©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

A művészet temploma és a templom művészete

Hogyan viszonyulunk manapság egy szakrális tárgyakból álló gyűjteményhez? Mit érzünk, mit gondolunk, mikor a budai trónteremben a késő középkori szárnyas oltárokat megpillantjuk?

„A korszak, amely szentéllyé avatja a múzeumot, múzeumot csinál a templomból.”
A fenti idézet Werner Hofmann híres megállapítása a 19. században lezajlott muzealizálási folyamatokról, melyek során a múzeumba kerülő tárgyak, templomi berendezések elvesztették egykori szakrális jelentésüket. A vallásos művészet emlékei az eredeti kontextusból kiszakadva, új jelentésrétegekkel gazdagodva, immár a múlt, a történeti emlékezet és a művészet tárgyává váltak. Új viszony jött tehát létre a tárgyak és a néző között: a múzeumlátogató közönség többé már nem az áhítat tárgyát látta egy szárnyasoltárban, hanem történeti emlékként, vagy elmúlt korok kiemelkedő művészeti alkotásaként értékelte. A folyamat azonban fordítva is megfigyelhető, hiszen a 19. század embere a művészeti alkotások előtt hajtott fejet olyan hódolattal, mint korábban szentek szobrai előtt. A múzeum a művészet templomává vált, mialatt a templomok félig múzeummá alakultak (gondoljunk csak bármilyen élményünkre egy turistákkal teli katedrálisban).

Ez a szemléletbeli változás alapja mai gondolkodásunknak is. Friedrich Waidacher muzeológiai kézikönyve nagyon pontos definíciókkal lát el ezen a téren. Minden tárgy, ami bekerül a múzeumba, új identitást szerez, s minden egyes kiállítás alkalmával új valóság keretei közé kerül. Ez a „metarealitás” soha nem naturalisztikus rekonstrukció, hanem mindig az adott kortól, a jelentől függő interpretációs forma. Egy történeti múzeumban kiállított tárgy, tárgyegyüttes célja egy múltbeli korszak bemutatása a nézőknek. Ez a bemutatás nyilvánvalóan soha nem lehet tökéletes rekonstrukció, a múlt valóságának másolata, hanem a kiállítás rendezőinek, a múzeum szakembereinek narratívája. Ebbe az elbeszélés által létrehozott valóságba illeszkedik bele a tárgy, s a néző, a látogató ezzel a valóságkonstrukcióval szembesül a kiállításon. A tárgy és a néző találkozásakor a kiállítás típusán, milyenségén múlik, mennyire marad magára a néző a tárggyal, egyedül kénytelen-e felépíteni magában a tárgy jelentését és egykori valóságát, vagy kap támpontokat hozzá.

Egy példa – az MNG kiállítása

A Magyar Nemzeti Galéria első emeletén, az egykori trónteremben berendezett szárnyasoltár-kiállítás tipikus példája azon jelenségeknek, amelyeket röviden felvázoltam. A trónterem „előterében” már rögtön tanúi lehetünk a muzealizálás folyamatának: a kiállítás főművével találkozunk itt, MS mester Vizitációjával. A kép installációja egyértelműen tudatja a belépővel, hogy itt a kiállítás legkvalitásosabb műtárgyával van dolga. A teremben egyedül ezt a képet láthatjuk vitrinben elhelyezve. Kétoldalt a függönyökkel eltakart ablakok sötétkék sávja, s a felülről ráirányított erős megvilágítás még jobban kiemeli a festményt. A kiállításnak ebben a részében egyedül itt pihenhet meg kis ülőkéken a látogató, MS mester remekműve előtt. A terem elrendezése abszolút hierarchikus, a belépő tekintete rögtön a Vizitációra esik, a többi festmény eltörpül mellette, a vitrin és a megvilágítás miatt nagyobbnak is látszik, mint amilyen valójában. Az embernek önkéntelenül a közhelyszerű párhuzam ötlik az eszébe: Párizsban a Mona Lisát is vastag falú vitrin mögött tekinthetik meg azok a szerencsések, akik közel tudják verekedni magukat. A kis teremben kiállított más művek azt a célt is szolgálják, hogy kontextust nyújtsanak MS képéhez: itt majdnem minden kép szárnyasoltár-töredék, ahogy a Vizitáció is egy nagyobb mű része volt egykor. Erre azonban nem utal kiírás, az egyszerű látogatónak éppen azt sugallja az installáció: itt egy modern értelemben vett műalkotással van dolga, amely előtt le kell ülni, elmerengve csodálni kvalitását. A kép új valósága a múzeumban teljesen felülírja az eredeti kontextust.

