Zenebutik, zenehíd
ZENE ÉS MÚZEUM
A héten rendeztek kerekasztal-beszélgetést a liget Projekt keretében tervezett Magyar Zene Háza kapcsán. Mindez azért izgalmas, mert úgy tűnik, zenei múzeumot csinálni nehezebb, mint bármi mást.
| Hermann Veronika |
2015-06-05 14:17 |
Zene és szöveg
A képzőművészeti múzeumok mindenhol behúzzák a legtöbb látogatót, holott lassan – arányait tekintve – több olyan múzeum lesz, amely speciális területet, tudományágat vagy jelenséget helyez középpontba. Bár az iparművészeti profilú múzeumok közül az építészeti, alkalmazott művészeti tematikájú intézmények lassan beérik a klasszikus képzőművészeti gyűjteményekkel rendelkezőket, a zene és az irodalom továbbra is nehezített pályán fociznak (hogy egy népszerű magyarországi hasonlattal éljek). A zene talán még az irodalomnál is rosszabb helyzetben van, hiszen míg az utóbbi esetében a posztmodern fordulat és a tudománytörténeti változások csökkentették az úgynevezett magas és populáris irodalom közti különbségeket – amelynek a múzeumtudomány szempontjából talán kevesebb, a látogatói attitűd és a szövegekhez való befogadói viszony tekintetében azonban annál nagyobb jelentősége van. Egyszerűbben fogalmazva, a különféle értelmezési kódokat működtető szövegek fogyasztói és a szövegeket elemzők között nagyobb konszenzus uralkodik arra nézvést, mit tekinthetünk irodalmi szövegnek, ez pedig alapvetően más szempontrendszereket kínál fel az irodalmi muzeológiában is. A zene esetében sokkal nagyobb szakadékok érezhetők mondjuk a klasszikus és a populáris zene fogyasztói és szakértői között, és mintha ez nem csupán a zenefogyasztási, koncert-látogatási és múzeumlátogatási szokásokat jelentené, hanem egy jóval általánosabb, a világ kulturális mezőinek értelmezésekor hangsúlyosabb szerepet játszó általános mentalitást is magában foglalna. A világ nagyobb zenei múzeumainak gyűjteményét (már ha van), koncepcióját, tematikáját, állandó és időszaki kiállításainak felépítését szemlézve ez az intézményi struktúrákon is látszik.
A zene az kell
Az egyesült államokbeli National Museum of Music, a University of South Dakota kampuszán elhelyezkedő intézmény például hangszergyűjteményén keresztül egyfajta világkultúrákat bemutató múzeumként határozza meg magát, ahol a különféle tájakhoz, korokhoz és népcsoportokhoz köthető hangszerek egy, saját funkciójuknál jóval fikcionalizáltabb módon általános antropológiai belátásokat is narrativizálnak. Így kerülhet egymás mellé egy 18. századi európai zongora, egy 17. századi német vadászkürt és mondjuk egy afrikai törzsi dob. A gyűjtemény struktúrája is egyfajta metaforizáltságot mutat, hiszen nem tájegységek, vagy korszakok, hanem a hangszerek típusa alapján különítik el a tárgyakat.
Az egyik leghíresebb zenei múzeum a párizsi Cité de la Musique épületegyüttes tagja. A zene városának nevezett intézménykomplexumban rendezvényközpont és hangversenyterem is helyet kap a tényleges Musée de la Musique mellett. A múzeum több száz darabból álló hangszergyűjteményének nagy része a Conservatoire de Paris, vagyis a párizsi zeneakadémia jóvoltából került a múzeumba. A hangszerek között kiemelkedik a gitár, a nagyjából kétszáz darabból álló gyűjteményben a populáris zenei irányzatokhoz tartozó darabok ugyanúgy jelen vannak, mint a klasszikus gitárok. A Historiches Museum Babel Museum für Musik nevű tagintézménye a klasszikus zenei hangszerek történeti alapú bemutatásával nem antropológiai, hanem történelmi kontextusba helyezi a tárgyakat, amellyel nem használatuk, hanem társadalmi és kulturális beágyazottságuk történetét meséli el.
Látogatók a Musée de la Musique-ban.
Pop music is not a crime
A zenei múzeumok között az egyik legtisztább profilú éppen az, amelyik vállaltan kifejezetten a könnyűzenére fókuszál, és ez már az építészeti megoldásból is eléggé egyértelmű: az elektronikus gitárt formázó EMP Museum az Egyesült Államok egyik legkúlabb és legképzettebb városában, Seattle-ben van.
Az EMP előlről
A Microsoft társalapítója, Paul Allen által 2000-ben létrehozott múzeum beleállt a könnyűzenei témákba, olyan időszaki kiállításokat összehozva, mint például a Women Who Rock: Vision, Passion, Powe, a Yes Yes Y'all: The First Decade of Hip-Ho vagy a Springsteen: Troubadour of the Highway. Ezen kívül volt még számos Nirvana-kiállítás is (egy most is látogatható éppen), amely persze azért sem véletlen, mert a Boeing és a Starbucks mellett Kurt Cobain is Seattle-ből származik, de volt tárlat chicagói blues-zenészekről, és válogatás Annie Leibowitz zenészportréiból is.
Az EMP épülete felülről
Az időszaki kiállítások tematikáját és leírását látva az is világos, hogy a múzeum inkább a populáris kultúrakutatás általános kulturalista fordulataiból, mintsem a szorosabban vett popzene-kutatásból építkezik, ami persze egyáltalán nem gond. Az első látásra erős koncepcióba azonban bekúszik egy kis szépséghiba: a múzeum nemcsak populáris zenei, hanem science fiction, sőt, általában „popkulturális” központ is, amely részleg kuratóriumában olyan figurák ülnek, mint Ray Bradbury, Steven Spielberg, James Cameron és George Lucas. Érthető, hogy egy megakomplexumot többféle célra is fel lehet használni, az azonban problémás, hogy egy teljesen általános, felsorolhatatlanul sok műfajból és alműfajból álló kategóriát (úgyis, mint: populáris zene) mosnak össze egy olyan szubzsánerrel, amely óriási népszerűségnek örvend, de mégiscsak rétegízlések sokaságát szolgálja ki (mármint a sci-fi).
A nagyon hevenyészett és rövid leírásokból is érzékelhető, hogy a zenéhez nyúlni múzeumi környezetben nemcsak muzeológiai, hanem történeti, társadalmi és taxonómiai problémák halmazát is magával hozza. Erős koncepcionális döntések kellenek ahhoz, hogy valaki érdemben kezelje a legkedveltebb (populáris), legismertebb, de legszubjektívebb masszát, és ebből ráadásul egy intézmény tudományosan is profitálni tudjon. Lehet, hogy így is többen járnak majd simán csak koncertekre, annak reményében, hogy az életük majd nem lesz bonyolultabb, mint egy Bruce Springsteen-dal.
