©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

Egy bába hagyatéka

Mit hordott magánál egy bába, amikor szüléshez hívták? A Semmelweis Orvostörténeti Múzeum bábatáskája és annak tartalma most közelről is szemügyre vehető.

Sok vád éri a múzeumokat a „poros” raktárak miatt. Ilyet persze csak az mond, aki régen nem járt ilyen helyen. A „Frissen porolva” sorozatcím átvitt értelemben értendő, a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum kiállítássorozatával nem portalanít, hanem inkább lefújja a port régen bemutatott tárgyairól. Most egy bába hagyatékát vették elő!

Bábatáska

A 20. század közepéig az asszonyok nagy része otthonában szülte meg gyermekét. A vajúdást és a szülést bába és a rokon asszonyok segítették. Kezdetben a saját tapasztalatok és az idősebbektől szerzett tudás, esetleg orvosoktól, gyógyító papoktól tanultak bátorították az asszonyokat a szülésnél való segédkezésre. A 16. században már voltak olyan városaink, amelyek hivatalos bábákat alkalmaztak. A 18. század végére megfogalmazódott egy szabályrendszer is, amely szerint csak vizsgázott bábák dolgozhatnak, előírták teendőiket és azt, hogy gyógykezelést, illetve vetélést előidéző szereket nem alkalmazhatnak. Ez az az időszak, amikor elkezdődött a bábák hivatalos oktatása is.

Egy 1889-ben kiadott rendeletben a gyermekágyi láz meggátlásának céljából utasítást adtak ki a bábák számára. A karbolos vízben való kézmosást, valamint az eszközök karbolos tisztítását előírták számukra, de megtiltották a lázas betegek gyógyítását.

A 20. század második felében a bábák jelentősége a szülésnél csökkent, hiszen a szülések valamilyen egészségügyi intézményben történtek, történnek. Ez napjainkra valamelyest változott, hiszen sok szülő nő választ magának bábát, vagy ahogyan ma hívják őket, dúlát, aki végigkíséri a gyermekvárás hónapjain, és segít a szülésnél is.

A bábatáska azokat az eszközöket, szereket tartalmazta, amelyeket a bába a magzatvizsgálatokhoz és a szüléshez használt. Tartalmát szabály írta elő.

A kiállított táska és a benne található eszközök, anyagok Szabó Imréné bába hagyatékának részei és a 20. század első feléből származnak.

A török kiűzése után Buda 1690-től alkalmazott fizetett bábákat. A bábaügy rendezésére, elsőként Pozsony városa kapott engedélyt a helytartótanácstól. Torkos Justus János főorvos instrukciója alapján készült el a „Pozsonyi Taxa”, amely 1745-ben kötet formájában is megjelent. Ennek függeléke az első olyan dokumentum, amely a bábaügy egész országra kiterjedő szabályozását dolgozta ki.

Egy 1747-ből származó kimutatás szerint hazánkban a bábákat három nagy csoportra osztották: parasztbábák, akik nem tanulták a „mesterséget”, tapasztalat útján tettek szert ismereteikre, rendszerint elődeiktől lesték el a születés körüli teendőket; „egzamináltatottak”, akik tudásukról a megyei főorvos előtt adtak számot, és azok, lényegesen kevesebben, akik a bécsi egyetemen szerezték oklevelüket. Ebben az időben ugyanis a Nagyszombati Egyetemnek még nem volt orvosi fakultása. A „bábamesterségre tanító könyv” magyarul elsőként Debrecenben jelent meg 1766-ban. Weszprémi István orvosdoktor német nyelvből fordította, és a bábaoktatás kézikönyvének szánta. A kötet anatómiai ismeretek mellett a természetes, valamint a rendellenes szülés jellemzőit ismertette. Oktatta a bábákat a teendőkre, és a helyes magatartás szabályaira is felhívta a figyelmet.

A Nagyszombati Egyetem orvosi karán 1769-ben indult meg az oktatás, és miután 1777-ben Budára költözött, Rácz Sámuelt az orvosi fakultás rendkívüli tanárává nevezték ki. Bonctant sebészetet, élettant tanított. 1794-ben jelentette meg A borbélyi tanítások című könyvét, amelyben felsorolta azokat az eszközöket, amelyeket a bábák számára javasolt. „1. Szülő Szék. 2. A Klistér-hólyag és tsövel, kevés lágyító füvek, amelyekez szék fű virágot kell adni. 3. Köldök mettző olló, és köldök kötni való galandotskák. 4. Afetskendő és egy pohár tiszta hideg víz a gyermeknek meg-keresztelésire, ha szükséges lesz. 5. Egy kevés fris vaj. 6. Szalminák-spiritus, avagy jó erős levendula etzet a szülőnek, vagy gyermeknek fel-élesztésire. 7. Tser-tapló (fungus agaricus) a vérnek meg-állítására, ha a köldök-sinór a köldökből ki találna szakadni. 8. Meleg víz, és meleg bor a konyhában. 9. Melegítő serpenyő télben a párnáknak és a ruháknak. 10. A székbe való dézsa, mellybe az emésztet, az húgy, és a vér folyhasson. 11. Ruha a Szülő Asszonynak. 12. Ruha a kis gyermeknek. 12. Ruha a bábának. ”

