Törj be a szakrális térbe!

Archívum és reprezentáció a múzeumban

A kiállítási szcénában jelenleg zajló, lassú átalakuláshoz több, évtizedek óta zajló folyamat vezetett. Közülük is kiemelkedik az archívum és a kép fogalmainak átalakulása, amelyek idehaza csak az elmúlt években kerültek a művészetelmélet centrumába.

Cikk küldése

e-mail:

Manapság gyakran kerül szóba a múzeum intézményének válsága, mert a gyűjtemények, amelyeket reprezentálnak, jelentőségüket vesztik a digitális adatfeldolgozás mellett. Hasonló ez a különbségtétel ahhoz, amelyet a könyv és hipertext egymáshoz való viszonyában szoktak tenni, amennyiben az asszociatív, gyorsabban befogadható rendszer átveszi a korábbi, lineárisan strukturálódó médium szerepét. Felmerül a kérdés, hogy ez a változás mennyiben érinti archívum és kép viszonyát, illetve miként hat a kortárs művészetre fogékony muzeális intézmények gyűjtési és kiállítási gyakorlatára.

Az archívum új olvasata

Michel Foucault francia eszmetörténész A tudás archeológiája című munkájában az archívum fogalmát jóval annak szótári jelentésén túlra terjeszti. Az archívumot olyan rendszerként írja le, amely a kijelentések feltűnését és működését szabályozza. Az archívum nem pusztán statikusan tárol, hanem fluktuál, és működését befolyásolják az uralkodó hatalmi diskurzusok is. Foucault archívumfogalmát Wolfgang Ernst német médiateoretikus a technikai újítások, a digitális technológiák és a médiafogyasztási szokások megváltozásának szemszögéből próbálja meg újragondolni Archívumok morajlása című szövegében. A 21. században a médiaarcheológia túlhaladja majd az archívumok és archiválás klasszikus rendszereit. Előnye hordozójában, illetve annak jellegében keresendő: a digitális kódolhatóság és a folyamatosság. A jelen médiaarchívumainak már nem pusztán a tárolás, hanem a továbbítás a funkciójuk, ez a különbségtétel hasonló, mint az archívum és kulturális emlékezet, vagy az archívumok és médiumaik esetében. A digitális világ egyik fontos hozadéka a lezáratlanság, vagyis ha úgy tetszik: a rendszertelenség, amely a képelméletben is jelentős szerepet kap. Ahogyan a később még szóba kerülő W. J. T. Mitchell amerikai művészet- és médiateoretikus rámutat, az információáradattal együtt egy új típusú rendszertelenség is létrejött. Míg korábban az archívum célja és feladata a megőrzés és tárolás volt, és a történelem megírhatóságát feltételezte, ma épp ennek a lebontása a feladat, lényege pedig a káosz adaptálásában rejlik.

Olvastad?

Ajánljuk Jacques Derrida és Wolfgang Ernst Az archívum kínzó vágya. Archívumok morajlása című kötetét (Kijárat Kiadó, Budapest, 2008; szerk. Kelemen Pál; ford. Bereczki Péter és Lénárt Tamás).

Mit akarnak a képek?

Az úgynevezett képi fordulat, vagyis "iconic turn" az elmúlt néhány évtizedben a művészetelmélet és -történet egyik legtöbbet hangoztatott kifejezésévé (és közhelyévé) vált. A képek és vizuális reprezentációk a múlt század hetvenes éveitől kezdve átalakították a művészetek és a tömegek viszonyát ugyanúgy, mint a médiatörténetet, a médiafogyasztási és befogadási szokásokat, és részben eltörölték a magas és alacsony művészet közötti különbségeket. Walter Benjamin 1935-ös, A műalkotás a technikai sokszorosíthatóság korában című emblematikus szövege - többek között - az aura fogalmát járja körül a fotográfia és a film elterjedésének korában (a szöveg magyar fordítása 1969-ben jelent meg a Kommentár és prófécia című kötetben). Benjamin szerint az aura a műalkotás történetisége a befogadás itt-és-most pillanatával ütköztetve, vagyis nem más, mint egyfajta tradíció-összefüggés, amely a befogadás pillanatában körülveszi a műalkotást. A technikai sokszorosíthatóság Benjamin szerint veszélyezteti az aurát, ugyanakkor átformálja a tömegek viszonyát a művészetekhez. W. J. T. Mitchell, a képelmélet egyik legnagyobb hatású alakja (nevéhez köthető a "képi fordulat" kifejezés is), hetven évvel később írja meg Benjamin tanulmányának parafrázisát - szabad fordításban - A műalkotás a biokibernetikai reprodukálhatóság korában címmel. A szöveg a beszédes nevű What do Pictures Want? The Lives and Loves of Images című kötetben található (Chicago, Chicago University Press, 2006). Mitchell elméletének egyik legfontosabb pontja éppen a címben is rejlő, szinte antropomorfizáló gesztus, vagyis a "mit akarnak képek?" kérdés fölvetése. Mitchell a képekhez általában valamiféle érzelmi vagy politikai aktust társít, amely meghatározza mindennapjainkat, s amely óhatatlanul viszonyrendszert kódol a képek és a képek fogyasztói közé. Tanulmányában leírja, hogy amíg Benjamin még a fotóról és a filmről beszél, a biokibernetikus - vagy poszthumán - korban a kérdés már a génsebészet, a digitális sokszorosíthatóság és a képmanipuláció, a dolgok pedig nem széthullanak - ahogyan a modernség egyik kedvelt jelszava állította -, hanem életre kelnek.

