Herman Ottótól a digitális képalkotásig
KÖNYV
A Magyar Természettudományi Múzeum kiadásában jelent meg Vásárhelyi Tamás Tudós természetábrázolók. Herman Ottótól a digitális képalkotásig című könyve. ISMERTETÉS.
| György Zoltán - Szél Győző |
2015-02-20 11:07 |
Különleges, összetett műfaj a természetábrázolás. Egy növény, egy állat alakjának, mintázatának, színezetének hű visszaadása önmagában is igényes feladat, ám a tudományos igényű ábrák kiemelik a jellemző, egyedi bélyegeket, hiszen éppen ezáltal lehetséges az egymáshoz közeli, olykor igen hasonló fajok elkülönítése. A toll és az ecset nagy mesterei nem érték be ennyivel, ők művészi igényű alkotásokat hoztak létre, melyek a tudományos, oktató és ismeretterjesztő szerepükön túl gyönyörködtetnek is. Az ilyen műalkotásokat nemcsak a szakemberek, hanem a laikusok is szívesen nézegetik. Talán ezért van piaca még ma is, a számítógép korában a szépen illusztrált, olykor tetemes árú természettudományos köteteknek.
Vásárhelyi Tamás, a jelen munka szerzője több mint 40 éve dolgozik a Magyar Természettudományi Múzeumban. A Tudós természetábrázolók című kiállítás anyagából szedett csokorba néhány alkotást a múzeumi kollégák rajzaiból, festményeiből, fotóiból válogatva. A kiállítás és a könyv központi figurája Herman Ottó, akinek sokoldalú tevékenységében a művészi ábrázolás is jelentékeny szerepet játszott. Herman Ottó rajzai, festményei mellett fölbukkannak többek között Madarász Gyula, Tömösváry Ödön, Daday Jenő, Moesz Gusztáv, Csapody Vera képei is, de reprezentatív válogatást kap az olvasó a jelenkor muzeológus kutatóinak és preparátoraink legkülönfélébb alkotásaiból.
A címlapon látható növényfestmény lenyűgözi az olvasót részletgazdagságával, természethűségével. Talán nem is gondolnánk, hogy a bánáti ördögszem (Scabiosa banatica) ábrája több mint 200 éves. Az eredetiben jóval nagyobb méretű rézmetszet Waldstein és Kitaibel 1802 és 1812 között megjelent híres munkájából származik. A háromkötetes monumentális mű, a Descriptiones et icones plantarum rariorum Hungariae (Magyarország ritkább növényeinek leírása és képei) mindössze 200 példányban jelent meg, de a kötetek egy része már a megjelenést követő években megsemmisült, míg másokat a szállítás során elkoboztak. Egy hiánytalan és jó állapotú kötet közel tíz éve egy hazai árverésen 6 millió forintért kelt el, miközben egy holland könyvkereskedés ugyanazt a művet a négyszereséért kínálta – állítólag Európában akkor ez volt az egyetlen megvásárolható példány. A munka jelentőségét az élethű és művészi növényábrázolások mellett az adja, hogy összesen 148 olyan növényfajt (alfajt és változatot) mutat be, amelyek ma is a W. et K. névjelet, vagyis Waldstein és Kitaibel nevének kezdőbetűit, szerzőségüket viseli.
Herman Ottó legendás sokoldalúságát nemcsak írásművei, hanem rajzai, festményei is tükrözik. A Magyarország pókfaunája vagy A magyar halászat könyve és még számos tanulmány a szerző illusztrációival jelent meg, de a pókokon, halakon és madarakon kívül rajzolt-festett többek között poloskákat, kabócákat, sőt növényeket is a polihisztor tudós, ez utóbbiakat elsősorban munkatársai közleményeihez. Ilyen a neves pályatárs, Horváth Géza Magyarország bodobácsféléinek magánrajza című monográfiájához készült színes tábla. Érdekes összehasonlítani Herman Ottó a Természetrajzi Füzetekben 1877-ben megjelent nőszirom-festményét Csapody Vera jóval később született akvarelljeivel.
Egyedülállóan szép és igényes poloskafestmények kerültek ki Csiby Mihály keze alól, melyek kicsinyített másai Vásárhelyi Tamás Kabócák, bodobácsok című könyvében láthatók. A Búvár zsebkönyvek könyvsorozatban 1983-ban megjelent képek elevensége vetekszik a mai korban szokásos, rétegekből összeállított digitális fotók kiváló minőségével. Ez utóbbira példa Rédei Dávid egy trópusi poloskafajt, vagy Németh Tamás és György Zoltán a hazánkban is közönséges tavaszi álganéjtúrót bemutató fotója, melyek minden igényt kielégítenek.
