Művészeti alkotások

A képen három emberalak látható. Kettő profiból, protézisben végződő karjukat egymás felé nyújtják, a leegyszerűsített fejformán belül két fekete forma van. Az egyik koponyára emlékeztet, a másik gázálarcra, csak épp az agy felől van a légszűrő. Kettejük közt egy harmadik alak ül. Leginkább egy játék mackóra hasonlít, noha látható, hogy emberi alak. Az lábai csonkoltak, körfűrészre hajazó korongban végződnek, az egyik karja hiányzik, a másikra egy tőrszerű képződményt szereltek, amely lehet tőr, de az ujjak funkcióját ellátó protézis is. A kép hátterében az égkék mezőben világít a hold. Az egyetlen, ami ép és kerek. A festmény egyszerre utal a test megcsonkítására és az elgépesítésére vagy elgépiesedésére. A játék mackó-ember alak a kiszolgáltatottságra, a játékszerré válásra. A háború géppé és eszközzé tesz. Ezért áldozat az ember, s nem azért, mert elveszíti a végtagjait, és nyomorékká válik. E kép szemlélésekor és „értelmezésekor” lényegtelen, hogy a néző mit tud az első világháború katonai és politikai eseményeiről. A műalkotás nem információkkal akarja gazdagítani a látogatót, hanem emberi szempontból érzékelhetővé tenni a háború és az erőszak következményét.

Érdemes összevetnünk egy fotóval, amely két katonát ábrázol:

Az egyiküknek térdtől nincs meg a bal lába, két botra támaszkodik. A másiknak tőből hiányzik mind a két lába. A kézére helyezett, görgőkkel ellátott eszközzel mozog. Úgy tetszik, (a fotó kedvéért) mosolyognak, de ebben nem lehetünk teljesen biztosak, mert nem néznek a kamerába. Egyikük lehajtja, a másik elfordítja a fejét. A fotó láttán a látogató szembesül azzal, hogy a háború halál, nyomor, családok szenvedése és életek megnyomorodása. Ugyanakkor annyiszor látott már ilyet. A hírekből ömlenek rá az erőszak képei. Hoerle festménye ennél sokkal összetettebb és felkavaróbb értelmezésre hívja. Megidéz egyéni sorsokat, de megidéz hatalmi mechanizmusokat is, melyek által az ember eszközzé válik. A fotón nem szembesül vele a néző, hogy talán ő is csak egy eszköz. Itt azonban nem kerülheti el az ezzel való szembenézést és számvetést. A fotó megnyitja a látogató előtt a múltat, de be is zárja. A festmény azonban nincs tekintettel az időre. Ekkor, itt és most kérdezi meg, eszköz akarsz-e lenni.

A művészeti alkotások másik formája lemond a háborús tárgyak, sorsok és szituációk megjelenítéséről. A tapasztalatra helyezi a hangsúlyt. Nem a művészi tapasztalatra, hanem az emberire. Abból indul ki, hogy az emberi reakciók és érzéki tapasztalatok véges számúak, vagyis a háború és erőszak által kiváltott érzelmi és érzéki ingereket más eszközökkel is ki lehet váltani. Az egyik példa Tania Bruguers installációja és performansza. A látogatók egy sötét térben haladnak, majd hirtelen éles fények gyúlnak, egyenesen a szemükbe világítanak. A sötétben bizonytalanok voltak, szemük megszokta a fény hiányát, majd az éles fény hirtelen a szemükbe csapódott, talán fájt is, s közben földhöz csapódó csizmák és fegyverek hangját hallották. Mindezt erőszakként éltek meg. A művész azt feltételezte, hogy a tájékozódás képtelensége, a teljes bizonytalanság és az erőszak átélése intenzív szomatikus tapasztalatként raktározódik/hat a résztvevők emlékezetében. Azért a feltételes mód, mert a látogatók kétféle reakcióját lehetett megfigyelni. Voltak, akik megdöbbentőnek, kegyetlennek és alig kibírhatónak élték meg, s voltak, akik a megdöbbentés színházaként értelmezték.

Egy másik, a „látogatókat” bevonó műalkotás a háború civil áldozatainak állított emléket Európa több városában. Ötezer arctalan jégfigura olvadozott a tér lépcsőfokain. Várták az enyészetet, amely az egyiknél előbb, a másiknál később következett be. Senki nem tudhatta, melyik lesz a következő áldozat. Két jégfigura beszélget egymással, majd az egyiknek hirtelen lebillen a feje, és lassan eltűnik. Nele Azevedo brazil szobrásznő azoknak szeretett volna emléket állítani, „akikről eddig kevés emlékmű készült”. Különös csavart adott az installációnak, hogy névtelen önkéntesek segítségével valósította meg. Mit üzen az installáció? Egyrészt azt, hogy nemcsak a hősök hősök, hanem a mindennapi, a könyvekben, filmeken meg nem örökített emberek is, másrészt, hogy az emlékezés egyszerre közösségi és egyéni feladat.