Szeretem, nem szeretem

Szubjektív szövegek és kortárs etnográfia

Múzeumi környezetben a tárgyak és a tárgyakhoz tartozó személyes történetek az archiválás és a reprezentáció során fontos szerepbe kerülhetnek.

Cikk küldése

e-mail:

A szereposztás mindig attól függ, milyen szövegek állnak rendelkezésünkre, a tárgyhasználók éreznek-e kedvet és elszántságot az öndokumentációra, végül a kötött szöveges műfajok interpretálásához milyen eszközöket választunk. A kortárs kultúrában kutató muzeológus helyzete kitüntetett: itt és most van lehetősége a visszakérdezésre. Az alábbiakban olyan példákat mutatok be, amelyekben a visszakérdezés és a "múzeumi fordítás" során más-más eszközökkel dolgoztunk.

Első példa: Imádom a műanyagból készített és csúszóssága miatt viselhetetlen sarut

"Nincs egy kedvenc műanyag tárgyam, hanem a műanyaggal vagyok szenvedélyes viszonyban. Mint ahogy a porlevest is hajlamos vagyok elébe helyezni mindenféle házi készítésű levesnek. A műanyag megnyugtatóan nem áll összefüggésben az organikus anyagokkal, nincs benne semmi gusztustalan. A leendő házamat is műanyagosra tervezem, műanyag dohányzóasztal, műanyag székek és fotelek, műanyag polcok. A szekrényben műanyag tárolódobozok. Gondoljunk Almodovar transzvesztitáinak lakásaira! (Tudom, hogy jócskán megkéstem ezzel az igényemmel, de szüleink generációjának fa- és csergedesignú lakásai után a mi generációnk nyugati kortársainknál később fog a természeteshez visszatérni.) Időnként a divat is a kezemre játszik: lehet viselni a nyolcvanas évek végi műanyag fülbevalókat, klipszeket, karkötőket, viaszosvászon szatyrokat, színes strandpapucsokat. Imádom a műanyagból készített és csúszóssága miatt viselhetetlen sarut, melyet Szwarovski-kristállyal díszített 2004 nyarára a Fendi. Ezzel szerintem a műanyag befutotta értékeihez méltó pályáját." A történet a Plasztik művek. Alternatív műanyagtörténet a celluloid könyvtáblától a felfújható fotelig című "képes olvasókönyvben" jelent meg, amely a Néprajzi Múzeum műanyag című kiállításához készült. A szöveg szerzője egy PEZ cukorkatartót és egy hozzá kapcsolódó személyes szöveget küldött a múzeum Hozz 1 műanyag tárgyat! című felhívására. Keszeg Anna 1981-ben született, Kolozsváron élt, és irodalomtörténésznek tanult. A szövegben reflektál a tárgy és az élmény tágabb társadalmi kontextusára (a rendszerváltás előtti és az azt követő romániai hétköznapokra), a saját és szülei generációja tárgyakra fordítható kulturális különbségeire (a fa- és csergedesignú lakásuk, illetve saját popos elképzelései közötti "szakadékra"), mindezt nem kevés iróniával, némi cinizmussal és kritikával teszi. A szöveg mégis szerethető, összetettségének köszönhetően pedig remekül használható a múzeumi gyűjteményi és kiállítási munkában. Egyrészt bátran szembemegy a kortárs, műanyagokhoz kapcsolódó sztereotípiákkal, fittyet hány rájuk, saját vágyainak megfogalmazásával csavar rajtuk egyet, és az egész diskurzusból kiemel egy használati tárgyat: a PEZ cukorkatartót, amely a nyolcvanas évek egyik ikontárgyának számított. A kiállításhoz kapcsolódó kötetben összesen 130 történet szerepel, tárgyakról vagy kisebb kollekciókról. A PEZ cukorkatartóhoz hasonlóan bontokozik ki például egy egyszerű fehér szilikon karszalagból a 20. század végi, 21. század eleji charity-kultúra, vagy egy áttetsző, Sparban kapható vödörből a korszerű, nyugati mintán alapuló bébi-ülőfürdető ötlete, egy dögös műanyag állólámpából a lomtalanításra szakosodott budapesti belvárosi fiatalok lakberendezési szubkultúrája, néhány színes filctollból pedig a kamaszkori naplóírás egy aprólékosan kimódolt és megvalósított esete. És sorolhatnám a további példákat, amelyek szinte minden esetben valamiféle egyszerű, banális hétköznapi műanyag tárgyhoz kapcsolódnak, mégis egész életvilágok, gondolkodásmódok rajzolódnak ki belőlük a használok vallomásain és történetein keresztül. A kötet nem mutatja be a műanyagok több mint százéves történetét, nem "hazudik" teljességet, továbbá nem mond ítéletet, nem állít tutifrankót, pusztán példákat, véleményeket, szubjektív reflexiókat állít egymás mellé laza időrendben, fragmentáltan, mégis részletgazdagon - drámai, ironikus, lírai vagy leíró szövegek segítségével. Az önkéntes tárgybehozás és személyes kommentálás az első olyan néprajzi múzeumi kísérlet, amelyben a közelmúltbeli és a kortárs életvilágok szubjektivitása, egyéni történetekbe ágyazottsága domináns szerepet kapott. A megközelítés hangsúlyozta a saját létre, a saját tárgyra és az egyedi gondolkodásmódra való reflexió fontos szerepét. A történetek és tárgyak könyvbeli bemutatása és interpretálása fölött pedig a lehető legkisebb hatalmat gyakorolta az intézmény. A szubjektivitás, az élményszerűség és a részletgazdagság roppant sűrű halmazt hozott létre, amelynek megértéséhez nem volt szükség különösebb erőfeszítésre: csak hátradőlésre és belemerülésre, kinek-kinek érdeklődése és vérmérséklete szerint. Az alábbiakban bemutatok még néhány olyan kísérletet, amelyben ugyanilyen vagy hasonló szövegcentrikus megközelítés megvalósítására tettünk kísérletet kortárs kutatások során, a MaDok-program keretein és lehetőségein belül.

