Múzeumok Európa Kulturális Fővárosában

Tallinn, 2011. augusztus

A fehér éjszakáknak már vége, mégis este tíz körül kezdi nézegeti az ember az óráját: nem kéne már vacsorázni? Igen, ehhez az Európa más részén szokatlan világoshoz igazodik minden Tallinnban: a kávézók, a múzeumok és a kiállítások egyaránt.

Cikk küldése

e-mail:

Tallinn múzeumai megérnek egy misét: az észt főváros múzeuma a Tallinn Városi Múzeum (Tallinna Linnamuseeum) 2003-ban Koppenhágában volt jelölt az European Museum Forum díjainak valamelyikére, amit végül nem kapott meg. Viszont a szintén tallinni KUMU Art Museum két éve vehette át a 2008-as Év Európai Múzeuma fődíjat.

A Tallinn Városi Múzeum kilenc helyszínen mutatja be az észt főváros történeti múltját a látogatóknak. Nagyobb részük gyalog is elérhető, de van, amelyikért még ebben a kisvárosban is érdemes buszra szállni. Számomra a legérdekesebb az Óváros egyik kis utcájának gótikus kereskedőházában található kiállítóhely volt, ahol egyrészt az épület kínálta középkori, koraújkori városi életet, másrészt (a tetőtérben) a szovjet kommunizmus évtizedeinek legsötétebb sztálini korszakát mutatták be. Az előbbi állandó kiállítás: a város céheinek, társaságainak, intézményeinek évszázadai méltó módon idéztetnek meg a mintaszerűen helyreállított épületben, a gyönyörűen helyreállított egykori tárgyaik a város gazdagságáról mesélnek. Az egykori Revalért dánok, németek, svédek, oroszok harcoltak egymással, mert fontos hely volt a kelet-nyugati kereskedelemben. A Hanza Szövetség volt meghatározó erő, és bárki volt uralmon, az itteni (német) városi polgárság ebben a kultúrában élt a szovjet időkig. Nem véletlen, hogy a város történetének ez a két korszaka a kiállításokban is meghatározó. Jobbnál jobb tárgybemutatók: egyes használati tárgytípusok korról-korra, egymás alatt sorban, vagy éppen mátrixrendszerű csoportosításban, nagyszerű enteriőrökben. Ugyanitt a sztálini világ kétarcúságát, a valóság és propaganda kettősségét úgy szemléltetik, hogy a kettő nem nézhető egyszerre: a propaganda díszes-színes fala eltakarja a valóság nyomorúságának dokumentumait.

Szembetűnő, hogy milyen gazdag a városi kultúra reprezentációja ebben a kiállításban. Különösen annak fényében, hogy a város gyönyörű főterének szomszédságában található Észt Történeti Múzeumban (Eesti Ajaloomuuseum) Észtország történetét bemutató kiállítás teljesen más. Itt az interakcióé a főszerep, a tárgyak szinte másodlagosak. Animációkat láthatunk, melyeket általában a tárgyaknak háttal néznek végig a látogatók; érintőképernyős kvízek és filmek, melyeket szintén ugyanígy néznek; majd a pincében időutazás játék, amit egy tárgyaktól függönnyel elválasztott fülkében csinálhatnak végig a „páciensnek”. Azért is furcsálltam ezt a megközelítést, mert a mai Észtország – pár évtizedes, két világháború közötti előzményétől eltekintve – nem volt sohasem klasszikus értelemben „független”, az okkupációk különféle formáit élte meg. Ilyen helyzetben azt gondolná az ember, hogy a múzeum nyilvánvaló feladata a nemzeti érzés, identitás erősítése. Ebből itt nem sokat látunk: inkább a történeti ismeretek interaktív eszközökkel történő átadásán van a hangsúly. És ez nem is igazán jó! Hiába a technikailag tökéletes kivitelű vetítő- és hangrendszer (az angol szinkrontolmácsolás is tökéletesen hallható), hiába a sok és érdekes érintőképernyős „játék”, ha ezzel ki is merül a látogatók kényeztetése.

A város történeti múzeumához tartozó Kiek in de Kök bástyában (magyarul: kukkants a konyhába – mert olyan magas az építmény, hogy a kéményen keresztül a házak konyhájába lehetett látni), a várost övező kőfal-erődrendszer egyikében van a városi múzeum hadtörténeti kiállítása. Itt négy szinten, továbbá a bástya melletti 18-19. századi földsánc alatti kazamatákban látogatható egy hagyományos kiállítás: Tallinn hadtörténetének (fejezeteit egykori térképekkel, metszetekkel megszakítva) hosszasan és unalmasan mesélő „beszélő fejek” mondják el. Az egykori ostromtörténések miatt itt szerepel a pestis és a vallatások, kivégzések bemutatója is.

