Hazám, hazám, te ellenőr
Emlékezetpolitika az ideológia csapdájában
Mi történik akkor, ha a feltárás és szembenézés hiánya miatt az emlékezet minden szintje pusztán különféle politikai harcokkal terhelt, sértett fikcióvá válik?
| Hermann Veronika |
2013-01-16 12:24 |
Egy társadalom fejlettségét és a társadalmi felelősségvállalás minőségét jelzi a mód, ahogyan a múltjához viszonyul, ahogyan feltárja és értelmezi. Reinhart Koselleck Az emlékezet diszkontinuitása című tanulmányában az elsődleges tapasztalat lényegének azt tartja, hogy töredezettsége miatt soha nem közvetíthető, így az emlékek nem lehetnek folytonosak. A folytonosság megteremtése a másodlagos tapasztalat, vagyis az emlékezetpolitika és kulturális emlékezet feladata, amely jellegénél fogva ideológiáktól telített. Beláthatatlanul veszélyes, ha a pillanatnyi érdekek a megértés rovására mennek, nem elemeznek, hanem ítéletet mondanak. Gyakorlatilag Koselleck tapasztalat-fogalmára reflektál Gyáni Gábor Az elveszíthető múlt című tanulmánykötetének bevezető fejezetében: „A jelentésadással foglalkozó tudós azonban nem ringathatja magát abban a kellemes illúzióban, hogy a múltbeli valóság általa kigondolt értelme mindig és mindenben megfelel a múltbeli szereplő, a történelmi ágens számára adott, tehát a múlt valamikori jelentésének.” (15. o.)
Hősök és áldozatok
Talán nem túlzás azt állítani, hogy Magyarországon a jelenre is kiható emlékezetpolitikai aktusok gyökere az elveszített első világháború és a trianoni döntés. A Horthy-rendszer félfeudális berendezkedése nem tette lehetővé a trianoni országrészek elcsatolását követő időszakban a döntés katonai és politikai okainak és következményeinek felfejtését, ugyanakkor politikai ideológiáját nagy részben a sértett nemzeti öntudatra építette. Az 1939-től ideiglenesen visszacsatolt területek miatt érzett lelkesedés elfedte a területnövekedéssel járó beláthatatlan társadalmi következményeket, és legitimálta az 1941-es hadba lépést. Az, hogy az akkori nevén Magyar Királyi Honvédség sem állományában, sem felszerelésében nem volt felkészülve egy több fronton zajló háborúra, a doni áttörés tragédiájához vezetett, amelynek hetvenedik évfordulójára a múlt héten emlékeztek. Szinte az összes médium kiterjedt anyaggal készült az évfordulóra, átnézve őket azonban szomorú, a szélsőségeket sem nélkülöző vélemények bontakoznak ki. A doni áttörés megítélésében nincs igazi konszenzus. Pontosabban: ebben sincs. A jelenlegi magyar közéleti diskurzus csődje azt bizonyítja, lehet ugyan a felejtés az emlékezetpolitika stratégiája, de olyan mély rétegeiben károsítja a társadalmi tudatot, hogy helyreállítása szinte reménytelennek tűnik. Pedig a doni katasztrófa igazán csak az elmúlt húsz évben vált a kollektív emlékezet részévé. 1945 után nemcsak a Rákosi-, hanem a Kádár-rendszer is homogenizálta és fasisztának tekintette a Horthy-rendszer katonáit, köztük a 2. magyar hadsereget, amelynek több mint kétszázezer tagja közül nagyjából százezren soha nem tértek haza, az 50 ezer kivezényelt munkaszolgálatosról pedig szinte szót sem ejtettek. A rendszerváltozás után árnyalódni kezdett kép, a felelősségvállalás és szembenézés hiánya miatt azonban a hangsúlyt a személyes hősiességre és áldozatvállalásra helyezték. Hősök és áldozatok között nagyon vékony a határvonal, főleg akkor, ha még abban sincs megegyezés, hogy egyáltalán miféle áldozat volt ez, milyen célért, és milyen országért. Milyen haza az, amelynek katonai és politikai vezetői a vesztükbe küldenek több százezer magyar embert? Ez is bizonyítja azt a tételt, miszerint a történelem, a múlt soha nem beszélhető el egységesen, és értelmezése nem lehet kizárólagos. A második világháború kataklizmája után a kommunista terrorban ugyanúgy a felejtés és az elhallgatás uralkodott, mint ahogyan később a megengedően (és helytelenül) puha diktatúrának is nevezett Kádár-rendszer alatt. Ahogyan látható, jelenleg nemcsak az államszocializmus, de a közel negyven évvel korábban kezdődő Horthy-korszak megítélésében sincs egység sem a történészek, sem az állampolgárok között. Nem az a probléma, hogy a történelemnek különböző oldalát látják, hanem hogy a csendre és felejtésre épített múlt kizáró ideológiák szorításában működik.