Kérdések

A példák segítségével néhány módszertani kérdés megfogalmazására vállalkozom. Ezek közül a legfontosabbak: érvényes megközelítés-e egy tárggyal vagy jelenséggel kapcsolatban a "hogy volt?" kezdetű kérdések helyett a "hogy van most?" fordulat és kutatói megközelítés érvényesítése? A tárgyak archiválása és gyűjteményi feldolgozása miként kapcsolódik össze a használók öndokumentációjával? A szubjektív nyelvhasználat átalakítja-e a dokumentálás és az interpretálás lehetőségeit? A kortárs reflexió és a szubjektivitás létrehoz-e új szövegszerű műfajokat a múzeumi és kiállítási térben? Ha igen, ezek az új műfajok miként működhetnek gyűjteményi és kiállítási közegben? Végül: lehet-e érvényes megközelítés a múzeumi munkában a tárgyakról leválasztott szöveges dokumentumok forrásértékű használata is (olyan szövegeké, amelyek nem feltétlenül muzealizálható tárgyakra, hanem kortárs jelenségekre vonatkoznak), és miként alakul át a forrásokról való gondolkodás, ha a dokumentumok már nemcsak papíralapon, hanem online közegben is elképzelhetők?

A válaszok megfogalmazásához választott múzeumi kutatási példák egyfelől kapcsolódnak a fiatalok (idősebb generációkhoz képesti) teljesen más időkezelésen alapuló emlékezetmunkájához, a tapasztalatok vallomásszerű megfogalmazásához, illetve a kortárs írott "önvallomások" új műfajaihoz (mint például a blog), múzeumi/archívumi hasznosításukhoz.

Második példa: egy távoli és csodálatos zuhanyfüggöny-vízrendszer

A 2006-2007-ben látogatható műanyag-kiállításhoz több időszaki kamaratárlat is készült. Az egyik volt a nyaralós Vízálló című, melyet először a Művészetek Völgyében, a vigántpetendi Plébánia Galériában rendeztünk Joó Emesével, majd expedíciós változatban a Millenáris kiállítási csarnokában, a Mars Expedíció fülkéjében.

