Egy választott szemlélet komplexitása és a gyakorlat

Beszélgetés Páldi Líviával

A Műcsarnok főkurátora a tavalyi Balázs Béla Stúdió-tárlat után új kiállítással, a Tehnica Schweiz/László Gergely Jad Hanna - A kollektív ember projektjével jelentkezik, amely november 6-tól az Ernst Múzeumban látható.

Cikk küldése

e-mail:

Kurátornak lenni itthon és külföldön, inspirációkhoz jutni, kísérletezni, merni váltani és változtatni - Páldi Líviával beszélgettem.

Az Ernst Múzeumban 2008-ban valósult meg egy szeminárium a kurátori munkáról A producerek címmel, amelyet te szerveztél. Producer-e a kurátor, vagy inkább - ahogy említed - kiállításszerkesztő?

Mindkettő, hiszen mindig arról van szó, hogy az adott kontextus milyen típusú vizsgálódást, rálátást és önmeghatározást kíván. Minden egyes munkám első fejezete az, hogy elhelyezem a tervezett kiállítást a személyes érdeklődésem és kurátori szemléletem, valamint az intézményi lehetőségek kijelölte koordinátarendszerben. Ilyen szempontból van, amikor a szerkesztés, illetve a produkciós feladatok kerülnek előtérbe, máskor a művész kaphat több "kurátori lehetőséget" és a kurátor inkább konzulensként működik. A kurátor-művész kommunikációját nem hierarchikus kapcsolatként kezelem, sokszor válik horizontálissá, közös szerzőséggel is létrejöhet munka, ami a nemzetközi "hadszíntéren" bevett gyakorlat. A hazai köztudatban ezt még ingoványos területnek érzem.

Következő kiállításod témája egy kibuctörténet: ez a Tehnica Schweiz-projekt milyen pozíciót jelent számodra?

Körülbelül három évvel ezelőtt kezdtünk el László Gergővel beszélgetni, elsősorban arról, hogy milyen munkamódszert alakítson ki egy olyan archívumi gyűjtéssel kapcsolatban, amelyben az ő személyes érintettsége meghatározó, és ahol ez a kapcsolat határozza meg a kollektíva történetének kutatását. Alapvetően más a kurátori pozícióm, mint például a BBS-kiállításnál, amelynél tudatosan léptem a művészeti installáció irányába, mert abban éreztem a magam számára jobban értelmezhetőnek, miként tudok egy ekkora anyaggal dolgozni. A Jad Hanna - A kollektív ember projekt családtörténeti indíttatású, ugyanakkor számos makrotörténet része is, mint például a cionista mozgalmaké, illetve a 20. század sorsfordító történelmi eseményeinek - holokauszt, a háborút követő kivándorlások, Izrael alapítása, a hidegháború stb. - metszéspontjában áll.

Gergő megoldása az volt, hogy a Jad Hanna kibuc alapító közösségének széthullását egy Purimshpilekre emlékeztető színdarabban írta meg. A Tehnica Schweiz kollektíva számára alapvető a kommunikáció, a közösségteremtés, döntő fontosságú a reflektálás az alkotói folyamatra és az interakció. A Jad Hanna projekt is különböző közösségeken keresztül formálódott, és maga a kiállítás is ennek az "ünnepi" szkeccsnek, illetve a különböző jeleneteknek a kiterítése. Ez a performatív emlékezés és összegzés, remélem, képes lesz a sokszálúságot, az összetettséget és a különböző kapcsolódási pontokat érzékeltetni. A projekt, bár számos társadalmi/politikai/gazdasági jelenséget (privatizáció, telepesmozgalom, a fal stb.) érint, nem a kortárs biennálékon és kiállításokon jól ismert - Izrael politikai földrajzának és történetének újragondolását/megközelítését szorgalmazó - művészeti/építészeti projektek sorába illeszkedik.

Kontextusok, kísérletek, Balázs Béla-kiállítás, megoszló és megosztó vélemények. Hogyan alakult a végső tér?