Egy másik városi bástyában is van múzeum, a tengeri kapu melletti Paks Magrareeta (Kövér Margó) rejti a Tengerészeti Múzeumot. A város történetében a tengeri kereskedelem játszotta a főszerepet, így a múzeum anyaga nagyon gazdag a témában: hadihajózás, tengerhajózás, halászat, tengerkutatás. A múzeumot az Európa Kulturális Fővárosa évére nem sikerült megújítani, ezért a kiállítása igen poros. Kárpótol bennünket azonban a csodálatos kilátás a hatalmas bástya tetejéről a város és a tenger felé.

Apropó tenger: majd’ harmincöt éve voltam itt utoljára, akkor Tallinn kikötője – hasonlóan a rigaihoz – zárt övezet volt, a szovjet hadsereg támaszpontja volt itt, és a börtön. A történeti belvárosból alig lehetett lejutni a Balti-tengerhez, hiszen a személyhajó kikötőből is Helsinki felé mentek a hatalmas komphajók. Emiatt határsáv volt és zárt terület. Az egyetlen kijutási lehetőség az 1980-as moszkvai olimpia alkalmából épített hatalmas kultúrpalota (Linnahall) volt, amely koncerttermeket, jégkorongcsarnokot is magában rejt. Ez az épület és a mellette található cellulózgyár őrzi már csak a szocializmus emlékét: lepusztult mindkettő, és jobb sorsát várja. Tervek vannak már az épületek új funkciójára (pl. a hatalmas gyárkéményben kiállítóépület – ezt a tervet Peeter Pere építészmérnök már a hetvenes években elkészítette, még hallgatóként), de a gazdasági válság miatt ennek a területnek a revitalizációja megállt.

Mára a kikötő kiszabadult az elzártságból, hatalmas személyhajó kikötő, mellé pedig új kereskedelmi negyed épült. Az elsősorban Finnországból és Svédországból érkező turistáknak itt hatalmas alkohol- és dohánydiszkontokat építettek, ugyanis az adókülönbségek akkorák, hogy ez Észtországnak komoly bevételeket jelent. Régi, mészkőből épült kikötői raktárak, valamint a kikötő melletti egykori Rotermann gyár megújított épületei nyertek itt új tartalmat. Itt áll az egykori sóház, amelyben ma az Észt Építészeti Múzeum (Eesti Arhitektuurimuuseum) működik. Hatalmas kiállítóterében zömében 20. századi, az egykori tervezés során készült makettek láthatók, de van itt egy igen jó kortárs tervgyűjtemény (az egyes tervek tervtároló szekrényekből közvetlenül, mások elektronikus adatbázison nézhetők meg), és egy igen jó építészeti könyvtár is. A múzeum 10 éves fennállása óta 37 kötetet adott ki az észt építőművészetről. Ugyancsak a múzeumban adnak tájékoztatást és segítenek az Észt Építészek Szövetsége adatbázisában is.

A belvároson kívül mindössze két helyre jutott idő: a Piritában lévő, 14. századi Szent Brigitta kolostor romjait és a városhoz közelebbi barokk Kadriorgot (I. Péter cár építette) néztük meg. Előbbiben a kulturális főváros programjai keretében augusztusban operafesztivál, utóbbiban észt ikonművészeti kiállítás látható. A Kadriorghoz közeli KUMU-ba már nem jutottunk el: oda 2011. október 21 – 2012. április 3. között ajánlatos kiutazni, mert Bosch-Breughel kiállítás nyílik.

És ha már művészeti múzeum, akkor a szervezetileg a KUMU-val egybekapcsolt Niguliste (Szent Miklós templom), a svédek hatalmas temploma őrzi a város középkori művészetének megmaradt kincseit. A templomtérben gyönyörű élő orgonamuzsika mellett nézhetjük a szárnyasoltárokat, szobrokat, táblaképeket, halotti címereket és sírfaragványokat. A hatalmas oltároknak kisebb, lapozható „makettjét” egy kisebb kápolnában is megnézhetjük, itt az oltárszárnyak nyithatók-csukhatók, tehát az egész műalkotás teljességében látható.

És még valami: Tallinn és az észt nemzet sokat szenvedett története során, a mai generációk pedig élénken emlékeznek a szocializmus korának nemzetiségi politikájára. Nincs olyan észt család, amely ne hordozná ennek fájdalmát, amelynek ne volna meg a személyes tragédiája erről. Mégis, minden kiállítási felirat, minden tájékoztató tábla legalább kétnyelvű: az egyik mindig az orosz. A város vendéglőinek étlapjai az észt és orosz mellett angolul és finnül is olvashatók, és a honlapok többsége is. Egyetlen kivétel van: az észteknek annyi nyomorúságot hozó sztálini szovjet korszak rettegett központja, az ő Andrássy út 60-juk falán az óvárosban egy szerény méretű, csak észt nyelvű tábla jelzi, hogy ott történtek a borzalmak. Senkit sem akarnak hergelni, senkinek az orrára verni ezt – csak csendben magukban emlékezni arra, amit nem szabad elfelejteni.