A Művészetek Völgyében látható installáció furcsa, performatív térré változott. Egyfelől a plébánia kertjét benépesítettük saját kollégáink nagy megázás-történeteivel, illetve a történetekhez kapcsolódó kabátokkal, gumicsizmákkal és más esővédő felszerelésekkel. Másfelől ez a múzeumon kívüli nyaralós és lazább fizikai környezet remekül keretezte a fent már idézett Plasztik művek kötet történeteiből rendezett felolvasószínházat: a tárgyak a személyes történetek segítségével kiléptek a múzeumi vitrinekből, és egy egészen új és más színházi interpretációs közegbe kerültek. De továbbra sem váltak illusztrációvá: ugyanúgy szereplők maradtak, mint a kötetben és a múzeumi kiállításon. Mindeközben a Plébánia Galéria termeiben a fogyasztói kultúra ipari sorozatgyártott világa jelent meg, két, vízhez kapcsolódó élményre építve: a szezonális tömegtermékekkel a merülésre és a nedvesség távoltartására reflektáltunk múzeumi eszközökkel. A kinti és a benti tér alapvető különbségeit viszont épp a szövegek szerepe és helye határozta meg: míg a kertben az élményt a tárgyakon kívül a személyes történetekkel jelenítettük meg, addig a két kiállítótérben a tárgyak elrendezésével és a nézők térbe vonásával. Az alapvetően más befogadói attitűdre épített terekben az olvasni, böngészi vágyók, illetve a térélményt előnyben részesítők is otthonosan mozoghattak - akárcsak egy nyaraláson: ahol van, aki a napon szeret sütkérezni, míg mások az árnyékban olvasni.

A sorozatgyártott termékek szerepe, szövegbe ágyazottsága akkor változott meg, amikor le kellett választani a kertről, és bevinni a Millenáris ipari-technikai terébe. Ezt a helyzetet oldottuk meg azzal, hogy a tárgyakat mesére és a diavetítés műfajára fordítottuk: a tömegcikkek egy "egyszer volt, hol nem volt" történet szereplőivé váltak A hibátlan lábtempó - flow movie nemcsak gyerekeknek címmel, amely aztán képregény formájában a kiállításkatalógus melléklete lett. Az ötlet talán kicsit meredek, de a cél az volt, hogy a tárgyakat elemeljük a hétköznapi használati kontextustól, és olyan interpretáló közegbe állítsuk, amelyben egyediségük, esendőségük, vicces vagy kidolgozott részleteik láthatóvá válnak. Ebben segített a kurátori tekintet, annak bátor vállalása, egy kortárs szöveges műfajra - a képregényre - fordítása.

Harmadik példa: ma ezt a pólót veszem fel

A harmadik példának kevésbé a kiállítási, mint inkább a múzeumi gyűjteményi kontextusa érdekes. 2007-ben kerültem kutatói kapcsolatba egy olyan budapesti deszkás sráccal, aki akkor 21 éves volt, és 14 éves kora óta gyűjtötte a deszkázás elhasznált tárgyait és eszközeit (ruhákat, nadrágokat, cipőket, pólókat és pulóvereket, törött deszkalapokat, mindenféle alkatrészt, plakátokat, matricákat, okleveleket, fotókat és egyéb kiegészítőt), és hajlandó volt egyben eladni őket a múzeumnak. Ezen túl pedig hősiesen alávetette magát egy etnográfiai leltárinterjúnak és egy ehhez kapcsolódó életútinterjúnak, melyekben tárgyról tárgyra, évről évre haladtunk előre a hétéves történetben. Miután aktív deszkásról volt szó, a témafelvetést és a kiindulópontot a ma adta. A hét év alatt felhalmozott tárgyakon kívül pedig kiegészítettem a kollekciót az utolsó "munkanapunkon" a deszkázáshoz felvett teljes öltözettel és a még használt deszkalappal.

Az etnográfiai és az életútinterjúnak köszönhetően a tárgyak leltározása nem volt reménytelen vállalkozás: hiszen az egyes ruhadarabok és kellékek tárgyleírásához és meghatározásához a srác nagyon pontos adatokat adott (ez a tudás amúgy a deszkás lét fontos eleme, nemcsak a márkák, hanem a gyártás speciális körülményei, anyagai is fontosak a használóknak), de az élettörténeten keresztül a tárgyak egyedi használati kontextusa is részletesen adatolható volt, több esetben kapcsolódott ehhez fénykép vagy mozgókép is. Az öndokumentálás, a hétéves történet visszatekintő feldolgozása és a múzeumi dokumentáció így egy meglehetősen sűrű kontextust hozott létre.

