Gréczi Emőke a MúzeumCafé új főszerkesztője

Több éve dolgozol a MúzeumCafé szerkesztőjeként, belülről ismered a lapot. Minden bizonnyal határozott elképzelésed van arról, milyen magazint szeretnél. Mire számíthatnak az olvasók?

Talán közhely, talán nem, de a múzeum fogalma ma már nem egy épületet vagy egy gyűjteményt határoz meg, hanem minden helyet, amely lehetőséget kínál az emlékezésre. Mindenképpen ebbe az irányba szeretnénk elmozdulni, és erre a váltásra korábban is utaltunk, többek között a városi sétákkal foglalkozó írásunkban, vagy a most megnyílt kiállításunkon, ahol a vezető fotó a rozsnyói vasútállomás belső terét ábrázolja, a betléri Andrássy-kastély pálmáival. A másik fontos szempont, hogy egy szakma, a muzeológia jelenkori működését archiváljuk a jövő számára, ezért a kéthavonkénti megjelenés ellenére is igyekszünk mindenhová eljutni, ahol érdemleges dolog történik. Azt kell szem előtt tartanunk, hogy a lapunkból ötven év múlva megismerhető legyen ennek a korszaknak a muzeológiája. A lapszámok tematikusabbak lesznek, vagyis a kiemelt témának nagyobb terjedelmet szentelünk, ezzel erősítenénk a lap szakirodalmi jellegét. A következő számunkban a történelmi családok örökségére helyezzük a hangsúlyt, ami persze nem jelenti azt, hogy egyéb témákra nem térünk ki.

Milyen változásokkal jár mindez?

Művészeti vezetőnk, Salát Zalán Péter szeret egy lépéssel a trendek előtt járni, így boldogan vállalkozott arra, hogy a tematikai változással a lap arculatát is átformálja. Ő csak olyan formákban és grafikákban tud gondolkodni, amelyek a világ minden pontján hatni képesek a dizájner szakma képviselőire. Nem tisztem részleteket elárulni arról, hogy mivel jár az újratervezés, annyit azonban elárulhatok, hogy méretében valamivel kisebb, de vastagabb, könyvszerűbb lapot foghat az olvasó a kezébe, miközben a MúzeumCaféra jellemző erős fotóanyag is megmarad, az új betűtípus pedig az olvashatóság javítását fogja szolgálni. Az új arculatnak megfelelően készül a honlapunk is, amely nem kíván folyamatos frissítésű online magazin lenni, elsősorban az archívum közzétételével szolgálja ki a múzeumi szakmát. A blogunk megmarad, jövő évtől elindulnak a városi sétáink, persze múzeumi tematikával, és terveink szerint a kiállításunk is vándorútra indul, a folytatására is vannak már elképzeléseink. Mindezekből látszik, hogy erősíteni szeretnénk a MúzeumCafé-brandet, mégpedig folyamatos, aktív jelenléttel.

Mikortól vehetik kezükbe az új lapot az olvasók?

A MúzeumCafé annak idején októberben jelent meg, praktikus okokból, mivel addigra készült el az első lapszám. A gyakorlatban viszont számos nehézséget okoz, hogy az évfolyamok nem igazodnak a naptárhoz. Ha már mindenhez hozzányúlunk, ezen is változtatunk, vagyis a most decemberi 50. számot márciusban követi a következő. Tudjuk, hogy így 2016-ban csak öt számunk jelenik meg, de több tervünk is van arra, hogy az év folyamán hogyan kárpótoljuk az olvasókat.

Hosszú évek óta olvashatjuk a cikkeidet a MúzeumCaféban. Talán a legemlékezetesebbek a szakma „nagy öregjeivel készített" életútinterjúid, a különböző múzeumok létrejöttét és változásait feltáró elemzéseid. Így nem úszhatod meg a kérdést: hogyan alakult ki ez a fajta érdeklődésed?

Szociológusként végeztem, elsősorban a társadalomtörténet érdekel. Öt éve vagyok szerzője a lapnak, négy és fél éve a munkatársa. A múzeumokat járva folyamatosan azzal szembesültem, hogy valami, amikor egykor működött, a mai keretek között működésképtelen. Kíváncsi voltam az előzményekre, hogy az a struktúra, amely most lebomlani látszik, mire és hogyan épült annak idején, a rendszerváltás előtt. Kik és hogyan építették fel a gyűjteményeket, a közgyűjteményi rendszert, milyen kapcsolati hálók, hatalmi játszmák, szakmai eltökéltségek mentén folyt a munka, mekkora szerepe volt az ambíciónak és a kreativitásnak az összeköttetések mellett. Olyan embereket szólaltatok meg, akik vezetőként, meghatározó kiállítások kurátoraiként éltek az esélyekkel, akik nélkül ma – minden pátosz nélkül – nem lennének normális gyűjtemények vidéken, és nem lenne mire kiállításokat rendezni Budapesten. A megkérdezettek függetlensége garantálja az őszinteségüket, és az sem véletlen, hogy mindegyikük nosztalgiával gondol a rendszerváltást megelőző évtizedekre, nemcsak azért, mert a fiatalságukról van szó, hanem azért, mert tervezhető és kiszámítható volt a pályájuk, szemben a mai múzeumi szakemberekével. Ebből egyszer össze kell állnia egy kötetnek, mindenki okulására, és már csak azért is, mert minden archív fotó fájt nekünk, amit terjedelmi okokból nem tudtunk közölni a lapban.