©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

Rabolt náci műkincsek rejtélyes utóélete

Portugáliában és Spanyolországban új lendületet kap a második világháború előtt és alatt elrabolt részben zsidó, részben a Harmadik Birodalommal nem rokonszenvező gyűjtőktől és műkereskedőktől lefoglalt műkincsek kutatásának és sorsának ügye.

Augusztus elején a legnagyobb spanyol orgánum, az El País mutatta be a náci Ludwig Losbichler Gutjahrt, azt az osztrák műkereskedőt, aki a második világháború idején telepedett le a katalán tartományi székhelyen, Barcelonában. A művészettörténet tekintélyes kutatója, Francisco Fernández Pardo hat vaskos kötetben foglalkozott a napóleoni háborúk óta szétszóródott vagy megsemmisült spanyol kulturális értékekkel, és a szakma folyóiratának, a Hispania Nostra szeptemberi számában tanulmányt szentelt az 1989-ben, 91 évesen elhunyt Losbichler alakjának és az  igazából sikertelen spanyolországi tevékenységének. Fernández, aki ezenkívül a katalán San Jordi Szépművészeti Akadémia rendes tagja, azt is megtudta Losbichlerről, hogy 1944-ben neve már szerepelt annak a 100 nácinak a listáján, amelyet a szövetségesek elküldtek a spanyol polgárháborúban (1936-1939) győztes diktátor Francisco Francónak, és kérték kiadatását Németországnak. Losbichler pár hónapra börtönbe is került, sőt deportálták is, de 1948-ban már újra festményeket vett és árult. Fernández Pardo szerint életének eme szerencsés fordulatában egy katalán történész, név szerint Josep Gurdiol i Ricart volt nagy segítségére.

Fernández Pardo azt is világossá tette művében, hogy nem Losbichler az egyetlen Spanyolországba menekült náci. Számításai szerint társaival együtt titokban mintegy 600 olyan festményt hoztak magukkal, amit elsősorban zsidó műgyűjtőktől és/vagy kereskedőktől szereztek a náci megszállás alá került országokban. Az osztrák műkereskedő 70-120 ilyen műtárgyhoz juthatott hozzá, bár többségüket barátoktól kapta „megőrzésre”, vagy azért, hogy segítsen nekik túladni rajtuk. Egyedülálló „gyűjtemény” fölött bábáskodott, hiszen nemcsak spanyol festőóriások egy vagy több művét birtokolta – El Grecótól, Riberától, Murillótól, Velázqueztől vagy éppen Goyától, -, hanem rejtegetett „egy-két” Dürer-, Van Dyck-, Bellini-, Raffaello-, Rembrandt- és David-festményt is. Mivel drágán kínálta „áruját”, ráadásul előélete miatt eleve gyanúsnak tartották szerzeményeit, évtizedekkel később is hiába próbált túladni rajtuk. Így a művek most svájci, német széfekben és képtárakban várják az új vagy eredeti tulajdonost. Végül meg kell említeni, hogy Fernández Pardo kutatásaiban sok segítséget kapott Nagy-Britannia és az Egyesült Államok titkosszolgálatától, és az Amerikai Művészeti Levéltár honlapjától (Archive of American Art).

A már említett Observador június elején ismertette a második világháború előtt és alatt eltűnt műtárgyak és festmények történetét összefoglaló könyvet. A kérdés észak-amerikai szakértője, Lynn. H. Nicholas Európa kifosztása címen még 1994-ben megjelent kötetében a Harmadik Birodalom regnálása és a második világháború idején eltűnt európai műkincsek sorsának járt utána (1933-1945). Néhány szakértő becslése szerint az európai műtárgyak több mint ötödének veszett nyoma az említett időszakban. Adolf Hitler többek között történelmi bosszúnak szánta a műkincsek „begyűjtését” a napóleoni háborúk fosztogatásai miatt. (Napóleon csapatai egyébként az Ibériai-félsziget két királyságában is módszeresen fosztogattak, erre példa, hogyan menekültek meg a toledói katedrális főhajójának színezüst rácsai 1808-ban: szénfeketére festették őket. – a szerk.)

Hitler elfajzott művészetnek tartotta az avantgarde irányzatait – a szürrealizmust, a dadaizmust vagy a Bauhaus mozgalmát -, és bár sok mű elpusztult – nyilvánosan elégették, a bombázások semmisítették meg vagy bunkerekbe rejtették Klee, Klimt, Max Ernst, Chagall, Kandinsky, Picasso stb. műveit -, Nicholas megállapította, nem minden mű jutott erre a sorsra, mivel részben ezeknek az eladásával akarták finanszírozni a német hadsereget. Az Observador cikke négy olyan náci műkereskedőt említett meg Nicholas munkája alapján, aki Hitler kifejezett engedélyével működött, például Portugáliában is: Bernard Bohmert, Karl Buchholzot, Ferdinand Möllert és Hildebrand Gurlittot.

A spanyol ABC kiváló példát hozott fel egy El Greco-kép története – Lovagportré - kapcsán, hogy érzékeltetni lehessen az ilyen műtárgyak visszaszerzésének nehézségeit. A német titkosrendőrség, a Gestapo 1938-ban, az Ausztriát bekebelező Anschluss idején szerezte meg, amikor elfogta Julius Priestert, a bécsi gyáriparost. Egy közvetítő vette meg New Yorkban, még az 1950-es években, de a család nem tudta felvenni vele a kapcsolatot, és a festmény a következő 6 évtizedben többször cserélt gazdát, mire idén márciusban végleg vissza tudta szerezni Anne Webber, az Európából Elrabolt Műalkotások Bizottságának egyik tagja és a Priester család képviselője.

Napjainkban továbbra is óvatosak a műkereskedők és a galériák a homályos előéletű művekkel, ezért többek között az észak-amerikai képtárak – például a Museum of Modern Art (MoMa) vagy az Art Institute of Chicago – már listát vezetnek több száz olyan festményről, amelynek tulajdonosa 1933 és 1945 között eltűnt. Biztató megoldás tehát továbbra sincs, de legalább egyre több információ kerül az utókor birtokába.