Egy alkalommal a Kortárs ruha-tér-kép című, 12 múzeum kortárs anyagát egybegyúró kiállításon is szerepelt a kollekció. A használatból már kikerült darabok a ruhásszekrény/kamrapolc prezentációs eszközzé alakításával, a frissen levetett együttes pedig egy semmivel össze nem téveszthető, ugró mozdulatba merevített, alternatív múzeumi bábú felöltöztetésével jelent meg. (A figurákat Azúr Kinga szobrászművész készítette.) A tárgyakat az életútinterjú öltözködésről, divatozásról, stílusváltásról szóló részlete egészítette ki, a kompozíciót pedig az egyik deszkás helyszín molinófotója (fotó: Taskovits Dorka) keretezte (az installációt pedig egy szemfüles látogató matricával meg is hekkelte - a saját szempontjai szerint: rendeltetésszerűen használta).

Negyedik példa: megjött a busz, ma reggel a Sanyi van

A Néprajzi Múzeum tavaly ősszel hirdette meg az EtnoMobil című kampányt. A kezdeményezés lényege az volt, hogy kísérletet tegyünk a minket közvetlenül körülvevő városi hétköznapi kultúra egy részletének, a közlekedéssel, utazással, ingázással kapcsolatos helyzeteknek és szituációknak dokumentálására. Az ötlet a tágabb társadalmi összefüggésekre és a közvetlen, személyes tapasztalatokra egyaránt hangsúlyt helyezett. A kampány nem titkolt célja a város és a múzeum tereinek összekapcsolása volt, olyan online felület létrehozásával, amely lehetőséget ad a kampányban részt vevők aktív közreműködésére: jegyzetelésre, írásra és kommentálásra. Hiszen mindannyian elindulunk, jövünk-megyünk, állunk és várakozunk, tolatunk vagy gurulunk, bosszankodunk, találkozunk, figyelünk vagy figyelmetlenkedünk - legtöbbször úgy, hogy másnap már nem is emlékszünk a részletekre. A cél tehát az volt, hogy ezt az állandó mozgást egy-egy pillanatra megállítsuk, a résztvevőket ösztönözzük a képes, és elsősorban a szöveges rögzítésre. Az elkészült szövegeket pedig egy blogon közöltük. (A kampány forrásai hamarosan nyomtatásban is megjelennek a MaDok-füzetek következő számában.)

Az 1 nap indulástól érkezésig blog "jelen ideje" 2009 októbere. A beérkező szövegek sajátos, sok szempontból heterogén, mégis izgalmas, élvezetes és használható korpuszt adnak. Vannak szövegek, amelyek csak egészen kis távolságok megtételéről szólnak, a részletek aprólékos bemutatásával (pl. átkelés az akkor frissen lezárt Margit hídon), de vannak egész napos ügyintézéshez kapcsolódó városi körutazások, települések közötti ingázások, hétvégi családi utazások és eltévedések egyaránt. Miután az írások helyszíne leginkább Budapest, vannak olyan helyszínek, amelyeken a szerzők közül többen is áthaladnak, és saját szempontjukból mutatják be azt (ilyen például az akkoriban lezárt Margit híd, a Clark Ádám téri körforgalom vagy a Nyugati téri aluljáró). De nemcsak helyek, hanem konkrét helyzetek és események is felbukkannak a szövegekben, mint például egy filmbemutató, egy ünnep, egy újságcikk, az időjárás-változás, útlezárás vagy a 4-es metró körüli huzavonák. Ezek az epizódok kiemelik a szövegeket az általános tér-idő kontextusból, konkrét időhöz és térhez kötik őket, egyben az írásokat hálózatszerű, tágabb összefüggésbe helyezik. Igazán jó szövegek akkor születtek, ha a szerzők figyelmüket az egyszerű rutinok aprólékos megszövegezésére fordították, de nem kímélték az olvasókat szubjektív észrevételeik és tapasztalataik ismertetésétől sem. Ezekben az írásokban általában nemcsak a szűkebben vett útvonal, hanem személyes életvilágok, városi legendák (és cáfolataik) egyaránt megjelennek. "Egyszer egy stoppos, akit hazafelé fölvettem, azt mondta, a Szépvölgyi útnál szállnak föl a legszebb csajok. Hát nem az utolsó kocsiba, ez biztos" (Mélyi József: Rekordidő). De olvashatunk különös, a napi rutintól elszakadó helyzeteket is, mint például egy Budapest-Marosvásárhely repülőút, egy romániai ágyúszállítás, hajnali taxizás, éjszakai bringás esés vagy kalandos macskaszállítás. A történetekben feltűnnek ismert emberek, de a 21. század modern segítői is - mint például a Google maps. A rutinos szerzők viszont magára a kampányra is reflektálnak, hol írásban, hol a közlekedés során. De olyan kreatív megoldással is találkozhatunk, amelyben például a hivatali ügyintézés, az irodák közötti folyosói téblábolás fordul át metaforikusan fedett pályás közlekedéssé - a napi szöveg elkészítéséhez (Nádori Lídia: Közlekedőfolyosó). De a legszebb mégiscsak az "EtnoMobil írásterápia" fordulat volt (Farkas Judit: Varázslók, boszorkányok).