Ezután belépünk a trónterembe, ahol minden lehetséges falfelületről tárgyak köszönnek vissza ránk, mintha zsúfolt templomi kincstárba lépnénk, s a sejtelmes félhomály szakrális terek emlékét is felidézi bennünk. A főtérben (ha a templomtér-analógiához ragaszkodunk, a „főhajóban”) láthatjuk az oromzatos, míg az ablaksor felőli keskeny térrészben az oromzat nélküli oltárokat. Az előtérrel ellentétben itt nincs kiemelt főmű (talán méretei szempontjából a töredékes kisszebeni oltár tekinthető annak, elhelyezése miatt azonban központi szerepe nem érvényesül annyira), az egyes oltárok egyenrangúan sorakoznak egymás mellett, egyenlő fényt kap mindegyik, s ugyanúgy, nyitott állapotukban láthatjuk őket.

„Museumspredigt” – gondolatkísérlet egy különleges német példa tükrében

A késő gótikus szárnyasoltárokat a Magyar Nemzeti Galéria kiállítása tehát mint a múlt emlékeit mutatja be, új identitással, művészeti kvalitásuk révén emelkedhetnek ki a „tárgyak tömegéből”, s válhatnak méltóvá a néző figyelmére. A kiállítás keveset mond az eredeti kontextusról, bár hangulatában, a sejtelmes félhomály segítségével talán sejtet valamit a történeti korból. Itt azonban már nem a 19. században kedvelt installációs formával van dolgunk, mint például a Bayerisches Nationalmuseumban, ahol a neogótikus terembelsővel a történeti kor bemutatására tettek historizáló kísérletet: a 19. század végén Münchenben épített gotizáló múzeumi belső tér a tárgyak eredeti kontextusát mesterséges rekonstrukcióval idézi fel. Ehelyett a Magyar Nemzeti Galériában a Waidacher osztályozása szerint formalisztikusnak minősített kiállítási móddal találkozunk: nem kapunk támpontot a tárgy jelentéséhez, arról csak maguk a tárgyak beszélnek, a nézőnek magának kell kihámoznia belőlük az értelmezést. S itt érkeztünk el a gondolatindító kérdéshez: vajon manapság a látogatók megértenek-e egy ilyen típusú kiállítási módot, vonzza-e őket, mennyire profitálnak belőle? Mennyiben kell magára hagyni a nézőt a tárggyal? Nem volna-e célravezetőbb valamifajta rekonstrukciós kísérlet, melynek során élővé válhatnak a szárnyasoltárok?

Ezekre a kérdésekre jelenleg csupán elméleti síkon kereshetjük a választ. Talán nem haszontalan dolog azonban egy kiragadott eltérő példa alapján továbbgondolni a kérdést. A német chemnitzi Schlossbergmuseum honlapján arról értesülhet a látogató, hogy 2009 és 2010 folyamán két alkalommal is tartottak a múzeum állandó kiállításában prédikációkat a gótikus gyűjteményben, a kiállított tárgyakhoz téma szerint is kapcsolódva („Museumspredigt”). A különleges esemény mindig a szászországi protestáns ünnepnaphoz kapcsolódott (első évben november 18-án, míg 2010-ben november 17-én), s a tárgyak közvetlen közelében zajlott le: az érdeklődők, hívők a chemnitzi Szent Sír mellett állva hallgathatták meg Dorothee Lücke lelkész teológiai magyarázatát a tárggyal, illetve az ábrázolt témával kapcsolatban. A prédikációt mindig a tárgyak korából származó énekek előadása, vagy középkori hangszereken megszólaló zene kísérte. A kíváncsi közönség látogatása nem maradt el, 2010-ben körülbelül száz érdeklődő érkezett a programra. Mint Friedrich Staemmlertől, a múzeum dolgozójától megtudtam, ez nemcsak a különleges eseménynek köszönhető, hanem annak is, hogy a városban szinte szokássá vált a múzeumi prédikáció (korábban más kiállításokban is szerveztek ilyen programot), s a különleges ötletnek 2010-re már szinte „törzsközönsége” alakult ki.