A New York Times a Rippl-Rónai- és Maillol-kiállításról
ISMERTETŐ
A New York Times terjedelmes cikkben foglalkozik a Rippl-Rónai és Maillol – Egy művészbarátság története című kiállítással.
| Kocsis Katica |
2015-04-03 12:00 |
Az online és nyomtatott formában is megjelenő cikk szerzője, Palko Karasz egy kedves anekdotával indítja az írását, amelyben Maillolt idézi, aki amiatt lamentál, hogy Rippl-Rónai túlságosan is messze él tőle ahhoz, hogy időről időre kezet rázzon vele, és megnézze a munkáit, majd Karasz a budapesti kiállításra irányítja a figyelmet, amelyben a két művészóriás újra összetalálkozhatott egymással: „Valószínűtlen találkozások, egy szoros kötelék és a képekben megjelenő élő párbeszéd a témái a budapesti Nemzeti Galéria Rippl-Rónai és Maillol – Egy művészbarátság története című kiállításának” – összegzi a szerző.
Karasz írásában részletesen kitér a kiállítás előzményeire is, elmondja, hogy amint a két festő barátsága, úgy a kiállítás ötlete is egy véletlen találkozás során született: Yvon Berta-Maillol, a szobrász unokaöccsének unokája 2007-ben Magyarországra utazott, hogy közelebbről megismerje őse barátjának művészetét, hiszen az már kicsi korától világos volt számára, hogy Maillol mély és intenzív barátságot ápolt Rippl-Rónaival. A francia rokon egy szerencsés véletlennek köszönhetően ismerkedett meg Földi Eszterrel, az Magyar Nemzeti Galéria Grafika gyűjteményének vezetőjével, majd azonnal világossá is vált közös érdeklődésük a téma iránt. A szerző ezután a cikkben megszólaltatja a francia művész távoli rokonát, a kiállítás kurátorát, illetve Nathalie Houzét is, a párizsi Musée Maillol munkatársát. Karasz elsőként Berta-Maillollal folytatott telefonbeszélgetéséből idéz: „Megkérdeztem őt [Földi Esztert], hogy miért nem próbáljuk meg újra összehozni a két barátot, Maillolt és Rippl-Rónait Budapesten, ha már Maillolnak életében sohasem sikerült ide elutaznia”, majd Földi gondolataival folytatja, aki elmondja, hogy nagyon különleges művészbarátságról van szó, amely nemcsak a személyes kapcsolódás miatt érdemel figyelmet, hanem azért is, mert a két alkotó kulcsszerepet játszott a modern művészetben. Földi az elmúlt nyolc évben többször is Franciaországba utazott, hogy mélyre ássa magát a témában, és hogy módot találjon a párizsi Maillol Múzeum és a magyar állami gyűjtemények segítségével e kiállítás létrehozására.
A cikk ezután röviden ismerteti Rippl-Rónai életrajzát, szót ejt a kaposvári gyermekkorról, a müncheni és párizsi tanulmányokról, illetve Munkácsyról is, a festő mentoráról. Elmeséli, hogy Maillol és Rippl-Rónai egy másik festőn keresztül ismerkedett meg, és egymásban nemcsak barátot, hanem hasonló világszemléletű művészt is találtak: mindketten igyekeztek elszakadni a fő irányvonaltól. „Rippl-Rónai az elme állapotait kívánta megmutatni, mottója volt az egyszerűség, tehát Munkácsytól teljesen eltérően kívánta megragadni a világot” – idézi újra a cikk írója Földi Esztert.
A New York Times cikkében ezután Rippl-Rónai Nagyanyám című képe szerepel, melyet 1894-ben Párizsban, a Société Nationale des Beaux-Arts-ban ki is állítottak, és amelyről egy korabeli kritikus így szólt: „olyan, mint egy vers az öregség mély fájdalmáról.” Karasz később kiemeli: ennél még fontosabb, hogy a Nabis csoport és Gauguin is felfigyelt erre a munkára, így lényegében ez a vászon hozta el Rippl-Rónai számára a nemzetközi sikert és az áttörést. Ezután a szerző párhuzamba állítja a két művész pályáját, „Maillolt is hasonló intenciók vezérelték” – írja, majd elmondja, hogy mindkettejük számára példakép volt Gauguin, aki semmibe vette a szabályokat, és úgy festette meg érzéseit, tapasztalatait, ahogy kedve tartotta. Később Rippl-Rónai csatlakozott a Nabis festőkhöz; ő volt az, aki Maillolt bemutatta a csoportnak, ez a momentum pedig döntőnek bizonyult a francia szobrász karrierjében.
Palko Karasz kettejük kapcsolatának bemutatása után részletesen beszél a mostani kiállításról is. Elmondja például, hogy a több mint 200 bemutatott munka között mindkét alkotó korai munkái is szerepelnek, illetve Maillol kevéssé ismert festészeti alkotásai is jelen vannak. Ezenfelül kiállították azokat a nyomatokat és akvarelleket is, amelyek a két barát téma- és stílusbeli azonosságára, hasonló érdeklődésére mutatnak rá, majd a termekről termekre haladva Rippl-Rónai és Maillol egyre mélyülő barátsága elevenedik meg a néző előtt. „Időnként a kapcsolódás evidens és közvetlen – állítja Karasz – mint például Rippl-Rónai Maillolról készített portréja esetében [...], de általában a párhuzamok finomak és komplexebbek.”
A szerző megemlíti még a kiállításon bemutatott leveleket, amelyekben a két barát sokszor panaszkodik ugyan a közöttük húzódó távolságra, az mégis világos, hogy barátságuk egy életen át tartó köteléket jelentett. Karasz ezenfelül kiemeli az 1899-es évet, amikor Rippl-Rónai három hónapot töltött Maillollal Banyuls-sur-Merben – ez volt az első kirándulás a mediterrán vidékre, és mindkettejük számára meglehetősen inspirálóan hatott.
„Együtt látva a műveiket, úgy találom, hogy Maillol munkái segítenek megérteni Rippl-Rónai festményeit és fordítva” – idézi a cikk végén a szerző Nathalie Houzét, aki hozzáteszi: ha elég figyelmesek vagyunk, észrevehetjük, hogy ezeken a képeken nem azonos színek és formák szerepelnek, vagyis nem imitációról, hanem kölcsönös inspirálódásról van szó.