Az aprólékos leírások mellett sok a szubjektív, vallomásos forma, a már-már szépirodalmi babérokra törő szöveg, de nézhetünk részletes fotóesszét, képsorokat, van chat, helyreigazítás és szolgálati közlemény egyaránt. A történetek megszövegezése pedig arra is lehetőséget ad, hogy megismerhessünk a témához kapcsolódó frappáns kifejezésekkel, mint például "a buszon mozgó kerti klub", az "IC-minőség", a "metropofa" és "a kilövés Ovi bolygóra" kifejezések. A szövegek minősége, forrásértéke és múzeumi használata igényel némi kreativitást, de épp sűrűségük és összetettségük miatt helyük és szerepük vitathatatlan.

Gyűjteményen és installáción innen és túl

A felsorolt példákkal azt próbáltam szemléltetni, hogy a kortárs kultúrában elmerülő etnográfus számára a tárgyak "körbeszövegezése", interjúkba, vallomásokba, szubjektív beszámolókba ágyazása olyan kutatáson alapuló eljárás, amelyben a jelenkornak ugyanolyan fontos szerepe van, mint a múltra irányuló, visszatekintő emlékezetnek. Amikor egy használati tárgynak nemcsak múltja, hanem jelene is van, az olyan sajátos kritikai diskurzust alakít ki, amelynek létrehozásában a befogadóknak is aktív kritikai szerep jut. A tárgy (vagy a kép) már a kutatás során a reflexió eszközévé válik, így ezt a szerepet majd a kiállítás terében is magától értetődően töltheti be. Továbbá a szubjektív szövegek inspiráló ereje túlléphet a kiállítótér vagy installáció látszólag statikus keretein. Erre szinte mindegyik alkotás és akció esetében tettünk kísérletet.

A múzeumi tárgyakhoz erősen kötőtő "tárgykarton" határait általában meghaladták a fenti példák szöveges részei. A szövegek vagy beszédes részleteik a kiállításban is remekül használható elemek, idézetként, szóbuborékban vagy audio formában. Továbbá olyan, a tárgykultúra-kutatás határait kicsit feszegető kötetek megjelenését is lehetővé teszik, mint a Plasztik művek, és amilyennek az EtnoMobil készül. A legnagyobb játékteret viszont az élő, performatív műfajok kiállítási térbe emelése jelentette, amelyben a szubjektív szövegek újra hangot és arcot kaptak. A legnépszerűbb műfaj e tekintetben a felolvasószínház volt. Hiszen ki ne örülne, ha az szerepelne a története mellett, hogy "magyar hangja": Spilák Klára, Bánki Gergő, Máthé Zsolt vagy Szalontay Tünde (a TÁP, az egykori Krétakör, az Örkény Színház és a Pintér Béla Társulat tagjai). A műanyag-kiállításban és az EtnoMobil-kampányban remekül működött ez a színházi forma, ami nemcsak az interpretáció kereteit tágította, hanem a szövegeknek is új életet adott, a nézőket pedig arra ösztönözte, hogy újra szemügyre vegyék a bemutatott tárgyakat. És ehhez nem volt másra szükség, mint a használók szeretem, nem szeretem történeteire.