A BBS minden szempontból nehéz történet, nagy súly, amelyet egyetlen kiállítás "nem visz" el a hátán. Tehát számomra az volt fontos, hogy egy dinamikus struktúrát hozzak létre, ahol a látogató érzékeli a stúdió produkcióinak és a hozzá kapcsolható más anyagoknak a dimenzióit, azt, hogy mekkora is a lépték, amivel számolni kell, ha bárki ezekhez a munkákhoz nyúl. Nem rejtettem véka alá azt sem, hogy az anyagi lehetőségek sem korlátlanok, és azt sem, hogy az ötvenes évektől kezdődő, akkurátus kronológiai feldolgozás ezután következhet. A kurátori munka egyik alapvetése a kiválasztás, a válogatás. A szubjektív nézőpont és intellektuális elköteleződés kapcsolódik össze a lokális és nemzetközi kontextus, a kiállító intézmény és infrastrukturális lehetőségei, illetve egyfajta kollegiális/szakértői együttműködés alkotta rendszerben, amelyben mozognom kell.

Amúgy sokszor nagyon praktikus dolgok befolyásolják a végső elrendezést és koncepciót, amelyek ismeretét a nagyközönségtől nem lehet és nem is kell elvárni. Egy-egy tárlatvezetés során lehet ezekről szót ejteni, de egyébként a közönségnek azzal kell foglalkoznia, amit ott és akkor lát.

A www.tranzit.hu-nak adott interjúdban nyilatkoztad: "A kurátori munkával és szereppel kapcsolatban sok sztereotípiával és közhellyel kell konfrontálódnunk, és mind a mai napig érezhető a távolságtartás, esetenként ellenállás, mind a művészek között, mind a múzeumi közegben, vagy az egyetemi oktatásban." Milyen sztereotípiákra gondolsz? Hogyan oldhatók fel ezek az ellentétek?

A kurátori munka története Magyarországon nem túl régi történet. Megörököltünk egy szocialista struktúrát, amely hierarchizált volt és bürokratikus, erős ideológiai meghatározottsággal, más művész- kiállítás-rendező viszonnyal. A rendszerváltás után máshogy kezdtünk el gondolkozni, a kilencvenes évek második felében többek között a LIGA (Független Képzőművészeti Műhelyek Ligája) szervezte Erotika-kiállítások kapcsán szembesült a szcéna azzal a kérdéssel, hogy ki is a kurátor, és mit jelent a kurátori munka. A művészek többsége mind a mai napig nagyon kritikus az ún. "kurátorüggyel". Az új, az intézményi átalakulással is összefüggő szerepek kommunikációja, meg- és elismertetése hosszabb idő. Nekem az amszterdami De Appel kurátori kurzusa sokat segített számos kérdés tisztázásában. Ez alatt az igen intenzív időszak alatt fogalmazódott meg, hogy miben is állhat a kurátor szerepe. Nem különös ez, hiszen itthon rám is és a kollégák nagy részére a "learning by doing" attitűd a jellemző. Egy választott szemlélet komplexitása nem mindig megy át a gyakorlatban. Többször ér engem is olyan kritika, hogy a szemléletem és a módszereim itt idegenek, és túlzottan bizonyos nemzetközi trendekhez és/vagy kontextusokhoz kötődnek. Azt is gondolom azonban - több kollégával együtt -, hogy ez az egyik járható út: meg kell találni azokat a hazai felvetéseket és témákat, amelyekkel kapcsolódni lehet az aktuális nemzetközi diskurzus(ok)hoz. Ez így több szempontból is szelekcióra kényszerít(het), amely persze nem mindig egyszerű. Vállalom, hogy azok a problémák, amelyek engem foglalkoztatnak, a hazai színtéren a művészeknek és a közönségnek csupán egy szűkebb csoportját érdeklik. A kísérletezésre a nem kevés feszültséget is rejtő művész-kurátor dinamikával itthon kevés a példa, és sokszor nyilvánvaló, hogy a kortárs kérdésfelvetésekre (a művészet társadalmi szerepe, emlékezetpolitika stb.) fókuszáló kurátorok bajban vannak a hazai szcénával.

Melyik az a munkád, amelyet már profi kurátori rendezésnek tartasz?

