A megkésett vita

- A magyar modell - ahogy a cikkben próbáltam is leírni - arról szól, hogy van a "szent" pályázati forrás a maga szűk határidejével, és van a kivéreztetett - rosszul gazdálkodó -, belső reformokban gyenge befogadó szervezet (legyen az állam, önkormányzat, állami intézmény), amely nem találta ki magát újra a rendszerváltozás után, ezért önerőből képtelen fejleszteni, a hirtelen jött uniós pénz pedig még egy darabig feledteti vele, hogy ki kéne Bardóczi Sándor

találnia magát. E két létező tényező nagyon rossz párosítás - ahogyan Bojár Gábor (a Graphisoft egykori vezetője) mondta egy interjúban az uniós pénzekről: "Az ingyen pénz nagyon sokat tud ártani." Ez itt is igaz.

- Mi lenne ön szerint a megoldás?

- Személy szerint elkötelezett híve vagyok a participatív tervezési technikáknak, a részvételi tervezésnek, amelyet a nyugati világban 20-30 éve művelnek, és napjainkra kezd el beérni a társadalmi sikere. A magyar építészek zöme úgy hiszi - és ez nagyon jól visszaköszön a cikkemre érkező reakciókból is -, hogy ha beleszólást engedne a köz számára az építészeti tervezési programok kialakításába, akkor eddigi építészi privilégiuma, a teljes erre felépített építészikonográfia veszne el. Ezért féltékenyen védi előjogait, és sokszor belemegy olyan játékokba - nemcsak megélhetési kérdések miatt -, amely során az elmúlt századokban az építészet és a hatalom összefonódott, de amely játékokat egy demokrácia le kell hogy vessen a hátáról. Az építészek zöme, ezt hangsúlyozom, mert a nyitott társadalom előnyeit azért közülük is egyre többen érzékelik, maximum fél, mint ahogyan minden újtól fél az ember. Példának okáért azért már a BME-n is létezik egy szakkollégium, a Terrence Curry építész-jezsuita alapította Szent József Stúdió (most Portschy Szabolcs vezetésével), amely pontosan a részvételi tervezés hazai bevezethetőségén kísérletezik, ügyködik, sőt ért is el eredményeket például a Roma Parlament épületének hasznosítása ügyében.

- Van már hazai tapasztalat a részvételi alapú projektek működéséről?

- A saját szakterületemen idehaza már 15 éve téma, hogyan vonjuk be az embereket a tervezés korai időszakába. A "használók lélektana" az elmúlt egy évtizedben regionális, kistérségi és települési (Jávor Károly, Sain Mátyás, Gábor Péter) és köztéri (Kristin Faurest, Dömötör Tamás) szinteken is kidolgozott - itthon működőképes - metodikákat hozott létre az érintettek bevonására. Dömötör Tamás doktori értekezésében például arra a következtetésre jut, hogy óriási gyakorlati haszna van annak, ha a közvélemény érintett fókuszcsoportjait sikerül bevonni egy közterület funkcionális programalkotásába, ami mélyíti az ismereteinket arról, mire vágyik a felhasználó, ezáltal sokkal jobb tervezési programot vagyunk képesek megfogalmazni. Míg a stiláris formanyelvet illetően nincs értelme a közös gondolkozásnak (ízlések és pofonok...).
Ha azonban olyan köztér jön létre, amely funkcionálisan működőképes, de stilárisan elsőre nem nyeri el a közvélemény tetszését, nem kell attól félni, hogy végül nem lesz sikere. (Gondoljunk itt a Gödör vagy a Millenáris környezetrendezésére, amit először megütközve fogadott a közvélemény, végül olyan túlhasznált [kedvelt] területté vált, amely funkcionálisan ma is betölti szerepét. Más kérdés, hogy erősen lehasznált lett, mert nincs mögötte jó gazdálkodási modell.) Ha viszont egy stilárisan elsőre sikeres, de funkcióiban rossz köztér jön létre, az gyorsan az ebek harmincadjára jut: egyszerűen szétverik a dühödt felhasználók, mert nem tud működni. És igazuk van: minden egyes kitaposás a gyepen egy-egy néma kritika a felhasználóktól a rosszul tervezett áramlási irányokért.

- Hogyan valósulhat meg a közös gondolkozás? Mi történik, ha a közvélemény téved, és olyan tervek valósulnak meg, amelyeket a közösség később a település kudarcának tart?

- Dömötör Tamás tájépítész kimutatta, hogy az építész félelme megalapozatlan abban a kérdésben, amikor attól tart, a laikus közvélemény mondja meg, hogyan nézzen ki az épület. Nem. Nem is akarja igazán megmondani! (Azt csak az értelmiségi réteg egy bizonyos része szeretné.) Viszont meg nem hallgatni, hogy milyen funkciókat akar a "nép", véleményem szerint nemcsak botorság, de az elefántcsonttoronyba zárkózás tipikus esete.
A részvételi tervezéshez viszont idő kell és (látszólag) sokkal több tervezésre szánt pénz, párbeszéd. Nem lehet sürgetni. Nem lehet pályázati forráshoz kötni. Kanadában most kezdenek el bevezetni olyan modelleket, amelyek során 8 fázison keresztül oldanak meg egy-egy középületi vagy közterületi projektet:

1. lakossági fórumok,
2. fókuszcsoportos beszélgetések,
3. civil tanács,
4. tervváltozatok,
5. közvélemény-kutatás,
6. tervezési megbízás,
7. a pályázati forrás felkutatása és ütemezése
8. kivitelezés.

- Az ilyenfajta tervezés végtelen ideig is eltarthat. Milyen határidőkkel számolnak a projektek szervezői? Nem túl drága ez a megoldás?

