©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

A Gurlitt-ügy és a restitúció magyar útja

Tisztázható-e a múlt szakapparátus és nyilvánosság nélkül?

A német sajtó néhány hete hozta csupán nyilvánosságra, hogy az augsburgi államügyészség emberei 2012 februárjában 1280 műalkotást foglaltak le egy müncheni lakásban. November eleje óta cikkek sora tárgyalja Cornelius Gurlitt gyűjteményének titkát; nincs olyan magára valamit is adó orgánum, amelynél ne gyűlt volna össze már legalább egy dossziényi anyag – mindez a „Fall Gurlitt” vagy a „Kunstfund München” címkék alatt pillanatok alatt megtalálható, visszakereshető. Az elemzések most az eset minden aspektusára igyekeznek rávilágítani, és valószínűleg addig tartják napirenden az ügyet, amíg a műkincsek múltja és jövője valamilyen módon nem tisztázódik. Tanulságként már most elmondható, hogy a múltról ismét kiderült, mélyebb a kútja, mint ahogyan korábban meg volt írva, a jövőről pedig (Németországban) sejthető, hogy a politikára kifejtett nyomás révén, átgondolt jogi szabályozással alakítható. Az is tanulság persze, hogy mélyebbek a sebek és bonyolultabbak a problémák, mint ahogy azt az egyébként mély sebek gyógyítására és bonyolult problémák szisztematikus kezelésére berendezkedett német intézményrendszerben eddig sejtették.

Tömegek voltak Hitler Németországában kíváncsiak az elfajzott művészetre
Fotó: Openculture.com

A német újságok vizsgálatai nyomán például előtérbe került Hildebrand Gurlitt, az apa bonyolult története, akit a nácik annak idején az általuk „elfajzott művészetként” megbélyegzett alkotások értékesítésével bíztak meg, illetve aki az egykor tervezett linzi Führermuseum franciaországi főbeszerzőjeként működött. Sokak számára most derült ki, hogyan élhették túl háborítatlanul a volt főmachinátorok részben összeharácsolt, részben valós értéken vásárolt darabokból álló gyűjteményei az elmúlt évtizedeket. Reflektorfény irányult így mindkét német állam mulasztásaira, arra, hogyan próbálta az NSZK folyamatosan szőnyeg alá söpörni a problémát, amíg az el nem évül. A cikkekben, tanulmányokban újabb és újabb történetek bukkantak fel olyan gyűjtőkről, akik egy-egy alkotás kikényszerített visszaszolgáltatása után felháborodott és antiszemita felhangoktól hemzsegő leveleket írtak múzeumigazgató barátaiknak – az ötvenes vagy a hatvanas években. A mostani írások újra meg újra átismételtetik a német feuilleton-olvasókkal a jogi szabályozás történetét, folyamatosan felemlegetve az osztrák és holland példát, hivatkozva a washingtoni egyezményre. Az osztrák példáról bővebben itt! A szakírók az állam szemére vetik a tehetetlenséget, a jogászok és a kutatók pedig nehezményezik, vajon az állam – miközben kibogozhatatlannak tetsző ügybe ütközött – miért nem vette eddig igénybe a meglévő szakapparátusokat, és miért nem állt már tavaly a nyilvánosság elé.

Abban ugyanis mindenki egyetért, hogy szakapparátus és nyilvánosság nélkül sem a múlt, sem a jövő nem tisztázható. Például itt van a Lost Art 1994-ben alapított magdeburgi koordinációs irodája, amely 2000 óta működteti online adatbankját (www.lostart.de), de most az állami szervek érthetetlen módon nem vették igénybe a segítségét. 2002-ben 36 000 tárgyat kerestek „elrabolt műkincsek” címszó alatt, ma ennek kétszeresét; a Gurlitt-ügy kipattanása óta az oldal látogatottsága túllépte a napi egymilliót. Az iroda dokumentál és tájékoztat, de tudja, hogy („igazságos és fair”) megoldásokat csak a politika és a jog kínálhat. A kérdések azonban – mint ez sokszor kiderült – nemcsak politikai és jogi, hanem gyakran etikai jellegűek. Ezek megoldására szolgál például az a tanácsadó testület, amelyet tíz évvel ezelőtt hívott össze először a német állam, s amely a náci időkben elkobzott műalkotásokkal kapcsolatos, megoldhatatlannak látszó ügyekben tesz ajánlásokat. Mivel (Németországban) tudják, hogy ezen a területen az ajánlásokhoz is megfellebbezhetetlen tekintélyekre lehet szükség, ezért a bizottság tagjai között művészettörténészek, történészek és jogászok mellett a német parlament és az alkotmánybíróság egykori elnökei, illetve a volt államfő, Richard von Weizsäcker is megtalálható. Magyarországról nézve mindez szinte felfoghatatlan.

Németországból nézve viszont valószínűleg a restitúció most választott „magyar útja” felfoghatatlan. Már a magyar parlament előtt van ugyanis az a javaslat, amely a második világháborút követően, tisztázatlan körülmények között közgyűjteményekbe került alkotások visszaszolgáltatásáról intézkedik. Az a javaslat, amely szerint a valószínű öröklés jogcímeként elegendő lesz a közjegyzői igazolás, és amelynek értelmében a múzeumnak kell 30 napon belül igazolnia, hogy a valószínű örökösnek nincs igaza. A törvénymódosító javaslatból nem csak német értelemben hiányzik minden, ami a restitúciót „igazságossá és fairré”, illetve értelmessé tehetné. Hiányzik belőle a proveniencia szakapparátusa, a jogászok, történészek, művészettörténészek gyakran hosszú kutatómunkája, kontextusteremtő értelmezése (lásd Németországban!). Hiányzik a megfelelő jogi, igazságügyi háttér. Hiányzik a nyilvánosság is, hiszen a múzeumi listákat állítólag titokban állították össze egy titokban tartott bizottság tagjai. És hiányzik belőle mindenekelőtt az állam önvédelmi mechanizmusa. Ez a szabályozás ugyanis (kísértetiesen hasonló módon a Műcsarnok elajándékozásához vagy az NKA küszöbönálló megszüntetéséhez) – előreláthatóan óriási veszteségeket okozva, lyukakat ütve a nemzeti kulturális örökségben, a közgyűjteményekben, vagy éppen a költségvetésben – éppen ezt építi le. Az állam védekező mechanizmusának lebontása pedig bonyolult helyzetek sorát idézi elő a jelenben, és végeláthatatlan problémasorral szembesíti a jövőt. És még csak kísérletet sem tesz arra, hogy tisztázza a múltat.

A közgyűjteményekben őrzött, vitatott tulajdonú kulturális javak visszaadásával összefüggő jogszabály-változtatás a Magyar Közlönyben itt olvasható!