Kurátori kiállítást először Dunaújvárosban készítettem, bár ott szinte minden fontosabb volt, mint hogy a személyes pozíciómat hangsúlyozzam. Szoboszlai Jánossal - akivel együtt jártunk művészettörténet szakra és dolgoztunk az SCCA-ban - terveztük meg az akkor új intézményként átalakuló Kortárs Művészeti Intézetet. Ez mindkettőnk számára kivételes lehetőség volt. Bár első leadott tervünk a magyar kontextussal sok szempontból nem volt kompatibilis, mégis fontos, egyfajta pionír időszakot jelentett ez a pár év. Utólag persze okos az ember, hogyan lehetett volna máshogy csinálni, nemzetközileg jobban integrálni az intézményt. Ez a belső kritikám azonban elvesztette a jelentőségét, hiszen Zólyom Franciska ezeket másképpen, de megvalósította az ő négyéves igazgatósága alatt. Nagyon sokat kellett dolgoznunk azért, hogy az intézmény egyáltalán fennmaradhasson. Az ezért folytatott küzdelem és a havi két-három kiállítás megvalósítása még duóban is embert próbáló volt, hiszen kezdők is voltunk.

Miért váltottál Dunaújvárosból?

Elfáradtam, és elfogadtam, hogy jó esetben négyévente váltani kell. 1999 végén kimentem Londonba négy hónapra feltöltődni. Amikor visszajöttem, már éreztem, hogy másra van szükségem, ezért jelentkeztem a De Appel kurzusára. Hollandia után szabadúszó lettem, Ljubljanában éltem. A kezdeti nehézségek ellenére olyan munkáim voltak, amelyek a mai napig meghatározók számomra. 2004-ben a Páva utcai Holokauszt Emlékközpont megnyitójára tervezett nemzetközi kiállításra való felkéréssel tértem vissza Budapestre, amely minden szempontból mély merülést jelentett az itthoni dolgokban. Egy majd féléves berlini kitérő után, 2005 szeptemberétől végül a Műcsarnokba kerültem, ahol fontos kiállításokon dolgozhattam. A váltás most megint a küszöbön van, és úgy néz ki, hogy a kibuctörténet egy újabb ötéves időszakot zár le az életemben.

Mi foglalkoztat jelenleg?

Az én inspirációs forrásom elsősorban a film és az irodalom, fikcióorientált ember vagyok. Az írói gondolkodás, az elbeszélés kérdése, az elbeszélő szereplehetőségei foglalkoztatnak, az, hogy ezekhez kapcsolódva milyen lehetőségei vannak a kurátori munkának és milyen eszköz mindebben a kiállítás. Meglévő tudásunk újrafogalmazása, bővítése érdekel. Hogyan lehet olyan kondíciót teremteni, amelyben az érvényesnek kikiáltott tények és "igazságok" hirtelen szokatlan összefüggésrendszerben egy komplexebb olvasatot adnak ki? Visszakanyarodni látszom a Második jelen (2005, Trafó Galéria) kiállításomhoz is, az archívumokkal és a dokumentumokkal folytatott művészi és kurátori munka kérdéseihez - a PhD-kutatásomban is ezekkel a kérdésekkel foglalkozom. Azt szeretném elérni, hogy a néző folyamatokba tudjon belehelyezkedni, és a kiállításban ne csupán készterméket lásson. Számomra mindez nagyon személyes is, fontos, hogy a körülöttem lévő emberek inspiráljanak. Rengeteget jelent, hogy kikkel dolgozhatom együtt, vagy oszthatom meg gondolataimat egy aktuális munkával kapcsolatban.

Milyen célközönségnek szánod a kiállításokat és a művészeket, amelyeket-akiket bemutatsz?

Alapvetően érdeklődő és nyitott emberekre számítok, akik úgy lépnek be a kiállítás terébe, hogy hagyják működni a megérzéseiket és a gondolataikat az adott anyaggal, művészi munkával kapcsolatban. Ez minden kiállításommal így van, akár Mircea Cantorral dolgozom, akár Robert Capa hagyatékával. A BBS kiállításban is úgy terveztem, hogy a Csoszó Gabriellával közös projektünk (Polcok, 2009) a könyvespolcsorozat-archívum személyessége, a találkozás az emlékezésnek ezzel a speciális formájával megszólítja majd az embereket. Nem véletlenül került a kiállítás címébe a (re)konstrukció szó. A Kádár-korszakból nemcsak gondolkodásmódokat/rutinokat örököltünk, hanem olyan tereket is, amelyek a rendszerváltással elvesztették a helyüket és felfüggesztődtek, pedig nagyon fontos helyszínei és tanúi a korszaknak: ilyen a Lukács-archívum - így kapcsolódnak a könyvespolcsorozatba az ott készített képek. Szeretném, hogy a látogató tudjon bizonyos dolgok elé úgy leülni, hogy az további "kutatásra" inspirálja.