- Az első 5 fázisnak nincs határideje, sokszor 2-3, vagy óriási projektek esetén 8-10 évig húzódik, profi moderátorok (szociológusok, közösségfejlesztők, pszichológusok) vezetik. A politika eközben önmegtartóztató: figyel a párbeszédre, de nem irányít, nem manipulál, nem próbál átlépni. Eközben kialakul a koncepció egyenszilárdsága, mindenki, akinek mondanivalója van, beleszól, alakítja a programot, közelítés történik a lehető legjobb megoldás felé. Helyet kapnak a civil tanácsban az ott lakók, a mozgáskorlátozottak, a korcsoportok, a szubkultúrák, az adott szakterületek képviselői, a befektetők, a közgazdászok. Nem sietnek pénzt rosszul elkölteni. Sokkal többet áldoznak egymás szempontjainak megértésére. Ezáltal sokkal jobban is értik a folyamatot, nem kérnek lehetetlent, nem szalagok átvágásában és fizikai megvalósulásban, hanem megegyezésben és a beszélgetések számában mérik a politikailag is jól eladható eredményt. Ebben a kérdésben nem az építész a főszereplő, aki adott esetben a saját emlékművét szeretné megalkotni, hanem a közösség, ahonnan a pénzforrás származik. Berlinben például nem átallottak egy Norman Fostert (korunk legnagyobb sztárépítészét) meghátrálásra kényszeríteni a Reichstag esetében, aki így kidolgozta a második, egyben nyerőnek bizonyuló tervét az üvegkupolával. Foster egyértelműen nyert azzal, hogy gondolkodásra késztették, és nem csak azt várták tőle, hogy a nevét adja, így valószínűleg hosszú időkre beírta magát Berlin történetébe.
Egy közösségfejlesztő barátom szokta mondani, hogy az a civil alapítvány, amit jól megtömnek támogatói pénzzel, de nincs mögötte program, elképzelés, általában gyorsan elsorvad. A pénztelen, de programmal, vízióval rendelkező kis alapítványok viszont a jó elképzeléshez valahogy mindig találnak pénzt. Csak ezt kellene megérteni a Szépművészeti Múzeum (kormányzati negyed, Városháza Fórum, Szent György tér, Székesfehérvári Nemzeti Emlékhely) esetében is. Részemről felmerül a kérdés, hogy kezelhető-e a Szépmű például önmagában egy Városliget-vízió nélkül? Szerintem a válasz nem. Kezelhető-e a Szépmű önmagában egy közintézményi és közterületi gazdálkodási (fenntartás) reform nélkül? Szerintem a válasz nem.
Kezelhető-e a Szépmű önmagában a millenniumi földalatti megállóinak átgondolása nélkül? Szerintem a válasz nem.
Kezelhető-e a Szépmű a Kacsóh Pongrác úti csomópont és a Hősök terén átmenő forgalom átstrukturálása nélkül? Szerintem a válasz nem.
Kezelhető-e a Szépmű a kortárs időszaki kiállítások nélkül, a múzeumba vonzott középiskolai tanórák nélkül, a múzeum mint kulturális köztér átértelmezése nélkül? Szerintem a válasz nem.
Ezek rendkívül bonyolult, rendkívül súlyos kérdések, amelyekről rendre nem beszélünk. Pedig itt kéne elkezdeni beszélgetni, és valahol a 20. pontban kerülne sor arra, hogy szükség van-e, és ha igen, milyen mértékben és célzattal a Szépmű bővítésére... Szóval a válaszomban talán az is benne van, hogy én nem úgy tekintek a Szépműre, mint építészeti kérdésre vagy mint elsősorban muzeológiai kérdésre. Én úgy tekintek erre, mint egy újabb demokrácia-kudarcra, amelyből remélhetőleg tanulunk. Döntéshozóstul, építészestül, muzeológusostul együtt.

A Szépművészeti Múzeum bővítéséről kirobbanó vitáról az alábbi cikkek alapján tájékozódhatsz:

- Ráday Mihály: Lék a lépcsőn, 2010. február 22.
- Sisa József: Homlokzatból kulissza: nem lehet ezt másképp megoldani? 2010. március 12.
- Dávid Ferenc: Hozzászólás Sisa József Homlokzatból - kulissza c. írásához, 2010. március 13.
- Rieder Gábor: Dizájnerek vagy barbárok, 2010. március 15.
- A CentrArt Művészettörténészek Új Műhelye Közhasznú Egyesület állásfoglalása a Szépművészeti Múzeum bővítéséről, 2010. március 21.
- Barkóczi István: Muzeológusi gondolatok a Szépművészeti Múzeum bővítése kapcsán, 2010. március 23.
- Az ICOMOS állásfoglalása a Szépművészeti Múzeum bővítésével kapcsolatban, 2010. március 26.
- Endrődi Gábor: Műveltség, együttműködés, béke. 2010. április 6.
- György Péter: Kié itt a tér? 2010. április 16.
- Szépművészeti Múzeum: Úton a rossz megoldás felé, 2010. április 28.
- Régen Minden Jobb Lesz, 2010. április 30.
- Bardóczi Sándor: Az elKÉKülőben lévő SZÉPMŰről, 2010. április 30.
- Állásfoglalás a Szépművészeti Múzeumról - javaslat a továbblépésre, 2010.május 19.
- Földes András: Azok győztek, akik szerint régen jobb volt 2010. május 26.
Mégis üvegkocka: a Szépművészeti legújabb tervei 2010. május 26.
- Rostás Tibor: Nem egyedülálló, nem különleges - A Szépművészeti Múzeum kibővítése - Bécsből nézve 2010. május 27.
- Endrődi Gábor: Jogi eset (már megint a Szépmű) 2010. május 29.


Még több cikk: itt