©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

Dizájn-e vagy?

Tárgyminták. A design múzeumi reprezentációja címmel rendeztek konferenciát a Néprajzi Múzeum MaDok-program, a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum és a MOME szervezésében. Megírjuk.

Szándék van

A magyarországi múzeumokban van helye a designnak. A magyarországi múzeumokban nincs helye a designnak. Különös, de mindkét állítás igaz.

Ezzel a felvezetővel indult a konferencia előzetes beharangozója, és utóbb valóban mindkét állítás igaznak bizonyult. A műhelykonferencia különböző területekről érkező előadói egyszerre beszéltek elméleti és intézményes problémákról és kihívásokról, illetve működtettek külföldi és magyar példákat. Dizájn-és divatelmélettel itthon viszonylag kevesen foglalkoznak, ami a diskurzus és a szakirodalom hiányában is tetten érhető. Szerencsére az ilyen konferenciákon adódnak pillanatok, amikor releváns és korszerű látásmódok ütköznek egymással. A designelméletnek már a meghatározása is nehéz, számos tudományág eredményeit és módszertanát használja. Ez azonban egyre kevésbé jelent legitimációs problémát, hiszen a közhelyesen kultúratudományos fordulatnak nevezett paradigmaváltással az interdiszciplinaritás szép korszaka jött el. A konferencián társadalommal és kultúrával hivatásszerűen foglalkozó szakemberek az etnográfia, a kulturális antropológia, az esztétika, a filozófia, a történettudomány és az urbanisztika szempontrendszereit működtették, ezzel is illusztrálva, hogy az egysíkú tudományosság ideje leáldozóban van. Az összes előadásról terjedelmi korlátok miatt nem lehet beszámolni, az absztraktok az esemény Facebook-oldalán olvashatók.

Mi a dizájn valósága?

Szemerey Samu urbanista, kurátor, a Kortárs Építészeti Központ munkatársa A design mint térbeli probléma című, a reprezentáció különféle alakzatairól szóló előadásának egyik legfontosabb pontja a dizájnhoz kötődő térbeli és időbeli narratívák párhuzama, illetve ellentéte volt. Ahogyan

az irodalomtudományban is megfigyelhető, az időbeliséget, különösen pedig a linearitást átveszi a térbeliség problémája, amely nemcsak a teresítést, hanem a mediatizálást is elvégzi. Ezt a folyamatot mutatja meg Gilles Deleuze és Félix Guattari ismert elmélete, amely szerint a posztmodern társadalmakban a gyökér helyébe rizomatikus szerveződés lép, amely nemcsak térben terjed szét, folyamatosan megsemmisíti, és újra is teremti saját rendszerét. Szemerey amellett érvel, hogy kontextus nélkül nincs dizájn, hiszen a dizájn valamilyen rend (vagy rendszer) teremtéséért tett erőfeszítés. Mi lehet a dizájn kiállítási környezete? Mi a referenciális kerete az iparművészeti kiállításoknak? Mi a különbség intézmény és absztrakt művészeti tér között? Mi a dizájn valósága? Ezek voltak az előadás során felvetett legfontosabb kérdések, a válaszok pedig példák formájában érkeztek, amelyek mind azt mutatták, hogy a kulturális keret nemcsak a jelentések termelésének, de a közöttük kódolt viszonyrendszereknek is függvénye. A múzeumi tér bonyolultsága több előadásban szóba kerül, hiszen nemcsak a fogyasztási termékek múzeumi jelenléte vet fel problémákat, de a múzeum intézménye maga is identitásválságon ment keresztül.

A pulóver spektákuluma

Földényi Irma az eindhoveni Van Abbemuseum és a Design Academy közös rendezésében 2013-ban bemutatott Self Unself című kiállítás társkurátoraként, 550 pulóver egy múzeumban című előadásában azt a kérdést járta körül a kiállításban szereplő alkotások példájának segítségével, hogy a hagyományos kategóriák és az akadémiai rendszerek nagy narratíváit hogyan lehet intézményen, pontosabban: intézményességen belül megkérdőjelezni.

A címben szereplő 550 pulóver egy olyan installáció eleme, amely 550 darab kötött pulóver múzeumi térben történő bemutatásáról szólt. A rengeteg pulcsit egy rotterdami néni kötötte, azonban soha nem viselte senki őket. A múzeumi térben tehát, ha úgy tetszik, létrejött a pulóver spektákuluma, amelyben a tárgy, a tárgy használata, és a tárgy kontextusa egymásnak ellent mondó jelentéseket olvasható össze. Az egyébként nagyon szomorú történetre épülő munkának ugyanaz a tanulsága, mint az előadásnak: jelentős különbség van a kifejezetten múzeumba tervezett, illetve a (talált tárgyként) a múzeumba került dizájntermék között, és ez nyitva hagyja azt a kérdést, hogy ebben az esetben az ipari, vagy a kulturális termelés erősebb-e? Szemerey Samu előadásában Walter Benjamin aura-fogalmára hivatkozva megjegyezte, hogy míg a műtárgy egyedisége rítust, az építészet elsajátítást konnotál, amely nem teszi lehetővé azt, hogy műtárgyként szembesüljünk egy épülettel. A dizájnkiállítások, iparművészeti kiállítások ennek a kettősségnek a szorításában léteznek.

