Nem lenne az, ami van
EMLÉKEZETPOLITIKA
Átadták New Yorkban a Szeptember 11. Nemzeti Emlékmúzeumot.
| Hermann Veronika |
2014-05-20 14:00 |
„Eltitkolni annyi, mint úgy tenni, mintha nem lenne az, amink van. Szimulálni annyi, mint úgy tenni, mintha lenne az, amink nincs. Az első jelenlétre utal, a második hiányra.” (Jean Baudrillard: A szimulákrum elsőbbsége)
Az emlékezet rekonstrukciója
A nosztalgia különös időtapasztalatot hoz létre. Lehetővé teszi, hogy a múlt ne lezárt, hanem folyamatos történés legyen, amelynek eseményeiből az emlékezet kedvére válogathat, újabb és újabb narratívákat létrehozva. Leo Spitzer a nosztalgikus és a kritikai emlékezet megkülönböztetésekor arról beszél, hogy a nosztalgikus emlékezet kapcsolatot teremt a múltban és a jelenben létező imaginárius identitások között, és kulcsszerepet játszik az egyénnek a közösségi emlékezeten keresztül átszűrt, szimbolikus rekonstruálásán. Ezzel szemben a kritikai emlékezet nem kollektív, hanem egyéni emlékekre, vagy éppen egyéni traumára építve hozza létre a folyamatosan megújuló identitást. Ez a megközelítés nem tűnik haszontalannak az új Szeptember 11. Nemzeti Emlékmúzeum (National September 11 Memorial Museum) kapcsán. Az emlékmúzeum a már létező emlékhely mellé épült, azzal a szándékkal, hogy a posztmodern emlékezetkultúra minden kliséjét működtetve egy emlékezetkomplexum jöjjön létre. A projekt becsült éves költségvetése 63 millió dollár. Az egész koncepciót szemlélve olyan érzésünk támad, mintha az emlékhelyen belül létrehoztak volna egy külön, szekunder emlékhelyet, amely a tértapasztalat kihangsúlyozásával éppen annak relevanciáját szünteti meg, kiszakítva ezzel az időből a múzeumot és az emlékművet. Vagyis nemcsak az áldozatot emlékét, de magát az emlékhelyet is a rekonstrukció műveletének vetik alá. Ez annál is inkább igaz, mivel a komplexum nemcsak a 2001. szeptember 11-i terrortámadás közel 3000 áldozatának állít emléket, hanem egy jóval kevésbé ismert, 1993 februárjában bekövetkezett bombatámadás 6 halottjának is, akiknek története – hangozzék ez bármilyen rémisztően is – gyakran elhomályosul a nyugati világ egyik legmediatizáltabb traumája mellett. „A terror nem törheti meg az amerikaiakat és egységüket” – hangoztatta beszédében Barack Obama amerikai elnök csütörtökön New Yorkban a Szeptember 11. Nemzeti Emlékmúzeum avatási szertartásán. Obama a terrortámadás borzalmait és a mentők hősiességét felidéző beszédében kijelentette, hogy a múzeum, amely a jövő nemzedékeinek mondja el 2001. szeptember 11. történetét, a béke és a megbékélés helye lesz, amelyet az amerikaiak büszkén, egységesen és a terrortól nem félve kereshetnek majd fel.
Békévé oldja az emlékezés?
A WTC ikertornyainak helyén, szökőkutakat is magában foglaló 9/11 emléktér alatt létesült a múzeum, amelynek megnyitása egy több mint tíz éves vitát zár le. Ez egyebek között arról folyt, hogy az emlékhely szólhat-e egyszerre a gyilkosokról és az áldozatokról. A kiállításon a látogatók tízezer tárgy, hang- és videofelvételek segítségével élhetik át újból a terrorakció borzalmait, valamint ismerkedhetnek meg az elkövetők, az áldozatok és a túlélők történeteivel, valamint azokkal a változásokkal, amelyek a támadások hatására mentek végbe a világban. Egy olyan különteremben, amelybe kegyeleti okokból csak a hozzátartozók léphetnek be, az áldozatok mintegy 8 ezer, eddig azonosítatlan maradványát őrzik. Vagyis a múzeum nemcsak a kettős emlékezés morális parancsát hordozza, hanem temetőként is működik. Viszont a két heterotóp tér elbeszélhetősége könnyen kerülhet ellentmondásba egymással.
Arcok, falak
Az új múzeum „arcok fala” (The Wall of Faces) elnevezésű, az áldozatok fényképeivel kitapétázott terme kísértetiesen hasonlít a budapesti Terror Háza Könnyek terme néven ismert módszertani tévedéséhez. Az áldozatok személyének közelsége csak megfelelő kontextusba helyezve segíti az emlékezetmunkát és az események értelmezését. Önmagában a személyesség nem hoz létre az egyéniből kollektív emlékezetet, különösen pedig konszenzust. Az intimitást egyébként többször hangsúlyozó National September 11. Memorial Museum kétségtelenül nagyobb csapdában van ezügyben, mint a Terror Háza, amelynek további minősítésétől egyébként itt most eltekintenék. A Szeptember 11. Múzeumnak azt a feladatot kell megugrania, hogy a sok ártatlan, civil áldozatnak úgy állítson emléket, hogy a támadás miatt bekövetkezett háború miatt halálukat a nemzet érdekében korábban meghozott áldozatnak állítsa be. Az ország, és a múzeum nevében is benne foglalt nemzet, amelyről Obama elnök a megnyitón beszélt, csakis így létezhet: az áldozatok által létrehozott retorikai alakzatként, a mártíromság metonímiájaként. Ezért kapnak névtelen ezrek arcot és nevet a múzeumban. Paul de Man belga irodalomtudós az önéletrajz, vagyis az önmagaság elbeszélésének alakzatát prosopopeiának nevezi, amely azt jelenti: arcot adni a névnek. Ezzel a gesztussal tehát olyan történet jön létre, amelyen keresztül elbeszélhető lesz az Egyesült Államok 2001 utáni története, ugyanakkor legitimmé válnak a több mint egy évtizedig húzódó közel-keleti hadműveletek is. Trükkös szerkezet rejlik tehát a látszólag egyszerű megoldások mögött, és ezzel egyébként máris sikerült felülmúlni a Terror Háza csúsztatásokra épülő giccsparádéját. Az emlékhely, ahogy ezt Pierre Norától már tudjuk: nem-hely. A Szeptember 11. emlékhely a fénycsóvával, a medencével, a réztáblára vésett nevekkel betölteni látszik funkcióját. Már csak az a kérdés, hogy a most nyílt múzeumnak sikerül-e infrastrukturális bravúrból az emlékezet egymásra rakódó rétegei között a kollektív emlékezet valódi médiumává válnia.
Képek INNEN.