A lehetőségek pedig továbbgondolhatók, a már meglévő elemek újrarendezésével. Erre volt kísérlet az idei Design Hét programjaként megrendezett Tárgyas ragozás - szubjektív etnográfia című installáció egy önálló interpretáló színházi szöveg létrehozásával. Az installációban hét klasszikus néprajzi téma szerepelt (közlekedés, teherhordás, gazdálkodás, táplálkozás, bútorkultúra, világítás, viselet), amelyek négy-négy tárgyon keresztül jelentek meg: az első mindig egy gazdagon díszített, 19. század végi, 20. század eleji tárgy volt, a második egy minimális megmunkálást, a természet adottságait kreatívan használó praktikus eszköz, a harmadik egy közelmúltbeli banális hétköznapi tárgy, végül egy kortárs designszempontokat is szem előtt tartó tárgy. A bemutatott tárgyak a Néprajzi Múzeum gyűjteményeiből származtak. Míg az első két tárgy a hagyományos néprajztudomány eszméjének felelt meg, a másik kettő a kortárs társadalomtudományi szempontokat is szem előtt tartó, "kritikus" megközelítésnek. Ezek a paradigmatikus különbségek a tárgyakhoz kapcsolt szövegekben is tükröződtek: míg az első két tárgyhoz a Magyar Néprajzi Lexikon és/vagy a tárgyhoz tartozó múzeumi karton leírásai, addig a másik kettőhöz a használók személyes történetei. Tehát már meglévő anyagok (tárgyak és szövegek) kerültek egymás mellé - alapvetően módszertani szempontok alapján. Az installáció egységei a múzeum egymástól távol eső tereiben álltak: a közlekedés a bejáratnál (térképpel), a teherhordás a lépcsőn, a gazdálkodás az állandó kiállítás kijáratánál, a táplálkozás a büfében, a bútorkultúra egy tágas lépcsőfordulóban, a világítás egy hátsó, sötétebb lépcsőházban, a viselet pedig a ruhatárban. A megnyitó egy mozgással egybekötött színházi produkció volt, amelyhez a tárgyakhoz tartozó szövegekből írt dramatikus és műfajkritikus jeleneteket Keresztesi József irodalomkritikus, dalszövegíró, slam poetry szerző készítette - hét szkeccsben, négy színészre (Spilák Klára, Máthé Zsolt, Randnay Csilla és Schönberger Ádám). A szövegek kreatív megmunkálása újra csak főszereplővé tette a tárgyakat, lényegében kinyitotta a vitrineket, hangot adott a használóknak, és tovább erősítette a múzeumi interpretációs közeg kritikus és reflexív szerepét, újabb szövegműfajok - a népmese, a monológ, a realista dráma, a hirdetés, a levél, a rap és a termékbemutató - alkalmazásával. Mindezt szórakoztató formában, a tárgyak valós kontextusának tiszteletben tartásával.

Záró gondolatok

A bemutatott példák - hétköznapi műanyag tárgykultúra, deszkás szubkultúra, nagyvárosi közlekedés, az ipari formatervezés tárgyai - első látásra nem tartoznak egyértelműen az etnográfia és néprajzi muzeológia tárgykörébe. De csak akkor nem, ha az ortodox kánont vesszük, és csak akkor nem, ha nem tudunk kilépni a gyűjtemények ajtaján. Attól a pillanattól kezdve, hogy a muzeológiát és a tárgykultúra-kutatást kortárs társadalomtudományként kezeljük, a történetiség fogalmát a jelenig húzzuk, és a múzeum falain kívüli társadalmi problémákra is nyitottak vagyunk, a felvázolt témák szinte természetesen válnak etnográfiai tereppé. Nem mások ezek, mint a kortárs életvilágok tárgyai, fogalmai, jelenségei és reprezentációi: globális jelenségek, a modernitáshoz és a mobilitáshoz kötődő új mentalitások, szokások és stratégiák, ismert vagy ismeretlen emberek apró, látszólag jelentéktelen tárgyai, melyek kiegészülnek történetek, vélemények, félelmek és kritikák megfogalmazásával.

A kortárs kultúra csak lassan bontokozott ki a "megmentés" allegóriára épülő, a múltat előtérbe állító muzeológiai módszerek és gyakorlatok fogságából, de az új típusú gazdaság, az élménykultúra, a szabadidő és a fogyasztás fokozatosan beépül a tudományos múzeumi munkába is. Az új témák új tárgyakat, új kérdéseket és válaszokat, továbbá karakteresen új szín- és formavilágot integráltak a múzeumi térbe, átrendezve, felszabadítva régi beidegződéseket. Továbbá nagyobb szerepet kapnak a múzeumi feldolgozásban a tárgyhasználók leírásai, amelyek nemcsak egyedi karakterrel ruházzák fel a gyűjteményi tárgyakat, hanem felszabadítják a tárgyakat a múzeumi tekintély merevségei alól, kicsit közelebb hozzák őket, egyben láthatóvá teszik az esendőséget, vagy akár az efemer létet is.

Az szöveg a Szentendre várostörténete - források, történetírás, emlékezetkutatás című konferencia módszertani szekciójában hangzott el 2010. november 5-én Szentendrén (Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, Szentendre)