A házi, lakosztályi kényelemhez tartozó tárgyak
BOULLE
Igazi pompa és fényűzés tárul az érdeklődő közönség elé, ha meglátogatja a mosonmagyaróvári Hansági Múzeum Cselley-házi épületében kiállított bútorkülönlegességét.
| Rosta András |
2016-01-13 16:45 |
Bútor, amely meghatározta a teret: egy boulle-technikával készített díszbútor
A komplett bútorkollekció a közelmúltban került vissza a múzeumba, a teljes körű restaurálását követően. A bútort ötvös- és fémrestaurátor, valamint fa- és bútorrestaurátor vette hónapokon át tartó szakszerű kezelés alá. Fából vagy fémből készült nagyobb tárgy, amely egy lakás, egy szoba vagy huzamosabb emberi tartózkodásra szolgáló helyiség kényelmi berendezéséhez tartozik. Ezek segítik, illetve lehetővé teszik a helyiségben végzett tevékenységeket, az ott lévő használati eszközök tárolását és a különféle eszközökkel végzett feladatok elvégzését. Ez áll az értelmező szótár bútorra vonatkozó meghatározása alatt. Jelenesetben ennek a definíciónak a felülírása fog megtörténni.
Egy bútor elkészítése minden korban komoly kiadásokkal járt. Pusztán a funkcionális, hétköznapi bútorok is jelentős költségeket követeltek meg, éppen ezért a hétköznapi otthonokban sokáig kevés volt a bútor. Azok a bútorok, amelyek egy átlagos család otthonában álltak, generációról generációra szálltak az utódokra. A bútorművesség a tehetősebb rétegek számára már igen korán a reprezentáció lehetőségét jelentette. A bútorok a nemesi és gazdag polgári enteriőrökhöz szervesen hozzátartoztak, és vizualitásuk jelentősen befolyásolta, néha meg is határozta egy belső tér hangulatát.
A 17. századi stílusra, azon belül a francia barokk bútorművészetre komoly hatást gyakorolt az olasz és a németalföldi kora barokk bútorművesség.[1] A stílus kibontakozásával együtt jelentek meg a luxusbútorok is.[2] XIV. Lajos uralkodása alatt (1643–1715) óriási pénzösszegeket fordítottak a francia kézműiparra, így rövid idő alatt mind technikai, mind vizuális szempontból folyamatos fejlődés jellemezte a bútorkészítést. 1660 körül határozta el a király, hogy kibővíti versailles-i kastélyát. 1671-re el is készült a Napkirály otthona, a Grand Appartement. Ebben az időszakban több olyan kézműves neve is ismertté vált, amelyhez a mai napig sajátos technikát, vagy egyedi stílust kötünk.[3]
Ilyenek voltak a Gobelin fivérek, akiknek a műhelye ekkor vált állami manufaktúrává.[4] Kétségtelen, hogy ez a lökés mind a megrendeléseik számának növelésére, mind pedig az alkotásaik számára kitűnő lehetőségeket biztosított. Olyan kastélyok és paloták (Marly, Fontainebleau, Saint-Germain, Trianon) belső tereit díszítették, ahol a munkáik hosszú időre megőrződtek, és további megrendeléseket tettek lehetővé a francia társadalom felsőbb köreiből. A textilművészet mellett több mesterség előtt is komoly lehetőségek nyíltak, hogy nyomot hagyjanak a történelemben. 1667-ben jött létre az asztalosokat tömörítő királyi manufaktúra,[5] melyben több híres mester mellett André Charles Boulle is alkotott.
André Charles Boulle
Boulle 1642-ben született, és 1732-ben hunyt el Párizsban. XIV. Lajos francia király leghíresebb asztalos-művészeként (ébéniste)[6] tartották számon. Eleinte fafaragóként dolgozott az újonnan létrehozott királyi asztalos manufaktúrában Charles Le Brun művészeti intendáns irányításával, aki nagy hatást gyakorolt a későbbi munkásságára. 1664-ben átvette egy reims-i műhely vezetését, melynek élén 1676-ig állt. Közben 1672-ben mint elismerten ügyes asztalos, aranyozó és véső, műhelyt kapott a Louvre-ban. Ekkor vette át, Jean Macé udvari asztalos halálát követően, a műhely vezetését, melyet 1679-ben már ki is bővített. Néhány évvel később megkapta a „királyi ház asztalosa” kitüntető címet. Képzettsége kiterjedt az építő, festő, szobrász, mozaikkészítő, asztalos, betűrajzoló és bélyegvéső feladatokra is. Neve gyakran előfordult a királyi építkezésekről készített számadásokban. A király fiának a versailles-i palotában lévő lakosztályába készített bútorokat és faburkolatokat, amelyek valóságos csodái voltak a bútorművészetnek, és a király büszkén tárta őket az idegen országok követei és fejedelmei elé. Ettől kezdve Boulle-t elhalmozták a megrendelések. 1688 után, a franciák több katonai kudarcát követően viszont az anyagi lehetőségek korlátozottabbá váltak.[7] 1694-ben pénzhiány miatt a francia bútormanufaktúra[8] bezárta kapuit, de az arisztokrácia és a tehetősebb megrendelők továbbra is igényt tartottak a művészien kialakított drága bútorokra.
