagabb hazai missziói gyűjteménynek. Állandó kiállítás még nem készült a páratlan kincsekből, de Molnár Mária levelezése mellett a Tudományos Gyűjtemény vezetése ezt is kutathatóvá tette. A legújabb igényeknek eleget téve pedig múzeumpedagógiai foglalkozás épült rá ideiglenes vagy inkább – mondhatni – vándortárlat keretében.

Díszített kutyafogak

Nem nehéz e távoli kultúra iránt felkelteni a fiatalok figyelmét, elég kezükbe adni a törzsfőnöki nyakéket, melynek ékei a vésésekkel gazdagon díszített kutyafogak. Értékét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a kutyafog fizetőeszköz volt a pápuáknál, feleséget is ezzel vettek maguknak a férfiak. Ritka kincs volt ez, hiszen az ebek voltak a legjelentősebb áldozati állatok, csak úgy megölni őket nem lehetett. A szemfogak megszerzésének tehát vallásos előfeltétele is volt, ami tovább növelte értéküket. De az apró, 1-2 mm-es gyöngyök, amelyeket kagylóból faragtak és fűztek a fű- vagy szőrkötényekre díszítésképpen, legalább akkora csodálatot váltottak ki a technikai világban szocializálódó diákságban, mint a cápafoggal díszített szigony, amellyel krokodilra, teknősre vagy erszényes medvére is vadásztak a pápuák, s a vadászat végén sikerességéről a dobbal mint kommunikációs eszközzel üzentek a szigetek többi lakóinak. Jelentős volt a part menti nép életében a halászat is. Ezt tükrözik a hagyatékban elhelyezett tárgyak: halászkosár, emelőháló, szigony, hálókötőtű. Néhány háztartási eszközt – tálat, kókuszdió szedőkanalat, mésznyaló lapátot – a múzeumpedagógiai foglalkozás résztvevőinek a kezébe adott a gyűjtemény kezelője, Pocsainé dr. Eperjesi Eszter, hogy közelebbről megcsodálhassák gazdag díszítettségüket: fafaragásaik az ember- és állatfigurák szerepét mutatják az óceániai nép művészetében. Díszítőművészetükben a spirálisok és a farkasfogas vonalak a leggyakoribbak. Növényi, állati és ásványi anyagok gazdagon álltak a bennszülöttek rendelkezésére, és ki is használták őket. De a gyűjtemény egyes darabjai kiváló példák arra, hogy az európai gyarmatosítás milyen változásokhoz vezetett (üveggyöngyök, festékek).

Ki itt az emberevő?

A pápuák nemcsak tárgyakat adtak Molnár Máriának, hanem hűségüket is. A második világháború kitörésekor a misszionáriusokat visszahívták, Molnár Mária azonban nem hagyta el a szigetet, ahonnan a japán megszállók hurcolták el azokkal a pápuákkal és hittérítőkkel együtt, akik a mártírsorsban is osztozni akartak vele: az Akikaze nevű torpedóhajon különös kegyetlenséggel végezték ki őket. Molnár Mária nevét ma lánykollégium őrzi az Admiralitás-szigeteken.