©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

A „torontáli” szőnyeg és a háziipar

Megjelent a Nők, szőnyegek, háziipar című katalógus a Néprajzi Múzeum kiadásában, a 19. századtól divatosabbá váló kézi szövésű szőnyegekről, a női munkáról, a háziipar és a gyáripar kapcsolatáról.

A „torontáli”

A torontáli szőnyeg kifejezés 1881-ben keletkezhetett a háziipar fejlesztési lehetőségeit tárgyaló Rejtő Sándor iparfelügyelő, az Országos Iparoktatási és Háziipari Bizottság, valamint a Földművelési, Ipar- és Kereskedelemügyi Minisztérium közötti levelezésekben, üléseken. Az 1881 őszén megrendezett országos nőipar-kiállításon már biztosan használták a fogalmat. Az elnevezésben a háziipari fejlesztésekben nagy szerepet vállaló vármegye neve szerepel. Németh Ferenc A torontáli szőnyeg című könyvében (A torontáli szőnyeg. A szőnyegszövés negyed százada Bánátban Streitmann Antaltól Kovalszky Saroltáig. Újvidék, Fórum, 1993) a Magyarországon még napjainkban is közkeletű kifejezés számos, történetileg változó jelentését tárta fel, amikor az iparművészettel és gyáriparral egyaránt összefüggő háziipari szervezés történetét források és a lokális sajtó alapján összefoglalta. A kifejezés csak Magyarországon ismert, és ez a tény is mutatja, hogy amíg a szerb és román szőnyegek kutatása a román és szerb néprajztudomány, néprajzi muzeológia feladata, a magyar kutatás a torontáli szőnyeget érintő háziipar szervezés feltárásában vehet részt.

Háziipari tanműhelyben készült szőnyeg, 
Bánát, 1890–1900
Néprajzi Múzeum; 73.6.3; 
Sarnyai Krisztina felvétele

A torontáli szőnyeg az 1885–1914 közötti időszakban az egyik legszélesebb körben ismert háziipari termék volt. A millenniumi kiállítás (1896) háziipari csarnokában, a „Pozsonyi városháza” pavilonban a Magyarországon megszervezett legjelentősebb háziipari ágakat, területeket életképbe rendezett bábuk mutatták be. Így volt hajdúnánási szalmakalap-készítő család, besztercebányai csipkeverőlány, dorogmai kosárfonócsalád, voltak bártfai játékkészítők, kalotaszegi hímzőasszony – a szőnyegszövést egy torontáli szőnyegszövőnő bábuja képviselte.

Az átfogalmazott, új funkciókban és tárgytípusokban kivitelezett szőnyegeket elsősorban a társadalom középosztályának lakásaiba szánták.

Grünbaum Vilmos cégének levélpapírja; 
Nagybecskerek, 1910;
Digitális reprodukció

A 19. század legvégén és a 20. század elején több torontáli szőnyegek előállításával foglalkozó, háziiparosokat foglalkoztató vállalat létezett, így Láng Nina eleméri, özvegy Guttmann Jakabné és fiai, valamint Grünbaum Vilmos nagybecskereki háziipari vállalata. Grünbaum vállalata háziiparosokat foglalkoztatott, „saját készítményű torontáli szőnyegek” forgalmazása mellett az „Első magyar torontáli szőnyeg- és bútorszövetgyár raktáraként” is hirdette magát. Cége a Néprajzi Múzeum szempontjából különösen fontos, hiszen a textilgyűjtemény szőnyegeit 1910 és 1913 között, több vásárlás során Grünbaumtól vették. Mint Grünbaum levélpapírja is mutatja, tevékenysége az 1900–1913 közötti időszakban elsősorban háziipari cikkek forgalmazása volt, levélpapírján a szőnyegszövést ábrázoló kis kép jelent meg. A Grünbaum Vilmos-cég tulajdonosai, Grünbaum Arnold és Frigyes is kiállítói az Iparművészeti Múzeum 1903. évi karácsonyi kiállításának.

A torontáli szőnyeg ismertsége ellenére értékesítési nehézségekről is vannak adatok. „[…] de ki fizetné meg manapság az ilyen szőnyeget? A kinek van pénze, az perzsa szőnyeget vesz és lenézi a mi tyilimünket, a szegény sorsú hivatalnok pedig olcsó pénzen kaphat kedve szerint szőnyeget a boltban” – fogalmazott eszenszkyné T. Irén, a nagykikindai háziipari telep vezetője (1898).

A Néprajzi Múzeum gazdag gyűjteménnyel rendelkezik a területről; az 1873. évi bécsi világkiállítás nemzeti háziipar programjára egybegyűjtött kollekció tárgyait is az intézmény őrzi. A textilgyűjtemény legjelentősebb anyagát a 20. század elején vásárolták: 1905-ben több szőnyeget és szövött tarisznyát vett meg a múzeum Dömötör László rajztanár hagyatékából, sajnos minden közelebbi lokalizálás nélkül. A gyűjtemény leggazdagabb anyaga Grünbaum Vilmos nagybecskereki kereskedőtől származik, aki a több ízben adott el szőnyegeket, antik tyilimeket 1909 és 1913 között.

A gyűjtemény tárgyainak értelmezése az utóbbi időszakban megélénkülő szerb kutatás segítségével történhet, elsősorban Mirjana Maluckovnak az újvidéki Néprajzi Múzeum gyűjteményét közreadó tárgykatalógusában közölt párhuzamok segítik a tárgyak lokalizálását, a készítési idő meghatározását. Maluckov munkája során a budapesti gyűjtemény néhány tárgyát is megtekintette, azokat munkájában közölte is. Kutatása alapján elmondható, hogy a Néprajzi Múzeum gyűjteményében a szerb szőnyegek minden fontosabb bácskai és bánáti típusa jelen van, kivéve a naturális mintákkal díszített szőnyegekét. Ugyanakkor nagyon kevés olyan szőnyeget ismerünk és őrzünk, amelyek a háziipari szervezések során, háziipari intézmények keretében készültek.

Az írás Lackner Mónika: A „torontáli” szőnyeg és a háziipari kezdeményezések című tanulmányának részlete.

 

A katalógus:

Fülöp Hajnalka, Lackner Mónika, Landgráf Katalin, Lovay Zsuzsanna, Szulovszky János, Wessely Anna: Nők, szőnyegek, háziipar. Katalógus. Budapest, Néprajzi Múzeum, 2012.

A kiállítás:

Nők, szőnyegek, háziipar

Néprajzi Múzeum, földszinti kiállító tere, 2013. január 20-ig.