A Boulle-technika
Boulle-hoz köthető a 17. század egyik legkiemelkedőbb bútordíszítő technikájának közismertsége és művészi rangra emelése, amely a művészről a Boulle-technika elnevezést kapta. Bár már korábban, az 1600-as évek elejétől Flandriában és német területeken, valamint Itáliában is ismert volt a technika, finomítása és művészi szintre emelése egyértelműen Boulle érdeme.
Az ilyen bútor csak díszül szolgálhat, közönséges használatra nem alkalmas, és nem is különösebben tartós, olvasható a leírásában. Ebből arra lehet következtetni, hogy a bútorművesség ebben az időszakban a vizuális megjelenést sokszor a tárgy funkciója elé helyezte. A díszítménye általában szimmetrikus, roppant bonyolult vonalvezetésű indamotívumokból áll.
A bútor ornamentikája az egyik legjobb kormeghatározó tényező a műtárgybútorok esetében. Az egyes stílusokat a rájuk jellemző díszítőmotívumokkal lehet a legpontosabban meghatározni. A Boulle-technika alkalmazásával egy időben készített bútorokat, a faragás és furnérozás mellett a marketériás, parketériás, inkrusztációs eljárásokkal, a barokk kor sajátos stílusjegyeivel díszítették. Maga a Boulle-technika ezek közül az ún. inkrusztációs[9] díszítés csoportjába tartozik.[10] Ennek jellemzője, hogy a díszítőelemeket tömör fából kivésett alapba süllyesztették. Itáliában ez az eljárás a reneszánsz idején vált népszerű díszítő technikává. A legrégebbi inkrusztációk csontból vagy elefántcsontból készültek.
Boulle kezdetben ébenfába ágyazta réz- és teknőcberakásait, később ezek mellett egyre gyakrabban alkalmazott gyöngyházat, csontot, ónt és szarut, és használt elsőként párban űzarannyal ellátott és aprólékosan, részletgazdagon megmunkált bronzvereteket is. Sok motívumot emelt át az építészeti stílusjegyekből (maszkok, puttók, rozetták, stilizált levelek, kagylók), de neki köszönhető, hogy a francia bútorművesség elszabadult az építészettől, és a továbbiakban független arculattal jelent meg.
A stílusirányzatok és stílusjegyek folyamatosan változtak ugyan, de a Boulle-technikát mint díszítő eljárást még sokáig alkalmazták. Az idők során az eltérés főleg a díszítésben nyilvánult meg. Háttérbe szorult a korábbi hordozó fafaj, az ében, valamint a teknőc- és a rézberakás. Helyüket egyre inkább az indiai szaténfa, a paliszander, az amarát és a rózsafa veszi át. A bútorok formavilágában is megfigyelhető némi módosulás. A korábbi nehézkesebb vonalvezetésű bútorok helyét a könnyedebb formavilág foglalja el. Megjelenik a domború és homorú vonalak játéka, a lábak megrövidülésével pedig arányosabb bútorok készülnek.
Kivitelezés
A technika lényege, hogy az alapfát teknőspáncél, rézlemez, szaru, gyöngyház, ónlemez, csont vegyes felhasználásával borítják be. Ezeket az anyagokat gyalulják, csiszolják, a fémlemezeket hengerlik, így érik el a lapos és sima felületeket. A teknőspáncél alsó felületére vörös papírlapot kasíroznak, hogy a felhasználás során látványosabb és ellenállóbb maradjon. Az így előkészített lemezeket a réz-, illetve ónlemezekkel ragasztják össze – réteges szerkezetet hozva létre –, hogy egymáshoz képest ne mozdulhassanak el. Erre a tömbösített darabra karcolják vagy rajzolják fel a mintázatot, amelyet lombfűrésszel vágnak ki. A mintákat óvatosan szétválasztják, majd egymásba illesztik a különböző részeket, úgynevezett terítéket alkotva. Ezt a vékony, több darabból összeállított lemezt ragasztják fel az alapfára.