Megáll az idő
Ezt a problémát járja körül György Péter a témában nagyobb visszhangot kiváltó Apám helyett című könyvében. A kötet egyik fő elméleti tézise, hogy a legveszélyesebbek a pillanatnyi politikai érdekek mentén kialakított emlékezetközösségek, amelyek elismerik ugyan az emlékezés társadalmi fontosságát, de retroaktív módon, üres általánosságokban teszik. Ez nemcsak a Kádár-rendszerre, de az utána következő politikai kurzusokra is igaz. A kényelmetlen kérdések elkerülése szükségszerűen felhalmozódásukhoz vezet. Az emlékezetpolitika fogalmáról értelmetlen egy olyan közösség esetében beszélni, amely közel száz éve nem hajlandó szembenézni saját múltjával, éppen ezért hol a sértett büszkeség, hol az indokolatlan önmagasztalás, hol pedig az öngyűlölet csapdájában vergődik. A társadalom nagy része jelenleg olyan reflektálatlan közönnyel tekint az emlékezet és az identitás kérdéseire, amely inkább rémisztő, mint elgondolkodtató.
Édes hazám
Bárány Tibor szerkesztésében, a Magvető Kiadó gondozásában 2012-ben jelent meg az Édes hazám – Kortárs közéleti versek című antológia, amely az elmúlt húsz évben keletkezett politikai versekből közöl válogatást hatvannégy kortárs szerzőtől. Az erről írott kritikák nagy része hangsúlyozza, hogy egy ilyen válogatás megjelenése, illetve az egyre markánsabban megjelenő közérzeti irodalom térnyerése milyen társadalmi és morális problémák tünete. Sajnos azonban a független értelmiségi diskurzus lehetősége e kötet kapcsán is veszélybe kerül. Igazságtalan, hogy ezen közérzeti-politikai szövegek legkiválóbbjait máris kisajátították egyes politikai formációk. Erdős Virág Na most akkor, Kemény István Búcsúlevél vagy Térey János Magyar közöny című verse – hogy a legismertebbeket említsük – ugyanis nem csupán a jelenlegi, hanem az elmúlt évtizedek összes problémájára reflektál. Ezek az irodalmi szövegek nemcsak azt jelzik, hogy baj van, hanem azt is, hogy több nemzedék közös felelőssége az egyre mélyülő válság. Jelenleg rengetegen érzik reménytelennek, hogy boldogulhatnak, és ez az évtizedek alatt kialakult korlátolt, csak a jelenbeli érdekekre koncentráló mentalitás végeredménye. Ha a haza fogalma csak egyféle módon legitim, akkor egyre többen fogják idegennek érezni magukat. Ha mindig csak egy megközelítés lehet érvényes, akkor nemcsak a múltat, hanem a jövőt is elhallgatjuk. A címben idézett sor Tóth Krisztina Bánk, magában című verséből való, amely szintén megtalálható az említett válogatáskötetben. A folytatása így hangzik: „ruhádon ott a karszalag, és félterpeszben állsz.”
Feladatuk-e a múzeumoknak, kiállításoknak, hogy emlékeztessenek, vagy elegendő, ha csak emléket állítanak egy-egy történelmi események? Kérdéseinkre 2011-ben múzeumvezetők, a témával foglalkozó szakemberek ma is aktuális válaszokat adtak. A cikk itt olvasható!
Fotó: Kecskemét, Cifrapalota, ahol még mindig várják mindazok jelentkezését, akik a II. világháborúhoz és a doni fronthoz kötődő emlékeket, tárgyakat, képeket, dokumentumokat őriznek, és azokat a január második felében rendezendő kiállítás időtartamára kölcsönöznék.