Kép és múzeum - új szerepek?

A vizuális reprezentáció és a "képek politikája" meghatározó múzeumi kiállításuknak és tárolásuknak kérdésében is. A múzeum mint intézmény többféle értelmezést implikál. Maga az épület egy (városi) tér kontextusában az adott tér narratívájába épül be, amelyet a környező épületek ugyanúgy meghatároznak, mint az épület stílusa, a megközelíthetőség, a változások, de akár az időjárás vagy a természeti jelenségek is (l. pl. a Ludwig Múzeum esetében a Duna mint háttér jelenléte, illetve a meglehetősen vitatható "Millenniumi kulturális központ"-jelenség). A múzeum ezenkívül maga az intézmény, amely nemcsak a kiállításoknak ad helyet, de egyben szolgáltatásokat is nyújt, és kutatóközpontul is funkcionál - hasonlóan például az egyetemekhez, amelyek egyszerre látnak el oktatási, továbbképzési és kutatási feladatokat. A funkciók, terek és épületek generálta feszültség a látogató számára általában akkor sem érződik, ha esetleges nyomai megtalálhatók a kiállítások fölépítésében vagy a kiállítótér kialakításában. A kiállítótér maga a múzeum reprezentatív és egyben metonimikus képviselője.

Ahogyan a bevezetőben már utaltam rá, a képek és a vizualitás uralma a kiállítási szcéna átrendeződését is magával hozta. Míg korábban szöveg és kép éles elválasztásáról lehetett beszélni, illetve a képeknek gyakran pusztán illusztratív funkciója volt a szöveg mellett, mára a vizuális információ textualizálhatósága (szövegszerűsége), vagyis a képek olvashatósága a kérdés. A technikai médiumokkal készült műalkotások azonban értelemszerűen nem veszik át teljesen a korábbi, hagyományos technikákkal készült alkotások szerepét.

Ahogyan Timár Katalin művészettörténész, a Ludwig Múzeum kurátora elmondta, a gyűjtemény bővítésében és a kiállítások szervezésében nem játszik szerepet az, hogy milyen technikával készült az alkotás, vagyis nem preferálják az új technológiákat a hagyományosakkal szemben. Sőt, tette hozzá, a hagyományos technikák éppen az új vizuális és technológiai kontextus hatására kezdenek megújulni. A kortárs festészet és szobrászat is a saját eszköztárán belül válaszol az új képiség kihívásaira. Az alkotó életútja és maga a műtárgy egyszerre hívja elő a kanonizálási folyamatot. Egy kiállítás kialakításában praktikus szempontok ugyanúgy fölmerülnek, mint az olvashatóság, hiszen a kurátor alakítja ki azt a narratívát, amelyben egyes alkotások egymás mellé vagy közös térbe való elhelyezése esetleges többletjelentéssel is járhat. A múzeum terében a reprezentáció és a tárolhatóság egymást kiegészítő és kiemelő problémaként jelenik meg. Egy installáció bemutatásakor például nemcsak azt kell mérlegelni, hogy milyen jelentés társul kiállítótérbeli reprezentációjához, hanem technikai és anyagi hozadékaival is számot kell vetni.

A kiállítótér a legtöbb esetben - különösen Magyarországon - szakrális, kanonikus helynek számít, ahol kulturális beidegződéseink szerint a szent és érinthetetlen műalkotásokat illő módon kell csodálni. A digitális technológiákat alkalmazó, gyakran interaktív műalkotások ezeket a kódokat törik meg akkor, amikor a befogadótól aktív magatartást várnak el, vagyis Benjamin fogalmára visszautalva maguknak kell létrehozniuk a műalkotás folyamatos és fiktív itt-és-most pillatanát, a múzeumot aktív térré változtatva.

A képek a Ludwig Múzeum A képzelet tudománya - Nemzetközi csoportos kiállításán készültek. A kiállítás 2010. június 27-ig látogatható.

A szerző az ELTE BTK Összehasonlító Irodalom- és Kultúratudományi Tanszék Romantika programjának PhD-hallgatója.