A bába feladata volt előkészíteni a csecsemő fürösztővizét, gondosan ügyelve az első fürdetéshez kapcsolódó hiedelmek betartására. Nem feledkezhetett meg a tiszta ruhákról sem, amelyekbe a szülés végeztével az újszülöttet és az anyát öltöztette. Amikor a gyermek megszületett, a bába elvágta a köldökzsinórt, majd ruhába csavarta és félrerakta. Elsőként az anyát látta el. A hasfal masszírozásával segítette a lepény távozását, szükség esetén segítette annak leválását, és ellenőrizte állapotát. Ez a beavatkozás még megengedett volt számára.

Ha a gyermek gyenge volt – és a hozzátartozók úgy ítélték meg – a bába megkeresztelte az újszülöttet. Mária Terézia 1731-ben rendeletben szabályozta a gyenge gyermekek szükségkeresztelését, illetve ekkor tette kötelező érvényűvé a bábák számára azt, hogy az életképtelen, nem katolikus gyerekeket is kereszteljék meg. A szükségkeresztelés egyik eszköze volt az a kisebb méretű „tzin fetskendő", amely a 18–19. századi bábatankönyvekbe és a bábafelszerelésekbe bekerült. Ennek segítségével a méhben és a szülőcsatornában is meg lehetett keresztelni a magzatot.

A bába az anya ellátását követően fürösztötte meg a gyermeket, tiszta ruhát adott rá, és szorosan bepólyálta. Ágyneműt cserélt, az anyát is tiszta ruhába öltöztette, majd segített a „boldogasszony ágya” vagy „sátoros ágy” felszerelésében. Ez egy díszes lepedőkkel, baldachinszerűen körülvett ágy, amelyben az anya és az újszülött gyermek pihent. Az elkülönítésnek gyakorlati céljai voltak: így kevésbé zavarták az anyát, nyugodtan pihenhetett.

A sátoros ágyhoz kapcsolódó hiedelem szerint a díszes lepedők eltakarták, megvédték az újszülöttet az ártó tekintetektől.

Az első hetekben a bába járt füröszteni a gyermeket, és felügyelte az anya lábadozását, a gyermekágyi szakasz lefolyását. Egyes vidékeken a bábának a templomi keresztelő szertartásban is fontos szerepe volt: ő tartotta keresztvíz alá a gyermeket.

 

 

A 1870-es évektől csecsemő és gyermekhalandóság riasztó méreteket öltött, ezért a kormány 1900-ban  Tauffer Vilmost bízta meg a bábaképzés országos megszervezésével. A miniszteri biztosi hatáskörrel felruházott szülészorvos bábaintézetek felállítását, valamint a felvételi feltételek szigorítását indítványozta. Javaslatára módosították a bábaügyet érintő törvényt, amely kimondta:”Minden város (község) szakképzett bábát köteles tartani. Minden város nagyközség és minden olyan kisközség, amelynek legalább 800 lakosa van, okleveles bábát köteles alkalmazni…. Két egymástól legfeljebb két kilométerre eső község, amelynek lakossága együttesen 1600-nál nem nagyobb, a vármegye törvényhatósági bizottságának jóváhagyásával közösen is tarthat  okleveles bábát.”

A Tauffer javaslatára létesített bába-tanintézeteknek köszönhetően, egyre nőtt a képzett, okleveles bábák száma. Ez azonban nem oldotta meg a kisebb, illetve a városoktól távol lévő, eldugott települések képzett szülésznővel történő ellátását. Ugyanis az okleveles bábák a nagyobb városokban telepedtek le, ahol lényegesen jobbak voltak a munkakörülmények és megélhetésük is biztosított volt. Az állami alkalmazásban lévő, hatósági bábáknak pedig olyan nagy kiterjedésű körzeteket kellett ellátniuk, hogy eredményes munkát nem tudtak végezni.

A bába-tanintézetek számának növekedésével, a szülésznők egyre szélesebb körű képzésével, valamint az ide vonatkozó törvények és rendeletek többszöri módosításával, lényegében a 20. század közepére sikerült megoldani, hogy a tanulatlan parasztbábák helyett képzett szülésznők segédkezzenek a szülésnél, vagyis tanult egészségügyi szakemberek lássák el a szülő nőket. A bábák szerepe jelentősen akkor változott meg, amikor az 1950-es évektől a szülések túlnyomó többsége már kórházi körülmények között zajlott.

 

Fotó: Blahák Eszter

Kapcsolódó cikkek:
Semmelweis felfedezése
Vörösmárvány boncasztal a Szent Rókus kórházból
Az 5 éves kisfiú múmiája

Cimkék:
Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Varga Benedek, nőgyógyászat