A test határai

Veres Bálint, a MOMA egyetemi adjunktusa esztétaként beszélt egy múzeumelméleti problémáról VEDD FEL A FONALAT! – taktilis taktikák a design múzeumi színrevitelében című előadásában. 2013 őszén a Néprajzi Múzeumban a MOME TransferLab csapata hallgatókkal készített egy interaktív tárlatmanipulációt, amelyet „érzékösvény”-nek nevezett el. Az ösvény A ryijy élő hagyománya. A finn szőnyeg 1707-2012 között (kurátor: Szarvas Zsuzsa) című tárlathoz kapcsolódott. A kísérlet lehetőséget adott a muzeológia egyik legnagyobb tabujának, a „do not touch” problematikájának körbejárásra is. A tárlatmanipuláció a különféle érzékek intenzívebb bevonásával azt is megmutatta, hogy egy tárgynak milyen sokféle megközelítése lehet. A tárgyak valójában heterogén gazdasági és kulturális teret képeznek, amelyben ugyanúgy jelen van használatuk, mint identitásképző erejük, gazdasági értékük, vagy státuszszimbólum jellegük. Az érintés és a múzeumi tárgyak viszonya nagyon bonyolult, hiszen elméleti és praktikus aggályok egyaránt felmerülnek. Veres amellett érvelt, hogy az új muzeológia illetve az ún. testi fordulat (amelyet az iconic turn mintájára az angolszász szakirodalom corporal turnnek nevez) hozták el azt a változást, amely az intézményi és kulturális funkciók mellett a taktilitás igényét is elhozták a múzeumokba. Emellett hozzá kell tenni, hogy a múzeum látogatói identitás kialakításában vállalt szerepe az “identity boomnak” nevezett fordulathoz is kapcsolódik, amely – a testihez hasonlóan – az 1980-as években vált meghatározóvá a kultúratudományban. A múzeumi térben nemcsak a látogató identitása alakul, hanem a látogató is alakítja a múzeumi tér identitását. A tapintás ennek fontos része, ez azonban felvet állományvédelmi, műtárgyvédelmi szempontokat is. A taktilitás mellett érvelők gyakran hozzák fel példának a fogyatékkal élők helyzetét. Ha az új muzeológia belátásai szerint a múzeum többé nem szentély, hanem demokratikus és nyitott tér, akkor miért korlátozza például a vakok kulturális javakhoz való hozzáférésének jogát azzal, hogy nem teszi megérinthetővé a tárgyakat? Az is fontos probléma, vajon a múzeum feladata a tárgyak és a kulturális javak megőrzése, vagy a látogató az, aki saját kulturális emlékezetét használva annak azonnal médiuma is lesz? A taktilitás nagy kérdése a múzeumi praxisnak, és úgy tűnik, hogy jelenleg az elmélet – így az elvi érvek – jóval erősebbek, mint a gyakorlati megvalósulás igénye.

“Minden, ami nem indián, az ilyenkor cowboynak számított”

Frazon Zsófia etnográfus A szovjet repülőablak, a rovásírásos öngyújtó és a borovói gumicsizma. Design-e? előadásában a Néprajzi Múzeum honlapján a MaDok-program menüje alatt elérhető „A hónap kortárs műtárgya”-sorozat elemzését végezte el. A címben felsorolt tárgyak mindegyike szerepelt már a sorozatban, ahogyan egy gumicsizma, egy csúnya pulóver és egy Banksy-parafrázis is. Míg Veres Bálint a múzeum és a tapintás viszonyáról beszélt a testi fordulat kontextusában, itt a tárgyak múzeumtudományi gyakorlatban megvalósuló diszkurzivitása volt a tét. A kortárs, hétköznapi tárgyak múzeumtudományi reprezentációjának egyik kérdése, hogy a tudomány diszkurzív gyakorlatában hogyan működnek azok a folyamatok, amelyek a jelentéseket elmozdítják, és létrehozzák azokat a textuális metaforákat, amelyekben végül a tárgyak a tudomány, a társadalom és a történetiség mentén komplex elbeszélésekké válnak.

