©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

Négy test az örökkévalóságnak

A Budapest Múmia Projekt kutatási program célja a Szépművészeti Múzeumban őrzött négy egyiptomi múmia egyiptológiai, természettudományos és orvosdiagnosztikai módszerekkel végzett komplex vizsgálata.

A négy múmia kitűnő állapotban maradt ránk. A minél optimálisabb állagmegóvás érdekében klimatizált vitrinben fekszenek. Három múmia a 19. század végén, egy pedig még régebben került Magyarországra. Mára rekonstruálhatatlan, hogy melyik egyiptomi temető melyik sírjában és milyen körülmények között találták meg őket. Hortesznaht maradványai és koporsója esetében csupán annyi állítható biztosan, hogy a közép-egyiptomi Ahmimból származnak. Talán ugyaninnen érkezett a „szombathelyi múmia” is. Rer koporsója és múmiája valószínűleg egy észak-egyiptomi lelőhelyen került elő, a „kicsomagolt múmiáról” még ennyi információval sem rendelkezünk. Valószínűleg soha nem is fog kiderülni, hogy hol temették el őket, de a mostani kutatások segítségével sokat megtudhatunk arról, hogy kik lehettek.

Egy ókori nézőpont: az önmaga szimbólumává vált test

Az ókori egyiptomi elképzelés szerint a halál nemcsak a test elenyészését, hanem a benne lakozó, mindenféle nem fizikai tulajdonságokból és spirituális alkotórészekből álló személyiség szétesését is eredményezhette. A halál utáni örök élet és a túlvilági üdvözülés egyik alapfeltétele éppen ezért a holttest épségben tartása, illetve az egyes részek (újra-) integrálása volt. Pontosan ezt a célt szolgálta a holttestek mumifikálása.
Az elképzelés mitológiai párhuzamát az Ozirisz-mítoszban találjuk meg: Ízisz és Nephthüsz istennő a sakálfejű Anubisz isten segítségével összegyűjtik és újraegyesítik a meggyilkolt isten, Ozirisz testének szétszórt darabjait, aki csak így válhat képessé a halál utáni újjászületésre. Ennek mintájára az egyiptomiak a haláluk után Ozirisz túlvilági sorsában kívántak részesülni.
A koporsóba helyezett mumifikált testet a temetési rituálé után elzárták a föld alatti sírkamrába, amely a túlvilágot jelképezte. A test tehát többé nem volt jelen: nem enyészett ugyan el, mint más kultúrákban, hiszen a mumifikálás éppen ezt akadályozta meg, de az élők számára hozzáférhetetlenül (és láthatatlanul) pihent. A mumifikálás eredményeképpen az egykori test önmaga (jel)képévé változott, de már nem a földi halandót, hanem az isteni szférába emelkedett halottat képviselte az alvilágban. Az ókori egyiptomi elképzelés szerint a múmia nem azonos az eredeti testtel, de utal rá: az üdvözült halott képmásává, szimbolikus megjelenítésévé válik.
De mi történik az önmaga szimbólumává vált testtel, ha múzeumi gyűjteménybe kerül?

Múzeumban őrzött testek: műtárgy vagy relikvia?

Az emberi testek és testrészek természettudományi gyűjtemények részére való gyűjtése, később pedig múzeumokban való bemutatása hosszú múltra tekint vissza. Felmerül azonban a kérdés: hogyan lehet egyszerre a valaha élt emberi lény relikviáinak és – funkciójukból vagy aktuális szerepükből adódóan – az adott gyűjtemény részeinek, sőt alkalmanként kiállítási tárgyaknak tekinteni őket?