Az 1955-ben megindult Magyarország Állatvilága (Fauna Hungariae) mintegy 20 ezer oldal terjedelmű, és nagyjából ugyanennyi állatfajt tárgyal. E szám a hazánkban honos állatfajoknak még felét sem teszi ki, de sajnos a sorozat kiadása az 1980-as évektől erősen lelassult, mára pedig végleg elakadt. A többé-kevésbé elavult faunafüzetek között azért akadnak szép számmal ma is keresett alapművek, melyek használhatóságát részben szerzőik ismertsége, részben ábraanyaguk szavatolja.
A bogarak ábrázolásában elévülhetetlen érdemeket szerzett Keve Gyula grafikusművész, a tustechnika kivételes tehetségű mestere. Vásárhelyi Tamás könyvének 44. ábrája a háromtülkű álganéjtúrót (Typhaeus typhoeus) mutatja be Keve tusrajzai közül, amely Endrődi Sebő Lemezescsápú bogarak című faunakötetében jelent meg 1956-ban. Nem kevésbé kifejező, de egészen eltérő módon, fekete golyóstollal készült Pál János festőművész ábrája a szögletesnyakú héjbogárról (Corticus tuberculatus) – ma érvényes neve Nosodomodes tuberculatus. A rajz 1993-ban jelent meg a Magyarország Állatvilága sorozat 170. kötetében, a szerzők Stanisław Adam Ślipiński és Merkl Ottó. Megjegyzendő, hogy egyik bogárfaj sem honos ma Magyarországon.
Madarász Gyula ornitológus és festőművész hiteles, ugyanakkor művészi igényű képeket készített madarakról. Festményeinek zöme tudományos munkáit illusztrálja, míg kevéssé ismert olajfestményei önálló alkotások. A Bíró Lajos által Pápua Új-Guineában gyűjtött madárlepkét ábrázoló festménye a Természetrajzi Füzetekben jelent meg 1900-ban. Elképesztő a különbség a hím és a nőstény között, nem csoda, hogy sokáig két fajnak tartották őket. A hatalmas termetű lepkét a kor két ismert entomológusa, Horváth Géza és Mocsáry Sándor tudományra új fajnak vélte, és a hangzatos Troides Elisabethae-Reginae (Erzsébet királyné pillangója) nevet adta neki. Később kiderült, hogy a lepkét néhány évvel korábban Ornithoptera goliath néven már leírták.
Méhely Lajos korának kiemelkedően nagy tudású zoológusa volt. Terjedelmes monográfiát írt többek között a denevérekről, a földikutyákról, de leginkább Magyarország kétéltűivel és hüllőivel foglalkozott, a rákosi vipera (Vipera ursinii rakosiensis) tudományos leírása is neki köszönhető. A felfedező Herman Ottó volt, akinek a kutyája fogta meg a nevezetes hüllőt a budapesti Rákoson. A ma már történeti értékű példányokat Herman Ottó egyébként keresztes viperaként mutatta be a Természettudományi Társulat előadóülésén 1892-ben. Méhely Lajos a történelmi Magyarország hüllőit tárgyaló, Herpetologia Hungarica című 666 oldalas, máig kiadatlan munkájához 22 színes táblát is mellékelt. A Bécsben kinyomtatott litográfiák szépsége, az ábrázolás aprólékos pontossága ma is példaértékű, úgyszólván felülmúlhatatlan, ahogyan ezt a fürge gyík kőnyomatos tábláján is láthatjuk. A jeles mű 1896-ban, a Millennium évében elnyerte a Magyar Tudományos Akadémia Bésán-díját.
Bíró Lajos és Kittenberger Kálmán nem rajzolt és nem festett ugyan tudományos igényű ábrákat, viszont fekete-fehér természetfotók százait készítették el ma már nem létező, vagy éppen gyökeresen megváltozott tájakról, így pótolhatatlanul értékes dokumentumok. Petőfi Sándor és Arany János mellől természetesen nem hiányozhat Gárdonyi Géza sem. Gárdonyi egyik novellájában „a piros aranylegyet” (valójában egy fémdarazsat), pontosabban annak ragyogó zöld és piros fémszínét jellemzi megkapó érzékletességgel. Az Egri csillagok szerzője szemmel láthatóan a természetábrázolásnak is szakavatott mestere volt, hiszen az interferencia révén létrejövő szerkezeti színek leírása elképesztően találó és eleven.
Míg a kívülállók talán elsősorban a nyomdatechnikailag is kifogástalan ábrákban gyönyörködnek, a belső viszonyokkal tisztában lévő muzeológusok, köztük a jelen sorok írója álmélkodik az elődei és a kollégái által teremtett értékek gazdag tárházán. A tudós természetábrázolók alkotásairól szóló kötet nagy előnye, hogy pontos utalást találunk az ábrák forrására, melyek szerepelnek az irodalomjegyzékben. A kötetben megjelenő személyek rövid bemutatása szintén igen hasznos. A kötetet jó szívvel ajánljuk a természet szerelmeseinek, a szép könyvek gyűjtőinek és a természettudományos muzeológia iránt érdeklődők széles táborának.