A technika érdekessége, hogy egy művelet elvégzése után két hasonló terítéket kapnak. Az első értékesebb darabnál a teknősborításba kerül a rézberakás (premier partie), a másodiknál fordítva (second, contre partie). Ebből következik, hogy a Boulle-technikával díszített bútorok általában két példányban készültek.[11]
A rajkai Modrovich-gyűjteményből származó, Boulle-technikával készített díszládika és díszasztal
1952 óta a mosonmagyaróvári Hansági Múzeum tulajdonában lévő kombinált műtárgyasztal ládikával a 19. század második feléből származik. Díszítése neobarokk stílusjegyeket mutat. A két különálló részből álló iparművészeti műalkotás feltehetően ausztriai műhelyben készült.
A nyolc aranyozott bronzlábon álló, hullámos oldalú, alakos berakással díszített láda kétoldalt aranyozott bronz domborművel díszített, amelyek fején virágos kosarat tartó Ámor-figura látható. Vízszintes, hullámos oldalú fedőlapját trónuson ülő nő, két kutya, madarak és lepkék berakott díszítése ékesíti. A láda talapzatán feketére pácolt faalapon elhelyezett réz-, teknőc-, csont-, gyöngyház-, kaucsukberakással díszített, és aranyozott bronzveretek egészítik ki. A talapzat négy ívelt lába oroszlánmancsos papucsban végződik, felül a káva magasságában pedig egy-egy sarokra állított szakállas, kecskeszarvas maszk látható. Alul a lábösszekötők „x” alakban volutás,[12] akantuszleveles, tagolt központi hengeres részben egyesülnek, rajta füzéres díszurna található. Az asztallap hullámos szélű éle rézszegéllyel zárul. Az asztal felépítése: kávaszerkezetes asztal négy kabriol lábbal,[13] alul keresztkötéses merevítéssel, hullámos szegélyű tetőlappal. A szerkezet fűrészelt, gyalult, ragasztással táblásított, illetve tömbösített tölgyfából készült, összeillesztése vésett csapolással készült.[14] Az alapfát réz-, teknőspáncél, pácolt tölgyfa furnér, gyöngyház, szarulemez marketéria borítja. A tagolást a bútorra applikált öntött, aranyozott bronzveretek (voluták, akantuszlevelek, maszkok stb.) fokozzák. A tetőlapon felragasztott bordó bársony látható.[15]
[1] Riccardo Montenegro: A bútor. Officina Nova Kiadó, h. n., 1995. 30.
[2] Kaesz Gyula: Ismerjük meg a bútorstílusokat. Háttér Kiadó, Bp., 1995. 110.
[3] Vadászi Erzsébet: A bútor története. Műszaki Könyvkiadó, Bp., 1987. 127.
[4] 1667-ben indult meg a munka a jelentős állami megrendelésekre, a Gobelin fivérek szőnyegszövő műhelyében, a Manufacture des Gobelins-ben.
[5] XIV. Lajos korában Párizsban 50 asztalos alkotta a Menuisier et Ébéniste céhet, a számuk ezekben az években folyamatosan gyarapodott.
[6] Az ébéniste bizonyos nyelvekben a műbútorasztalos szinonimájának számít. Eredete odáig vezethető vissza, amikor a bútorművesek egyre jelentősebben kezdtek a bútorok alapanyagaként ébenfát alkalmazni.
[7] Riccardo Montenegro: A bútor. Officina Nova Kiadó, h. n., 1995. 39.
[8] Manufacture Royale des Meubles de la Couronne.
[9] Kéregképződés, valamire rárakódott kéreg. A megmunkálási technikákban a nemes anyagból készült berakásos díszítést (bútor, falborítás stb. felszínén) jelöli. Ha az alap fa, intarziáról, ha fém, akkor tausírozásról beszélünk.
[10] Judith Miller: Antikvitások enciklopédiája. Gulliver Kiadó, Bp., 1999. 24.
[11] Mosonmagyaróvári Hansági Múzeum Adattára. Restaurálási dokumentáció: A rajkai Modrovich-gyűjteményből származó díszasztal restaurálása, 2015.
[12] A voluta latin eredetű építészeti kifejezés, amely bizonyos görbe vonalú épületelemeket jelöl. Az oszlopokon a voluta, spirál alakban haladó görbe vonal, amellyel azokat a tagokat formálják, amelyeket teherhordásra alkalmaznak, és amelyekkel külső formáiban a nyomást és az elasztikus ellenállást akarják kifejezni.
[13] Kabriol-láb: kettős görbületű bútorláb, mely a térdnél kifelé, a lábfej fölött befelé hajlik – állítólag egy kecske hátsó lábát formázza. Karomban, csigában, patában vagy golyós állatmancs lábban végződhet. A 17. század végétől alkalmazzák székeken és asztalokon.
[14] Mosonmagyaróvári Hansági Múzeum Adattára. Restaurálási dokumentáció: A rajkai Modrovich-gyűjteményből származó díszládika restaurálása, 2014.
[15] Mosonmagyaróvári Hansági Múzeum I. Iparművészeti Leltárkönyve 59.28.1
(s)