Mindeközben a tárgyiasulással párhuzamosan lezajlik egy ellentétes folyamat is

„Csak annyit mondok, hogy a mozdony tüzelőanyaga háromezer éves múmiákból áll, amiket erre a célra a temetőkből vásárolnak tonnaszámra, s némelykor hallani lehet, amint a kérgeslelkű mozdonyvezető bosszúsan kiált fel: «A fene egye ezeket a plebejusokat, rosszul égnek, adj ide egy királyt!» (Ezt mint tényt mondták el nekem. Úgy adom tovább, ahogy hallottam. Hajlandó vagyok elhinni. Mindent elhiszek.)”
Mark Twain: Jámbor lelkek külföldön (1869)

A nyugati kultúrában emberi testek és testrészek hosszú ideje szolgálnak vallási kultuszokat és politikai célokat. A nyugati kereszténységben a későantikvitás és a középkor folyamán komoly hagyománya alakult ki a szentek relikviái (köztük testük és testrészeik) körül kiépített vallásos kultuszoknak. A „szentség jelenlétének” a vallási jelentőség mellett a kereskedelmi szerepe is fontos volt: vonzotta a zarándokokat, ezzel növelve a templomok és kolostorok jövedelmét.
A sírkamrában nyugvó egyiptomi múmiák az élők számára elvileg megközelíthetetlenné váltak, ám az ókori sírrablások gyakorisága azt mutatja, hogy a tolvajokat (akik gyakran a temetőket igazgató korabeli hivatalnokok közül kerültek ki) sem a kegyetlen földi büntetés, sem pedig a kedvezőtlen túlvilági ítélet nem rettentette el. Az egyiptomi mumifikált halottak az ókort követő évszázadokban sem nyugodhattak békében. A Mark Twain által megörökített anekdota – akár igaz, akár szatirikus túlzás – arra utal, hogy a sírjaikban sokszor eltemetésük óta folyamatosan bolygatott, a középkor és újkor folyamán por alakban gyógyszerek és festékek összetevőjeként használt, Egyiptomból tömegesen importált múmiákat elsősorban kelendő árucikként kezelték évszázadokon át.
A 20. század elejére ez a hozzáállás gyökeresen megváltozott, amiben alapvető szerepe volt annak, hogy a 19. század folyamán az ókori egyiptomi kultúra egyre inkább a nyugati világ csodálatának tárgya lett, és mindeközben a hieroglifák megfejtésével az egyiptológia tudománya is megszületett. Az előző évszázadok „gyakorlatával” összehasonlítva a régészek és egyiptológusok feltáró és kutatómunkája minden eddiginél hatékonyabban biztosítja, hogy a régen élt emberek földi maradványait a lehető legnagyobb tisztelettel kezeljük.

Modern nézőpontok

Amikor egy bármilyen korból vagy kultúrából származó holttestet látunk, az lehetőséget ad arra, hogy kapcsolatot teremtsünk a múlttal. Óhatatlanul eszünkbe jut a saját testünk és a saját, valamikor a bizonytalan jövőben bekövetkező halálunk is. A látogatók múzeumban kiállított emberi maradványokhoz fűződő kíváncsiságát vagy ellenérzéseit nyilvánvalóan a halálhoz és a holttestekhez való (sokszor ellentmondásos) álláspontjuk és hozzáállásuk befolyásolja.
A haldokló mellett való virrasztás, a tőle való elbúcsúzás szokása a nyugati kultúrában megszűnőben van. A halállal való közvetlen szembesülés helyett az elkerülhetetlen találkozást az otthonunktól biztonságos távolságra száműzzük, a gyász és az emlékezés pedig a legtöbb esetben szimbolikus helyek és tárgyak segítségével történik.

Soha nem szabad, hogy a kiállított test puszta látványosságként vagy szenzációként szolgáljon, hanem mindig szigorúan a tudományos ismeretterjesztés „szemléltetőanyagául”. Az installációnak egyszerre kell elérnie, hogy a látogatók megértsék tudományos jelentőségüket és azt a kultúrát vagy elméletet, amit képviselnek/bemutatnak, de közben tiszteljék is emberi mivoltukat. Fontos, hogy vizsgálatuk során roncsolás mentes módszereket használjunk, és hogy tárolásuk technikailag biztosítsa a lehető legtökéletesebb védelmüket. Kiállításukkor fontos szempont, hogy elkülönítsük és határozottan megkülönböztessük őket a körülöttük kiállított műtárgyaktól, törekedjünk a kiállított testek emberi méltóságának megőrzésére, de mindeközben igyekezzünk maximálisan figyelembe venni a látogatók igényeit is.

fotó: Szesztay Csanád