Az előadás felütése egy idézet volt Dagmar Steffen német termékszemiotikus, dizájnelmélet írótól: „A mindennapi életben például egy nercbundát meleg télikabátként és politikailag inkorrekt státuszszimbólumként is lehet értelmezni. Ez az értelmezés az anyagnak abból a fizikai képességéből/természetéből, hogy az embert melegen tartja; valamint ritka és drága voltából, és az állatjogi kampányokból tevődik össze. Az értelmezés hatóköre tehát nem önkényes.” Az idézet megmutatja, hogy nem az meghatározó, amit látunk, hanem az, ahogyan beszélünk róla. Az előadásban előkerült Roland Barthes Mitológiák című munkájának autó-elemzése is. Barthes ebben a szövegében már felismerte azt, hogy az ideológiai, technológiai és materiális kontextus változásaival a tárgyi kultúra szerepe is alapvetően más lesz. A fogyasztói kultúra kialakulásával az identitás és az énnel kapcsolatos műveletek radikális fordulatot vesznek, amelynek legfőbb tanulsága, hogy nemcsak bonyolult külső és belső folyamattá, hanem egyben árucikké, lecserélhető attribútummá is válhat. Az identitás politikai és fogyasztói aktussá válik, és bevonódik a kulturális gyakorlatok sorába. A hónap kortárs műtárgyai igazolják ezeket az elméleti alapvetéseket. A rovásírásos öngyújtó – és a hozzá kapcsolódó anonim mélymagyar trollkodás (amelyre a válasz itt olvasható) – a 2500 cowboy-és indiánfigurából álló műanyagkatona gyűjetmény, vagy a 2013 decemberében bemutatott „csúnya pulcsi” mind megmutatják, hogy a prezentáció és a reprezentáció láncaiban hogyan alakul ki az elbeszélhetőség diszkurzív tere, amely sosem lesz független a tárgyak kontextusától. “Minden, ami nem indián, az ilyenkor cowboynak számított” – olvashatjuk az idézetet a műanyag bábuk eredeti tulajdonosától, és valóban: minden, ami nem tárgy, az ilyenkor kontextusnak számít.

Beszédre bujtogatás: retorika és erotika

Varga Benedek, a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár főigazgatója Vénusz-szalag. Az allegóriától az abszurditás megmintázásáig című előadásában egy közismerten nem létezett, és célját tekintve használhatatlan tárgy – az erényöv – történetét

vizsgálja. Hogyan válik egy szimbólum iróniává, majd az irónia valóságos szerkezetté? Az erényöv tárgyként felveti azt a kérdést, hogy vajon a tárgy reprezentációja egyenlő-e e tárgy létrehozásának gesztusával, ahogyan – Frazon Zsófia előadásához hasonlóan – azt is kérdésessé teszi, hogy a tárgy referencialitása a tárgy fizikai vagy diszkurzív létével egyenlő? Az előadásból kiderült, hogy a közvélekedéssel ellentétben az erényöv igen hosszú ideig tényleg csupán retorikai alakzatként létezett. A 6. és 16. század között a kívánatos testi és lelki tisztaság jelképe volt. Az ironikus értelmezés a 16. századtól jelenik meg, amikor az erényöv a férfiak féltékenységének szimbóluma lett, míg a 18. századtól a női test alávetettségét jelezte. A 18. század vége előtt valószínűtlen, hogy létezett erényöv, azután azonban számos fajtája ismert volt. A 19. század közepétől lányok viselték azért, hogy megvédjék magukat a zaklatástól és a nemi erőszaktól. A 19. század végétől azonban megjelenik a tiltó korlátozás is, az önkielégítés megakadályozására használták először tinédzserek, majd felnőttek esetében is. A 20. század végétől az erényöv, illetve annak különféle variánsai egyértelműen erotikus segédeszközzé, a szado-mazo kultúra elemévé váltak. Az erényöv története kísértetiesen

hasonlít a fűzőéhez, amely a női test elnyomásának és korlátozásának mindennapi eszközéből előbb fétistárgy, majd szexuális segédeszköz lett. Az előadás azt modellezte, hogy egy vizuális és narratív alakzatként létező tárgyat hogyan hoztak létre fizikai valójában, és ennek a tárgynak a történetiségét hogyan alkotta meg a tudomány. Az erényöv mint tárgy voltaképpen a nyelvről szól, hiszen a megnevezésben nemcsak a funkciója, de maga a tárgy is létrejön. Michel Foucault francia eszmetörténész A szexualitás története című háromkötetes monográfiájának első kötetében “beszédre bujtogatásnak” nevezi a társadalom azon igyekezetét, hogy diszkurzív módon és folyamatosan megszólaltassa a tabut, amelyről nem lehet beszélni. Az erényöv ennek a beszédre bujtogatásnak volt először a nyelvi, majd a tárgyi megvalósulása.

A Tárgyminták konferencián kiderült, hogy a számtalan intézményes, személyes és politikai problémával küszködő bölcsészettudományban mindennek ellenére van kraft, és van szándék is, hogy az elméleti felkészültséget a múzeumi, egyetemi, intézeti praxison belül is működtesse. A konferencián résztvevők nagy része legalábbis biztosan.

Fotó: Blahák Eszter, Semmelweis Orvostörténeti Múzeum